Bíró Béla:

Nem jó, de hasznos

A népszavazás lezajlott. Egy röpke pillanatra mi, határon túli magyarok is bepillanthattunk a magyar politika kulisszái mögé. Azoknak, akik nem a könnyfacsarással vagy önnön könnyeik törülgetésével voltak elfoglalva, maradandó élményben lehetett részük. Ráébredhettek, hogy a nevükben ágáló jobboldal az elmúlt tizenöt esztendő alatt a határon túli magyarság kérdését magát is halálosan kompromittálta. Azoktól, akiket méltóztatott idegenszívűeknek titulálni, most visszakapta az idegen szívet. A baloldalnak pedig önmagát sikerült kompromittálnia. Hihetetlen, hogy alig két év alatt másodszor produkálja a nyugat-európai szélsőjobb tipikus reakciót: az idegenellenességet, a nemzetállami bezárkózást, a szociális demagógiát és (ez utóbbit a jobboldallal testvéri közösségben) a dialógusképtelenséget. Az ország miniszterelnöke ennek ellenére mégis úgy véli, hogy (ebben az ügyben legalábbis) a baloldal eurpéer és demokrata, a jobboldal viszont balkáni és antidemokrata. Különös gondolat. Az Európai Unió polgárainak ugyanis, arra a logikára alapozva, melyet a magyar baloldal a választások során alkalmazott, határozottan a kelet-közép-európai államok integrációja ellen kellett volna voksolniuk. Hogyan néznek ránk azok az európaiak, akik befogadták Magyarországot, s akik a maguk rendjén a kettős állampolgárság kérdését is régen megoldották? Fogas kérdés. Érteni fogják egyáltalán, hogy mi történik Magyarországon? Érteni fogják azokat az idegenellenes indulatokat, melyek a baloldali argumentációt jellemezték? És azt a tengernyi érzést, sajnálatot és önsajnálatot, dagadó kebelt és sértettségtől egyenes gerincet, amit a jobboldal jobbik része a kétkedőknek szánt érv gyanánt felsorakoztatott? S ha érteni fogják, mivel fogják majd magyarázni? A magyar társadalomtudománynak is sürgősen választ kell találnia a választások által minden korábbinál élesebben felvetett kérdésre: hányféle nacionalizmus van ma Magyarországon? A jobboldal kulturális nacionalizmusához soha nem is férhetett kétség. De milyen típusú nacionalizmus állhat azok mögött a végül is tipikusan nacionalista argumentumok mögött, melyeket a baloldal a kampányban (ismét) bevetett? A szocialisták és a liberálisok választási jelszavai ugyanis a többségben félreérthetetlenül közösségi szorongásokat, veszélyeztetettségérzetet, kollektív önzést igyekeztek generálni. Az is nyilvánvaló, hogy ezek az argumentumok sem a szocialista, sem a liberális eszmeiséggel nem egyeztethetők össze. Mi volt az a tét, ami miatt megérte, hogy legszentebb eszméiket is lábbal tiporják? Nem a határon túli kisebbségek sorsa, az bizonyos. Hogy maga a népszavazás sötét értelmetlenség volt, nem mentesíthet senkit. Az sem, hogy rajtunk elsősorban nem a határok fölötti nemzetegyesítés, hanem a hazai politikai közösségbe való kollektív integráció segíthet. Ezt az utóbbit a kettős állampolgárság esetleg megkönnyíthette, de meg nem oldhatta volna. Konfliktusokat bizonyosan nem generál, hiszen ezeknek az Európai Unió perspektívájában már semmi értelmük, de segíthetne abban, hogy könnyebben feladjuk az etnikai elkülönülés, a románellenesség (kritikus helyzetekben az RMDSZ által is kultivált) stratégiáját, hogy a román-magyar együttműködés ne csupán konjunkturális, hanem állandó és természetes jelenséggé válhasson. A zökkenőmentes együttműködéshez ugyanis a feleknek magabiztosaknak (értsd: kulturálisan is egyenlőeknek) kell lenniük, akként kell elfogadniuk egymást, amik. Szorongások és komplexusok nélkül. Meg kell szabadulniuk a félelemtől, hogy a román-magyar együttműködés továbbra is pusztán egyenlőtlen partnerek egyenlőtlen játszmája lehet, s ekként pusztán az önfeladás útjait egyengetheti. A kettős állampolgárság (a jelenlegi helyzetben és még) a magbiztosságunkat erősíthette volna. Igaz, a nacionalisták ezt meg is próbálhatták volna felhasználni ellenünk. Nem lett volna igazi esélyük. De a jelenlegi eredménynek sem csak hátrányai vannak, vannak előnyei is. A javíthatatlan soviniszták ezt is ellenünk fordíthatják ugyan, valóban szemünkre hányhatják, hogy magyar "testvéreinknek" sem kellünk. Ennek nincsen túl nagy jelentősége, hallottunk tőlük már ilyenebbeket is. A románság tisztességes, a román félelemkeltés, xenofóbia és egzisztenciaféltés által megtévesztett tömegeinek azonban rá kell ébredniük, hogy az irredentizmussal való riogatás végképp és teljesen alaptalan és eddig is alaptalan volt. Annak már nemcsak miköztünk, de Magyarországon sincs semmiféle alapja. Nemcsak Erdélyt nem akarja senki, de az erdélyieket sem nagyon. Bővülhet tehát azoknak a tábora, akikkel hátsó gondolatok nélkül - azaz lelkileg is szabadon - tudunk majd együttműködni. Így aztán csak egy szívós illúzióval lettünk szegényebbek. Márpedig kijózanodni soha nem jó, de mindig hasznos. Itt volt az ideje! Az igazi gond mostantól nem is mi vagyunk. Az igazi gond Magyarország. Az, hogy mihez kezd most már önmagával? Mert a xenfóbia és (jelentsen bármit is) a nemzeti kizárólagosság tüzével esztelen dolog játszadozni. Komoly a kockázat, hogy maguk a gyújtogatók is benn égnek előbb-utóbb. Egy kis gazdasági válság kell hozzá csupán.

Forrás: Brassói Lapok, 2004. december 10.