Tamás Pál

A pannonok

Már a romániai választási és az itteni népszavazási kampány vége felé találkoztam egy kolozsvári ismerosömmel. Természetesen mit is tehettünk volna, politizáltunk. Tole halottam (ő is frissen, a vonatban tanulta), hogy Erdélyben valakik(?) a magyarországi magyarokat maguktól megkülönböztetve a "pannonok"-nak nevezik. Rákérdeztem, láthatóan a címke nem terjedt még el. Több romániai városban élo barátom tolem hallotta eloször. Pedig azt hiszem, fontos különbségeket jelez.

Az utolsó két napban hallgatom, látom a rezignált, elkeseredett megszólalókat a határ túlsó oldaláról. Érteni vélem, amit mondanak, és mégsem értem az egészet. Nem az anyaországbeli népet, hanem az oket megosztó politikusokat okolják. Persze, a nép jó, csak megosztották. Meg, mint hallom, Orbán délutáni értékelésébol, a létbizonytalanság elnyomorította. Olyannyira, hogy már egészséges ösztönei sem muködnek, maradék tájékozódó képességét elvesztette. Minden világos; gonosz politikusok, meg a szegénység. Nem a mi álmaink voltak álmok, a magyarországi társadalmi folyamatok és a nemzetközi gyakorlat ismerete nélkül. Vagy ha arról mégis tudtunk valamit, akkor annak ellenére. Hanem az ottaniakat, szegényeket félrevezették, s már az ösztöneikre sem mernek hallgatni. Ez a nép most maga írta alá a trianoni diktátumot. Önként megadta magát - nyilatkozza egy ismert radikális kisebbségi értelmiségi Szlovákiából. Nem tudom, hogy mikortól és hány lépésben, de a magyarországi társadalom igen nagy többsége nyilvánvalóan, szembeszökoen egyértelmuen már régen elfogadta Trianont. S most legfeljebb ismét kinyilvánította, hogy az még mindig érvényben van. Eloször megtanult együtt élni a traumával. Azután - 80 év alatt volt ideje hozzá - belakta azt a "csonka Magyarországot", amelyrol annyit állították, hogy "nem ország". Ez lett az övé. Hegyeshalom és Záhony, Röszke és Balassagyarmat között. Persze, ott van még a magyar kultúra virtuális tere Ady dévényi új dalaival, meg Nagyváraddal. A Házsongárdi temetovel, a körmöci aranyokkal meg a huszti romvárral, aminek kapcsán az iskolában a jambusokat magyarázták nekünk. De ezek kulturális toposzok. Nincs földrajzi kiterjedésük, és nem élnek bennük megérintheto, szenvedni-örülni tudó emberek. Végül is a mai Jeruzsálem hiába hús-vér város s az izraeli-arab szembenállás minden másodpercben megtapasztalható színtere, aránytalanul többeknek azonban a mennyek királyságának kapuja, és ebbol a szempontból mindegy, kik és mit csinálnak mostanában a Templomhegy környékén. A magyar kultúrának is megvan a maga mennybeli királysága, s annak éppúgy szinte nincs köze mai igazoló papírokhoz, bejelentokhöz, ki- és bevándorlási tervekhez. Aki ezt a két világot, az idotlen virtuális teret és a szociális garanciákat rövidre akarja zárni, lehet, hogy jót is akar, de nincs éppen sikerre ítélve. Beleszerethetünk a Mona Lisába, az ember végül is védtelen és a szép hatásait elore nem mindig tudjuk bemérni. De hogy hagyományos értelemben felfogott beteljesedésünk elmaradását a múzeumi teremorön kérjük számon? Nem is nevetséges. Szánalmas. Tudom, a németeknek és a lengyeleknek bizonyos értelemben könnyebb. Hiszen nem élnek már németek Breslauban vagy Königsbergben, s lényegében nincsenek már lengyelek a kelet-galíciai kisvárosokban sem. A nemzeti kultúra egykori tere és a mai nép "szállásterülete" mára visszafordíthatatlanul szétvált. Elkötelezhetjük magunkat az egyik és a másik iránt - külön-külön. A két kötodés már - hacsak nem vagyunk javíthatatlanul a múltban ragadtak - nem keverheto össze. Komoly ember még tévedésbol sem akarja azokat felcserélni vagy összegyúrni. A magyar történelem másként alakult. Szerencsére, egyelore ez a két dolog nem válik a térben legtöbbször egyértelmuen szét. De - s nekem leginkább ezt mutatta a december eleji népszavazás - egymással fel sem cserélheto.

Az érzelmeknek, az iskolai drillnek és a családi hagyományoknak számtalan kombinációja lehetséges. Nem hinném, hogy valamilyen szigorúbb osztályozásnak itt értelme lenne. De azért három viselkedési alapforma feltunik. Az elso családi kötodésekbol építkezik. A magyarországi magyarok nem elhanyagolható része a trianoni határokon kívülrol származik. Az egykori kiterjedt országban a családok csak igen kis része mozdult ki abból a nagytájból, tartományból, amelybe beleszületett. Iskolák, katonaság, állami szolgálat persze teremtettek valamilyen közösen megélt országot. De 1918 után az elkerült területekrol nagyobb határmozgással és politikai formációváltással kerültek át emberek. Ha igaz az, hogy 1918-22 között három-négyszázezer ember jöhetett át, 1944-45 után a háborús mozgással és a szlovákiai kitelepítésekkel együtt legalább további kétszázezer, végül 1989 után is legkevesebb százötvenezer ember érkezett, akkor a mai Magyarországon legkevesebb félmillióan rendelkeznek valamilyen személyes családi kötodéssel odaát. Ezek a kapcsolatok, természetesen, a frissen érkezettek között élnek igazán. A beolvadás a korábbi csoportokban az anyaországi többségbe mára lényegében problémamentesnek tunik. S mostanában, hacsak nem marad valaki az áttelepült szabadkai vagy székely hálózatokon belül, "áttelepüloként" a többiek számára nagyon gyorsan láthatatlan lesz. A papírforma szerint ezeknek az embereknek és valamilyen mértékben családjuknak is a népszavazáson igennel kellett (volna) szavazniuk. Az áttelepülok jól látható politikai egyesületei, persze, egyébként is aktívak a markáns politikai jobboldalon. De semmi jelét nem látom, hogy e szervezetek képesek lennének az "elszármazottak" többségét nemhogy képviselni, de egyáltalán bármiképpen megszólítani. Olvastam újabb erdélyi eszmefuttatásokat arról, hogy ezek annyira örülnek, hogy ok már végigkínlódták, amit kellett, és beérkeztek, hogy egyszeruen nem akarják maguk mögött kinyittatni a városkapukat. Feltehetoen minél frissebben érkeztek valakik, annál erosebben akarnak bizonyítani, vagy felejteni. De tapasztalataim szerint az áttelepült szülok gyermekeinek kinti kötodése már nem sokban tér el az átlagos "anyaországiétól". Komolyabb vizsgálati eredmények e csoportról azonban nincsenek. Történeteket hallani. Az egyes sztorik azonban önmagukban semmit sem mondanak. A magam részérol rendkívül óvatosan fogalmaznék csak meg akármit ezzel az egyáltalán nem elhanyagolható tömeggel kapcsolatban.

A második nagy csoportba a nemzeti tradicionalisták tartoznának. Nagyobbrészt jobboldaliak, de nem feltétlenül. Ugyan manapság leépülofélben van, de az elmúlt évtizedben létezett egy markáns szocialista nemzeti vonal is. Pozsgay kiválása után az azonban gyorsan marginalizálódott. Sot, ha nem is nagy létszámmal, de a 90-es években voltak az elso vonalakban kisebbségi ügyek iránt elkötelezett liberálisok is. Mindez önmagában nem olyan lényeges. Ami talán fontosabb, hogy e nagyobb csoporton belül (ugyan számtalan változatban) a kulturális-történelmi tér és az ott élo magyar csoportok nem válnak szét. S mindebbol sajátosan eros szimbolikus tér-birtokbavételi vágyak is következhetnek. Az ide sorolhatóak igazán nem vagy alig választják szét a "kultúrnemzet" és a politikai nemzet fogalmát. Lényegében ok lettek volna a most - minden parciális kétség ellenére - igennel szavazók. Viszonylag alacsony számuk volt sokak számára az igazi meglepetés. Azt nem tételezném fel, hogy az "igenért" agitálók oket nem érték volna el, vagy nem lettek volna képesek oket megszólítani. De feltehetoen itt jelentos részben nem szerves, saját tapasztalatból kinövo, alulról megélt nemzetképekkel, sokkal valószínubben tanult szerepekkel, világképekkel lehet dolgunk. E toposzok Trianon után - esetleges, alkalomszeru egykori falujáró tapasztalatokat, táncházakat, véletlen udvarlásokat leszámítva - nem szervesült élményekbol, hanem felülrol csöpögtetett ideológiákból állnak inkább össze. S azt hiszem, igazán ezek - ha nem is kizárólagosan - mégiscsak a történelmi középosztály leszármazottai között élhetnek élénken. S csak annyira jobboldaliak, hogy azon a politikai féltekén aktívabban élnek ennek politikai hagyományai. S épp e középosztálybeliségbol következnek e modell korlátai s talán most megtapasztalt, eddigi hiteinkhez képest korlátozottabb elterjedtsége is. De mindezen túl, természetesen muködnek, muködniük kell lecsupaszítottabb politikai meghatározottságoknak is. Az új magyarországi jobboldal mai formájában viszonylag friss szövetség. S az azt alkotó csoportok, mozgalmak közül vannak olyanok, amelyeket a nemzeti-kisebbségi problematika hozott erre az oldalra. De, gondolom, legalább annyian vannak abban a táborban olyanok is, akik eredetileg ezzel a gondolatkörrel, élményvilággal korábban nem találkoztak. De mert az itt készülo lapokat olvassák, az itt elhangzó politikai nyilatkozatokra figyelnek, az ezen az oldalon szervezett gyulésekre járnak el, a tematika végül az övék is lesz. Egyébként nem meglepoen az államszocializmust követoen a színre lépo antikommunista mozgalmak ideológiai szerkezete - ha ellenkezo elojellel is, de - leképzi az általuk meghaladni kívánt konstrukciókat. A klasszikus baloldalnak ott volt a proletariátus mítosza. A felszabadításra várók, akiket mi fogunk majd megmenteni. Így a jobboldalnak is szüksége lett a saját felszabadítandóira. Isten ments, hogy ne ismerjem el a munkások elnyomását ott és a kisebbségiekét az elmúlt században itt. De mindkét oldalon a valós elemekbol ideológiai konstrukciók születtek. A baloldalon a proletariátus mítoszának válságáról már könyvtárakat írtak. Úgy tunik, hogy az ideológiák újabb sebezhetosége a jobboldali mítoszokat is elérte. De az érdekeltek erre sokkal felkészületlenebbek, mert kevésbé voltak mind ez idáig hajlandók elismerni, hogy az ellenféléhez hasonló konstrukciókkal dolgoztak. Bizonyos értelemben lehetséges, hogy itt és ott ugyanannak a 19. század második felében összeállt megváltás-mítosznak a válságáról van igazán szó. A népszavazás kudarcát hajlamos lennék mindenekelott ezzel az elemmel és nem a "félrevezetéssel" vagy "megfélemlítéssel" magyarázni.

S épp ebbol következoen rajzolódik ki a harmadik tábor. Nem egyetlen szövetségként, nem mitikus politikai ellenfélként, hanem hangulatok, életprogramok, érdekek, újabb és régebbi vonzások és taszítások valamilyen laza halmazaként. Amelyben természetesen nem tunik el a nemzeti. De - legalábbis békeidoben - nem is ír automatikusan felül mindent. Amelynek vannak kisebbségi rokonszenvei, s amely - ha az nem jelentkezik más személyes prioritásokat életvezetési szempont elé helyezve - belátja, hogy szükség van közösen megteendo lépésekre, együtt finanszírozandó kiegyenlíto programokra. Nem lenne talán ellenfele e tekintetben valamilyen pozitív diszkriminációnak sem. De nem hajlik arra, hogy ennek teljesen alárendelje magát. Hogy ezért - ha nem fizikai embermentésrol van szó - nagyon kemény konfliktusokat vállaljon. Neki a mai Magyarország nem egy "csonka ország", hanem a hazája. Aki ideköltözik, az testvér, s annak beilleszkedéséért teljes felelosséget vállal. Aki nem, azért már nem anynyira. Nincs közös ideológia, egységes elfogadó vagy elutasító program. De vannak rokonszenvek. Nem hinném, hogy ez valamilyen "posztmodern" hangulat felerosödését jelentené. De ha a legkülönfélébb területeken egyre fontosabbakká válnak az egyéni stratégiák, a miliok, a csak egy csoport által felvállalt társadalmi programok, akkor itt - bevallva vagy sem - idegenkedni fognak azoktól a társadalmi programoktól, amelyek egyetlen központi cselekvési lehetoséget ajánlanak. Legyen az bármilyen. Nem véletlenül nem született az elmúlt tizenöt évben nemzetstratégia Magyarországon. Végso soron a magyar újkapitalizmusnak sincs osztályharc-elmélete. Mindenfajta hitek ellenére ez mintha mégsem az ideológiák kora lenne.

Forrás: Erdélyi Napló, 2004. december 16.