Granasztói György

A népszavazás üzenete

A kettős népszavazás óta a polgári táborban levertséget, kiábrándultságot és igazi vereség utáni hangulatot észlelek. Magam egyrészt ezt nem tartom teljes mértékben indokoltnak, másrészt nem vagyok hajlandó átadni magamat a lehangoltságnak, hiszen akkor úgy viselkednék, mint egy távirányítóval működő játék. Jóllehet az elmúlt hetek fejleményeiben számos, valóban bosszantó, netán elkeserítő elem volt, most nem foglalkozom velük.

Vállalva a szégyent, hogy pozitív eszmefuttatásom sokakat felbosszant, vagy egyszerűen nevetségesnek tűnik, összefoglalom, milyen előremutató és használható mozzanatokat látok kiemelhetőnek.

Megállapítom, hogy az elmúlt tíz évben változás zajlott le a közvéleményben mindazzal kapcsolatban, amit a nemzet természetéről és a határon inneni és túli magyarok sorsközösségéről szokás hangoztatni. Például egy, még az Antallkormány idején végzett, belső használatra szánt közvélemény-kutatás azt mutatta ki, hogy a megkérdezettek körében a határon túli magyarok ügye akkor a huszadik helyet foglalta el a problémák sorrendjében.Innen nézve a sok mostani igen nagy elmozdulást sejtet.

Az igenek aránya annyira jelentős, hogy a kérdést nem lehet többé megkerülni, az a magyar politikai fórumok legfontosabb napirendi pontjai között fog maradni. Ez a népszavazás jóvoltából immár tömeges felismerés lett, függetlenül attól, milyen változatos volt a szavazók magatartása. Már csak azért is, mert a baloldal egy része, nyíltan vagy titokban, a jobboldali felfogással ért egyet.

A kampány során sok olyan érv bukkant fel mindkét oldalon, amelyek kibékíthetők, hivatkozni is lehet reájuk, azaz a pártpolitikai küzdelemmé átalakult szavazás befejeztével rá lehet mutatni, melyek a konszenzust elősegítő fontos elemek a kettős állampolgárság megadásával kapcsolatban. A szavazás eredményei kikényszerítik, hogy így vagy úgy újra kelljen gondolni a nemzet természetét. Ez nagyon fontos tanulság, amelyet a köztársasági elnök új kezdeményezése is kidomborít az egyszerűsített állampolgársággal kapcsolatban. Cselekedni kell, ezt üzeni Mádl Ferenc, mert az igenek nagy számát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Határozottan támogatni kell a törekvésében.

Az egységes magyar nemzettel kapcsolatos pozitív hangulat vagy legalábbis létezésének kényszerítő realitása meghatározó szerepet játszik már a közéletben. E hatás alól nehéz kitérni, ami nem magától értetődő. A koalíció politikai szókészlete is tartalmazza már a patrióta, a nemzeti és más kifejezéseket, amit lehet ugyan demagógiának minősíteni, de aki visszatérően használja őket, ha tetszik, ha nem, kényszerpályára kerül. Még a legelvakultabb neoliberálisok is belesodródtak ebbe a kelepcébe, igaz, egyúttal cigányoztak is. Sajátos közösségtudat kiépüléséről van tehát szó, amely nem a politikák, hanem már a politikum alkotója, formálója.

Ide kapcsolódik egy elméleti szinten is megfogalmazható ellentmondás, mely a francia forradalom óta hagyományosan, szerte Európában meg szokta osztani a jobboldalt és a baloldalt. Ám mintha nálunk, ebben a vitában is a kibontakozás mutatkozna. A baloldal általában a ius soli híve, vagyis az a magyar, aki az ország határain belül él. A jobboldal a ius sanguinis híve, ami a vérségi és kulturális kötelékekkel kapcsolódó magyarságként fogja fel a nemzetet, függetlenül a határoktól. Még a státustörvény körüli viták során is felmerültek a kizárólagos ius soli nevében megfogalmazott érvek. Vagy emlékezzünk Hornra, aki csak tízmillió magyar miniszterelnöke akart lenni. Mostanra azonban a vita eldőlni látszik, hiszen a népszavazás olyan erőket állított szembe, akik közül egyik sem vonta kétségbe azt az elvet, hogy kötelék fűz a határon túli magyarsághoz. Számos ország példája mutatja egyébként, hogy a két elvet össze lehet hangolni. Itthon a kezdeményezés az igenek oldaláról tud elindulni, ez is tanulság.

Az a tény, hogy ismét egyszer kiderült, a gyakorlatias, anyagiakra vonatkozó érveknek nagy hatásuk van, komoly figyelmeztetés. Igaza van Orbán Viktornak, amikor a létbizonytalansággal magyarázza a jelenséget, jóllehet, mint még kitérek rá, ennél is többről van szó. Pozitívumnak ebben a vonatkozásban a következőt gondolom. Bebizonyosodott, nem sokra megyünk azzal, ha azt sulykoljuk, hogy csak a kettős állampolgárságra adott igen hívei az igazi magyarok. Ez az egyébként akár mégoly tisztességes erkölcsi eszményekből táplálkozó radikalizmus annyi szavazatot sem hoz, amennyit december 5-én összeszámláltak. Hiába az erkölcsi fölény, nem eleget. Egyébként sem hiszem, hogy minden, a kettős állampolgárság megadására leadott igen egyúttal a másként cselekvők elutasítását jelentené. Sőt! Ráadásul a túl határozott elítélésük úgy állítható be, hogy az megbélyegzi a többieket, ami útszéli vadításra és újabb ádáz ellentétek szítására alkalmas. A nyugdíjukat, betegbiztosításukat, munkahelyüket féltők szorongása igenis része a nemzet problémáinak, ha megalapozottnak tekintjük, ha nem. Nem old meg semmit, ha azt mondjuk, hogy érzéketlenek, kicsinyesek, önzők és tudatlanok. Ez megint fontos tanulság. Pozitívumnak látom még azt is, hogy a kampány során, a Fidesz érvelésében komoly elmozdulás volt az irányukban, hiszen a Szövetség kidomborította, a kettős állampolgárság nem róhat újabb anyagi terheket a társadalomra.

A létbizonytalanság kifejezés értelmét tehát ideje immár kitágítani. A saját léttel kapcsolatos bizonytalanság, útvesztés, céltalanság, szorongás ugyanúgy a szív dolga, mint az erkölcsi elkötelezettség. Szív és ész szembeállítása a kampány során egy a számtalan félreértés közül. A létbizonytalanság mint anyagiasság, mint a saját kizárólagos érdekek védelme a tájékozatlanság, a magány materiális kifejezése, amiért - hiába ellenszenves - nem szidás jár, hanem segítő megértés, hiszen az az emberi lét sajátos tragikumának torz kifejezése. Ma Magyarországon egyedül a jobboldal erkölcsi tartása és türelme képes választ, kiutat, közösségi kereteket kínálni a feloldásra.

A "fekete vasárnap" óta immár komoly ellenvetés szegezhető szembe azokkal, akik elvárják, hogy a Nyugat vagy Európa legyen velünk szolidáris. Most végre bizonyítható, a szolidaritás kétirányú utca. De sokszor lehetett hallani: elárultak bennünket! Most végre látjuk a fonákját, hiszen ezúttal mi árultuk el azokat, akik a határon túlról kértek tőlünk valamit, mi pedig elütöttük a kezüket. Halkan jegyzem meg, hátha szegény magyar testvéreink javára válik ez a nagy kiábrándulás. Hátha felgyorsulnak náluk azok a folyamatok, amelyek új keretekbe helyezik át túlélési stratégiáikat, persze úgy, hogy ránk már nem fognak annyira számítani. Hátha lassan azt is felfogjuk egyszer, hogy az ő társadalmuk is megosztott.

Végül két általánosabb megjegyzés.

Most válhat világossá a magyar közélet számára, hogy a nemzet bővítése egyúttal a demokrácia mélyítését jelenti. Ha sikerül a felszínen tartani a határon túli magyarság ügyét, ha a kedvezőtlen szavazási eredmény csupán közjáték egy kiegyensúlyozott, széles körben elfogadható modern nemzetegyesítés folyamatában, akkor mélyül és erősödik nálunk a demokrácia is. Ha a pártharcok szétrombolják a megoldás lehetőségeit, akkor a magyarországi demokrácia stagnálni fog vagy visszafejlődik. Kedvezőnek tekintem, hogy ezt most már nyíltan fel lehet vetni.

A legpozitívabb fejleménynek azt tartom, hogy az erkölcs kérdése első ízben került a viták és a szenvedélyek homlokterébe. Nem általánosságban, hanem kézzelfoghatóan. Az igen az erkölcsről szólt, a nem és a közöny (az otthonmaradás) viszont nem az erkölcs ellen volt. Más szóval: nem két erkölcs feszült egymásnak. Az egyéni érdek könyörtelen érvényesítésén alapuló individualizmus mostanra kimerülőben van. Nem ad többé fogódzót, magyarázatot arra, hogy mi a helyes, mi a jó. Ez a változás világjelenség. Gondoljunk arra, mivel nyert Bush, milyen éles támadások érik Németországban a multikulturalitás aberrációit, hogyan éled ott újra, új formákban az elnyomott és megvetett nemzeti érzés. Látjuk azt is, mi történik Hollandiában Van Gogh meggyilkolása miatt, vagy hogyan horkant fel a közelmúltban szinte az egész francia társadalom a permisszív nevelés látványos csődjeivel kapcsolatban (tanárverések, iskolai késelések, klánharcok és drog az osztálytermekben stb.). Nem minősítek, nem követendő példákról beszélek, csupán egy irányzatot vélek kiolvasni azzal kapcsolatban, hogy a neoliberalizmusba torkolló individualizmus többé nem képes ezekre a gondokra válaszokat elfogadtatni. Azt remélem, hogy a közerkölcs iránti igény növekedésének fordulópontjaként fogjuk még egyszer értékelni ezt a népszavazást. S talán az is ki fog derülni, hogy ez már 2006-ban meghatározó szerepet kap a választások idején.

Forrás: Heti Válasz, 2004. december 22.