Cs. Gyimesi Éva

"Lángsírba velszi bárd?"

Úgy látszik, alkalmassá váltam új ismeretek befogadására, és ezért most nagyon hálás vagyok. Nem voltam képes felfogni eddig, hogyan lehet zokogva nevetni: párhuzamosan tenni a kettőt, szinkronban, sztereóban. Amikor lányom született, megéreztem, milyen, ha örömében kezd könnyezni egy anya. Azután nevetni kezdtem magamon, amikor siralmas helyzeteimben felfedeztem az önsorsrontás tipikus magyar elemeit. Egyre fokozottabban, árnyaltabban és disztingváltabban sírtam és nevettem, kevertem is a kettőt, de mindig aszimmetrikusan: hol az egyik függött a másiktól, hol a másik... Bizonyára ezért nem nőttem fel eléggé a groteszk értékélmények befogadásához, mert például ilyen drámai helyzetekben mindig hezitáltam, hogy most nevessek-e avagy sírjak. Az is-is eddig elképzelhetetlen volt számomra. De most, a népszavazás előtti honviharban jól jött ez a kis könnyes honderű, pedig a szöveg, ami kiváltotta, még viccnek is visszataszító.

Parádésan groteszkre sikeredett annak az interjúnak a címe, amit az általam igen nagyra becsült Főtiszteletű Pap Gézával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével készíttetett a kolozsvári napilap (Szabadság 2004. november 27.): "Ötszáz bizony dalolva ment..." Mint később kiderült, amit a blikkfangos cím alatt szájába ad az újságíró, hála Istennek, nem a Püspök úr találta ki, a kérdező tálalta fel neki, ahogy nálunk mondani szokták, "villára vette" eléggé szemtelenül, és az egyházfő - közismerten szerény lévén -- udvariasságból nem utasította vissza, amikor Somogyi Botond így kérdezett: "Egyik körlevél elején Arany János-mottó szerepelt: ötszáz bizony dalolva ment... Vajon - az idézetet folytatva - nem lángsírba megyünk-e? Több száz lelkész kel útra a fagyos decemberi hónap első vasárnapján. A gyülekezetek két napig lelkész nélkül maradnak. Feltehetőleg a határon való átkelés sem lesz zökkenőmentes. Megéri-e ezt az áldozatot hozni akkor, amikor ismerjük a magyarországi átlagpolgár viszonyulását a határon kívül élőkhöz?"

Most félretenném, ami ebből a kérdésből a pannon magyarokra nézve sértő, hiszen "átlagpolgár", azt hiszem, Magyarországon sincsen, az csupán a politikusok és közgazdák fikciója, csak "Péter és Pál van, emberek vannak..." - ahogyan Kosztolányi mondta, és most az sem baj, hogy a nők az ilyen, fölöttébb kiművelt nyelvhasználat szerint sem léteznek.

Most vegyük csak szemügyre az Arany János-idézetet kisajátító röpcédula szégyenletesen hamis szlogenjét, ami eredetileg, a költő szövegében, helyesen írva így néz ki: "Ötszáz, bizony, dalolva ment..."

Nem kell magyartanárnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: a walesi bárdokat nem delegálta lángsírba senki, csupán a saját lelkiismeretük vezetésére hallgattak. És lanttal kísért énekük sem mások befolyásolásának kísérlete volt, mindössze töretlen szabadság- és igazságszeretetük kinyilvánítása kifosztott hazájuk, elnyomott népük szabadsága mellett. Ezeknek az értékeknek a védelmében, fegyvertelenül, szelíden fogadták el a rájuk mért halálnemet, tudván, hogy az Ítélet lángpallosa erősebb minden lángsírnál.

A máglyatűz, amelyből a bárdok ég felé szálltak mint a pernye, feltételezem, csak méltó végkifejlete már szeretetben és odaadásban amúgy is szüntelenül parázsló életüknek, amely bizonyára szelíden égett eddig, akárcsak a kis herceg - még működő - vulkánjai, hiszen a dalnokok sohasem voltak erőszakosak, pláne, ha nem hivatalból daloltak, mint később a sztálini hatalom udvaroncai. Megsemmisülésük korántsem jelentette a hazugság és az erő győzelmét. Ôk győztek, mert hatalom nélküli erőtlenségüket az Igazság feltétlen képviselete változtatta erővé. Annál is inkább, mert tudták, amit úgy tűnik, a jobbára (ideológiailag) keresztény, de habitusban pogánynak maradt oldalon még nem tudnak, hogy Aki eljön az örök és éppen aktuális Advent idején: "ítéletet tart majd a nemzetek között, és megfenyít számos népet, ők pedig kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést." (Izajás I. 2: 4)

Talán ezért és ebben megnyugodva tudták vállalni a walesi bárdok is, amit vállaltak, mint ahogy, később: Apor Vilmos, Edith Stein, Dietrich Bonhoeffer és mások. Állhatatosak voltak abban a meggyőződésben, hogy van Igazság még akkor is, ha azt csupán tükör által, homályosan...

Színről színre látták viszont, és szemléljük mi is ma a csalárdság, gonoszság és cinizmus arcait, amikről reméljük, hogy csak personák, színpadi maszkok, amelyek mögött talán a látszatnál jobb emberek vannak, s legrosszabb esetben olyan szereplők, akik egyszer, a történelmi bohózat végén, letűnnek majd a színpad mögött.

Ma, Advent első vasárnapján, mikor ezt írom, már folyik a szavazatkampány a magyarországi templomokban. Én itt, egy olyan kolozsvári szórványgyülekezetben, amelynek lelkipásztora még két másik faluban is misézni fog, Advent jegyében azt hallottam, hogy érdemes kitartani a várakozásban arra, aki eljövendő, és ezért - saját lelki békénk miatt is - fontos a Római levél figyelmeztetése: "Ne tegyetek a magatok ügyében igazságot, kedveseim, hanem adjatok helyet az isteni haragnak, mert meg van írva..." - nem folytatom, mert mindent ki lehet sajátítani, még a Szentírás sem menekülhet, ha politikusok írják elő az imavonalat.

Lehet, hogy - bizonyos körökben - jó hazafinak látszik az a pap, aki nem az adventi várakozás és a békéltető örömüzenet továbbítója, hanem az erdélyi önsajnáltató kishitűségé, amelyik elfeledtette vele, hogy a reményt és erőt adó Igazság mindig túléli kielégületlen, kisszerű ambícióink, gonoszságunk, irigységünk, önerőből szított (szittya) békétlenségünk poklait, mert Aki egyszer feltámadt, azt nem lehet végleg újratemetni, az újra meg újra felfakadó forrás az, ami éltet. De palástot ne öltsön az az ember, aki eme közös, minden nemzet fölötti örömüzenet helyett a megosztás mételyét hozza-viszi. Mert egyetemes ez az üzenet, és korántsem olyan értelemben, hogy kizárná a nem keresztényül, de ugyancsak a morális értelemben vett Igazságban hívő embereket.

Milyen igazság nevében vonult most át Magyarországra a népes segélycsapat, a református egyházak által kiküldött imasereg? Történelmi adatokkal is alátámasztható összetartozásunk ezeréves igazságának kihirdetésében kell netán most a segítség a szószékeken olyan belhoni papoknak, akik esetleg nem tudják, hogy Erdély hosszú ideig tartó függetlensége (például Bethlen Gábor alatt) sem tehette tönkre ezt az össznemzeti érzést, és hogy - most különösen a fiatalok kölcsönös, szabad mobilitása - éppenséggel ezt erősíti?

És ezt a szétszakítottságunkban is több évszázadon át megmaradt, határok feletti összetartozást kell most hirtelen - kampányszerűen - nyomatékosítva kiprédikálni a pannon magyaroknak? Milyen üzenet ez ahhoz a bibliai alaphoz viszonyítva, hogy ne magunk akarjunk mindig igazságot szolgáltatni magunknak? Hiszen éppenséggel ez, ez a történelmünkben oly végzetesen jellemző voluntarizmus, az ellenségeskedést és erőszakot folytonosan újratermelő gőg a legnagyobb ellenségünk.

Mindenki úgy szavaz majd, ahogy a lelkiismerete diktálja. Magánemberként, civilként még a pap is. De az az ige, ami alkalomról alkalomra felhangzik a templomokban, nem a nemzetpolgár, nem is a citoyen szava, hanem az Istené. És a lelkipásztor igehirdetéskor nem magánemberként, nem is állampolgárként, hanem csupán szolgai minőségben közvetíthet Ura és a hívek között. Többet használna tehát az egyház, ha a szeretet szolgálatában azt a pénzt, amivel ötszáz külhonit utaztat, odaadná például a hajléktalanoknak, vagy bárkiknek, akik nem szimbolikus gesztusokra, hanem valódi segítségre szorulnak. Egy vasúti jegy erdélyi embernek oda-vissza 10 000 forint, szorozzuk meg ötszázzal...

Lenyűgözően gazdagok vagyunk mi, folyton siránkozó erdélyiek, ha ennyi imakatonánk válaszolt a toborzóra, hogy megerősítsen a másik tábor ellen, akik ugye nem igaz magyarok. De vajon tudatában vagyunk-e, hogy az a cél, amelynek nevében most 500 külhoni papot kisajátítanak, hogy eszközévé legyenek, csupán azoknak a profi magyaroknak nem árt, akik immár elfásultan vagy cinikusan elég jól megférnek a megosztott hazában saját ellenségeikkel és szívbeli belső békétlenségükkel?

"Édes hazám, fogadj szívedbe..." - mondanám József Attilával, bár tudom, hiába. Nem baj, ha kirekeszt ez a mostani haza, és ne adja a Fennvaló, hogy valaha is benne rekedjek örökké békétlen ketrecében.

Mert most, itthon, Váradtól Csíkszeredáig egyre reménykedőbben azt látom, hogy a szórványban a kisközösségek mágnesei hogyan teremtik meg a tömbösödés lehetőségét. Drága szó ez a tömbösödés, amit régi nyelvészeti tanulmányaimból vettem, Deme Lászlótól. Csakhogy én kiterjesztem az olyan szórványkodó magyarokra, akik azt tapasztalják, hogy miközben porlik ama székely szikla, az idő vasfoga vasreszeléket is termel belőle, amit a mágnes-emberek, szellemi és egyéb vállalkozók autonóm csoporttá, közösséggé, intézményekké vonnak össze. S jó, hogy ezt az önrendelkezést nem felülről kell előírni.

Forrás: Szabadság, 2004. december 2.