Csinta Samu

Búcsú Trianontól

E hét végén „népszavaz” Magyarország. A tét közismert: a kettős állampolgárság könnyített eljárással való odaítélése az azt igénylő határon túli magyarnak, még ha a december 5-én megválaszolandó kérdés megfogalmazása ennél kissé bonyolultabbá is sikerült. A kampánynak és ellenkampánynak egy dologban biztosan van hozadéka, ma már aligha akad magyar állampolgár, aki ne hallott volna arról, hogy "valami készül Hunniában".

Aligha érdemes hát újabb esélylatolgatásba fogni, sokkal inkább azon kell elmélkedni, hogy mi lesz utána. Pontosabban: abban az esetben, ha a nem voksok lesznek túlsúlyban, aminek - valljuk be - igencsak megvan a realitása. Valóban második Trianont kell-e kiáltanunk, meg kell-e tagadnunk magyarságunkat, s a következő népszámláláskor tömegesen székelynek vallanunk magunkat?

Az anyaország egyik része színt vallott már, vasárnap a másikról is kiderül. Mi viszont maradunk, akik voltunk, ahol voltunk, ahol értelmét látjuk életünknek. És talán hasznosabb is a keserű valóság bizonyossága, mint az illúziók csapdákkal tele világa. A kettős állampolgárság szabad mozgást elősegítő státusának ígéretén túl amúgy is iskoláink fejlesztése, a hazai sajtó egészségesen számon kérő magatartása, gazdasági életünk izmosodása, közéletünk érettségi folyamatának kiteljesítése jelentheti számunkra az anyagilag-szellemileg egyaránt biztonságos jövőt. Azt az állapotot, amelyben valóban nem haladja meg az erkölcsi kategória dimenzióit, hogy keblére ölel-e vagy megtagad bennünket az anyanemzet.

Egy már-már történelmi ízű adomát kölcsönözve: Erdély újra afelé a státus felé tart, hogy ország legyen valahol Románia és Magyarország között. Olyanformán, mint amikor a szendvics két szelet kenyere közötti réteg az igazán ízes, vonzó, ínycsiklandó.

Trianon csak egy volt, ne kiabáljuk elő a múlt sötétjéből. S ha az igenek lesznek vasárnap túlsúlyban, ne érezzük kötelességünknek a köszönetmondást. Csak a jussunkat kapnánk vissza.

Forrás: Krónika, 2004. december 3.