Murádin Jenő

Arcpirító bizony...

Nem hiszem, hogy évek során untattam volna az olvasót kül- vagy belpolitikai jegyzeteimmel, valamely botrányt kísérő kommentárommal. Nem az én asztalom, nem írok ilyeneket.

Ha kivételesen mégis vállalkozom rá, az csakis akkor történik, ha a közösséget, amelyhez tartozom, a sajátjaitól éri nemtelen gyalázkodás. Ha valaki abból a folyóból markol fel iszapot, amelyből ő is iszik, és arcul vágja vele a sorstársait.

Gyimesi Éva másodszor teszi ezt.

Első ízben a kolozsvári magyar egyetem ügyében tette. Akkor bizonygatta, százezer aláíróval szemben, hogy nincs is szükségünk magyar felsőoktatásra, s aki felelőtlenül ilyet követel, az bizonyára nem tudja, mit tesz az egyetem fogalma. Akkor szólaltam meg először, figyelmeztetve az írástudók felelősségére (Az nem lehet címmel a Szabadság 1997. február 15-i számában). Pontosan tudni lehetett már akkor, milyen érzelmi kötődések vezették rá az ellenérdekeltségre Gyimesi Évát, a kolozsvári egyetem tanárát. (Dehogy térnék vissza a hét éve történtekre, csak épp megjegyzem, hogy a felvidékieknek azóta sikerült állami egyetemet létesíteniük, nekünk pedig nem.)

Amit most ír Gyimesi Éva ("Lángsírba velszi bárd?" - Szabadság, december 2.), arra éppúgy nincs mentség, mint 1997-es állásfoglalására. Megtöri azt az egyszólamúságot, amellyel a határon túli magyarság (végre pártpolitikai kannibalizmus nélkül!) az anyanemzethez való tartozás jogát, annak szimbolikus kinyilatkoztatását kéri.

Tartozom az olvasónak azzal, ha már ítélkezem, hogy e kérdésben a magam véleményét is elmondjam. Meggondolatlanul rossz ötletnek tartottam a népszavazást, a dupla vagy semmi-re játszást. De ha egyszer belekerültünk e csapdába, legalább álláspontunk legyen egyértelmű, tiszta és világos. Mint a Kasza Józsefé és a többieké a magyar parlamentben.

Ha naponta írna Gyimesi Éva városának magyar sajtójába, nem tűnne föl annyira a disszonáns hang. De nem teszi ezt, csak pontosan időzít. Kiszolgálja újra azokat, akik ezt elvárják tőle. Megtagadja a közösségtől a minimális együttérzést, amiért annak idején jobb érzésű társaságból ki is közösítették. Most nagyon körmönfontan, egy hosszú bevezető filológiai zagyvalékába ágyazva mondja ki végül a lényeget. Azt, amire buzdítani akar, az éppen csak ki nem ejtett NEM-et.

"Siránkozó erdélyiekről", "szórványkodó magyarokról" ír, akiket, horribile dictu, "imakatonák" képviselnek a "pannon magyarok" előtt. "Milyen igazság nevében vonult most át Magyarországra a népes segélycsapat, a református egyházak által kiküldött imasereg?" - kérdezi Gyimesi Éva.

Hatásos vagy sem egy ilyen misszió, azt lehet vitatni, de van-e jogunk kezdeményezésüket és jóhiszeműségüket ilyen gyalázkodó módon megkérdőjelezni? És tenni olyankor, amikor a "pannon" sajtóban ellensúlyozhatatlan a mindent agyonnyomó kincstári félretájékoztatás.
Apropó kincstár. Gyimesi Éva eljut a pénzhez is. Kiszámolja, hogy ötszáz papnak mennyi az útiköltsége oda-vissza. "10 000 forintot szorozzunk meg ötszázzal…"

Úgy elgondolom, mennyi mindent lehetne ebből lízingelni?! Még szórványmagyarokat is.

Forrás: Szabadság, 2004. december 4.