Szilágyi-Gál Mihály

Polgárból szavazóautomata

Ha népszavazást megelozo politikai nyilatkozatokat végiglapozzuk, észrevehetjük, hogy nemzetkoncepciók helyett két, önmagában is meglehetosen inkoherens eloítélet-halmaz körvonalazódik a magyarországi politikában: az egyik szerint a határon túli magyarok kérdése nem más, mint idegenrendészeti nehézség, a másik szerint nem más, mint falumúzeum, feltámasztandó múlt, tiszta forrás, igazi magyar. Mindkét kép hamis. De fontos látnunk, hogy mindketto valóban csak kép, és nem valódi vélemény. A szavazást ugyanis nem elozte meg kampány. A hipnotikus igenre vagy nemre felszólító szavak hangzottak csak el politikusaink részérol. A különbözo politikai táborokra szavazó történészek, jogászok, politológusok és a határon túli magyarok véleményformáló személyiségei, szakemberei valamelyest rávilágítottak a kettos állampolgárság nagyon is komplex fogalmára s a különbözo ukrajnai, romániai, szerbiai, szlovákiai egzisztenciák és elképzelések rendkívüli sokféleségére, de a táborok nyilatkozatainak tartalmát nem árnyalhatták, mert azok az igent és a nemet kódokként használták, nem pedig szakértoi viták nyomán kialakult javaslatokként. Vajon miért? Mi késztethette a politikai elit két pólusát arra, hogy ne sokat bajlódjék az érintettek és a kérdést behatóbban ismerok véleményeivel?

A független vélemények ignorálása és ennek következtében a két hamis kép megőrzése azért volt lehetséges, mert a két oldal stratégiai kommunikációjában már eleve meglévő érv- és érzelemkatyvasz bőven elég volt a szavazótáborok működtetéséhez. Még az erről való elmélkedés is szinte kötelező módon a meglévő toposzokon belül maradt: ha kilépsz belőlük, vagy nemzetárulóvá avatnak, hiszen tudományosan mered megközelíteni azt, ami a szív ügye, vagy pedig nacionalista barom vagy, hiszen érzelmi kérdést csinálsz valamiből, ami nem több, mint a költségvetés újragondolásának kínos témája. Ezen a két hihetetlenül leegyszerűsített képen azért nehéz változtatni, mert mindkettő egy olyan szimbolikus kommunikáció része, amely sikeresen (vagy sikertelenül) öszsze tud ölelni nagyszámú szavazót. A sikernek az az oka, hogy a határon túli magyarokról alkotott mindkét kép valóságosan létezik a magyar társadalomban, következésképp használható - de éppen ezért nem tisztázandó. Isten őrizz, hogy tisztázzuk, hiszen a végén a szavazók még valóban mérlegelnének! Márpedig ezt egyik tábor sem akarja. Miért nem játszottak szerepet a független vélemények a két nagy politikai tömb kommunikációjában? Azért, mert a nemzeti kérdés csakis stratégiai kérdésként vesz részt mindkettő értékkommunikációjában. Ha a határon túli magyarság kérdéskörének tényleges megvitatására sor kerülne, akkor óhatatlanul kialakulnának véleménytáborok és egyéni vélemények, márpedig ezek összezavarnák a jelenlegi könnyen mozgatható szimbolikus táborokat, élménytáborokat. Mindkét tábor jelenleg megbízható szavazóinak körében megjelennének szép számmal azok, akik egy csomó új információ birtokában előreláthatatlan módon alakítanának ki saját álláspontot, s ettől kezdve szavazópolgári minőségükben ellenőrizhetetlenné válnának. Így tájékozottságon alapuló vélemények helyett maradnak az előre bekódolt élmények, vita nincs, megoldás nincs, viszont szavazatok vannak és lesznek. Az igen és a nem közötti választás annak a jele, hogy valójában nincs választás: még olyan nyilatkozat is elhangzott, hogy valójában a távolmaradók is nemmel szavaztak - képtelenség! A kétértékű logika kétértekű logikátlansággá degradálódott. Csakhogy az így megnyert emberek már nem állampolgárok - hanem szavazóautomaták.

Szilágyi-Gál Mihály
a szerző politológus

Forrás: Népszabadság, 2004. december 23.