Máthé Éva

Itt és most
Kettecskén...

Álmomban két állampolgár voltam, és beszélgettem magammal...

Én, mint román állampolgár, megérdeklődtem magamtól, magyar állampolgártól, hogy végül is lejben vagy forintban óhajtom majd "feltépni" hamarosan esedékes állampolgárilag nekem járó nyugdíjamat? Aztán ketten eldöntöttük, hogy jó lesz majd euróban is. Csak jó sok legyen. (Ugyanbiza' honnan annyi bőség?) Aztán kettedmagammal rátértem annak latolgatására, hogy akkor most már mire jó nekem, román állampolgárnak (aki amúgy magyar volnék) az, hogy magyar állampolgár (is) lettem? Merthogy ugyanúgy nem vagyok képes román állampolgárként néha (szívem vágyának megfelelően) kiutazni magyar hazámba, mint eddig, mert a vonat, busz vagy a tanknyi benzin drága, s a zöld kártya további kemény dollárokat csalna elő pénztárcámból... Tehát két állampolgárként nyugodtan szegre akaszthatom anyaországlátó kedvemet, mert az oda utazásom nem az állampolgársági hovatartozás, hanem pénz kérdése. Mint ahogy anyagi helyzetemtől függ az is, hogy este az ágyikóban Esterházy vagy bárki más kortárs zseni legújabb kötetét olvasgatom, vagy leveszem a polcról az immár ronggyá olvasott, jó öreg Jókait, Mikszáthot, miegymást...

Aztán azt is meghánytuk-vetettük kettecskén, hogy jogokat nem, csak semmire sem kötelező útlevelet kilátásba helyező magyar szocik miért azt a sok milliárd forintot emlegetik folyton, amit amúgy sem szánnak ránk? Miért nem azt, hogy az ukrán, vajdasági magyar honnan guberál elő kemény valutát, ha va'egyszer őt is elfogja az anyahonvágy? (Van ilyen szó? Talán nincs. De ami késik, nem múlik. Javasolom, fogadják szívükbe!)

Később magyar állampolgár mivoltom megkérdezte román(iai magyar) állampolgári mivoltomat, hogy nekem mi a fontos? A Halászbástya, a Szent István bazilika? Vagy valami egészen más? Kiderült, hogy a „valami más". Mert nagyon jó az, ha ünnepnappá avanzsált hétköznapokon, egy évben egyszer végigbandukolok a pesti, budai utcákon, de belepusztulnék az aggodalomba, ha nem nézhetnék be agg anyámhoz mindennap, aki immár oly mélyen gyökerezik az anyaföldben, hogy innen (apám sírhantja közeléből) traktorral sem vontathatnák el. Semmilyen szupernyugdíj reménye nem csábítja őt sehova. Egyelőre nem tudnám itthagyni múltamat, gyerekkoromat. Kettecskén önmagammal megbeszélgettük: most a legfontosabb az, hogy béke, csend van körülöttünk. Hogy senki nem akar elüldözni; hogy van mit ennünk; van ruhánk és cipőnk; hogy gyerekeink egészségesek (ott, ahol vannak, azaz szerteszét); hogy ellátjuk azokat, akik segítségünkre szorulnak. A többi cirkusz, politika, mellébeszélés, ráadás, vagy amit akartok...

Aztán felébredtem... Megnéztem egy tévés beszélgetést. Egy nekem nem túl szimpatikus magyarországi ipse azt mondta, hogy ha nem lesz meg az elégséges IGEN december 5-én, akkor ő lemond magyar állampolgárságáról. Nem költözik sehova, marad otthon, ahová a munkája, a gyerekei kötik, de szégyenében inkább hontalan lesz. Attól függetlenül, hogy (ha erre esély adódik) igénylem-e majd a kettős állampolgárságot, nemzetpolgárságot vagy sem, ez a hozzáállás - mi tagadás - jól esett.

Most éppen az jár az eszemben, hogy vajon miként lehet beszerezni a világpolgárságot?

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2004. december 3.