| Kis
János
Nemzetegyesítés vagy kisebbségvédelem
A december 5-i kettős népszavazáson a magyar állampolgárság
kiterjesztésére tett javaslat jogilag és politikailag
egyaránt veszített. Veszített jogilag, mert nem született
kötelező erejű döntés; az Országgyűlésnek nem kell törvényt
alkotnia a külországi magyarok áttelepülés nélküli honosításáról.
És veszített politikailag, mert urnákhoz szólították
a népet, hogy egy ünnepélyes aktussal fogadja polgártársaivá
a határon túli magyarokat, és az ünnepélyes aktus elmaradt.
Sovány vigasz a kezdeményezők és az ügy felkarolói
számára, hogy a résztvevők 51,55 százaléka "igen"-nel
szavazott. Ez a szám az összes választó alig 19 százalékát
jelenti, miközben a szavazástól távol maradók enyhe
többsége a "nem" felé húz.1
S még ha az "igen"-ek elérték volna is az
összes választó 25 százalékát, az sem volna elegendő
a döntés politikai legitimálásához. Olyan ügy ez, amelyben
a szavazásnak közfelkiáltásként értelmezhető eredményt
kellett volna hoznia. Itt nem az a kérdés, hogy mi hasznos
vagy előnyös nekünk, magyar állampolgároknak, hanem
az, hogy kik is legyünk - kikkel együtt alkossuk a magyar
állampolgárok közösségét. A legnagyobb jóindulattal
sem állítható, hogy a választók alig egyötöde az öszszesség
nevében mondott "igen"-t a magyar állampolgári
közösség kiterjesztésére.
Eljött a magyar kérdés újragondolásának ideje.
Tudom, az "igen"-nel szavazók jó része számára
a népszavazás sikertelensége többet jelent a demokráciában
szokásos, időnkénti választási vereségnél. A választóknak
közösségi összetartozásukról kellett volna tanúbizonyságot
tenniük, s ha a baloldal a "nem"-re buzdította
őket, ez nem egyszerűen a másik álláspont hirdetése
- ez nemzetárulás. Sok jobboldali érzi úgy, hogy a baloldal
ismét kiiratkozott a nemzetből. Hiába vagyunk meggyőződve
róla, hogy a rosszkor és rosszul föltett kérdésre nem
volt más jó válasz, mint a "nem", a tény attól
még tény marad: az "igen" sikertelenségének
nem kívánt velejárójaként tovább mélyült az ország politikai
megosztottsága.
Tény az is, hogy a szomszédos országokban élő magyarok
döntő többsége nagy reményeket fűzött az "igen"
győzelméhez, és a kudarcot arculcsapásként éli meg.
Nem kívánok elidőzni annál a kérdésnél, hogy ki a felelős
a várakozások felcsigázásáért. Bár megkérdezhető, hogy
szabad-e hazardírozni emberek százezreinek önérzetével
egy kényszerítő szükség nélkül elindított politikai
manőver kedvéért, a sérelem attól még sérelem marad.
S tagadhatatlan, hogy a sérelemérzés elsősorban felénk
irányul, akik nyíltan szembefordultunk a magyar állampolgárság
kiterjesztésével.
Semmi kétség, ez a lelkiállapot nem kedvez az értelmes
politikai párbeszédnek. És mégis azt állítom, hogy a
népszavazás új kezdetet nyithat. Nem csak indulatokat
kavar ugyanis. Kijózanító hatása is lehet. A következő
hónapok fogják megmutatni, hogy melyik hatás kerekedik
felül.
Addig is vegyük szemügyre a rivális álláspontokat.
A nemzetegyesítés jelszava
A népszavazási kampány jobboldali főszereplője, a Fidesz
nem azzal buzdított az "igen"-re, hogy a határon
túli magyaroknak szükségük van a magyar állampolgárságra,
tehát adjuk meg nekik. Úgy állította be a népszavazást,
mint történelmi alkalmat Trianon meghaladására. A nyolcvannégy
évvel ezelőtti békediktátum "darabokra törte"
a magyar nemzetet, és mi most "összeforrasztjuk,
amit a történelem darabjaira tört".2
Egy tízmilliós ország tizenötmilliós nemzetet építhet
maga köré. Magyarország ismét büszke, nagy és erős lesz,
mint 1920 előtt volt.
Ez a gondolat már a státustörvény vitájában megfogalmazódott.
"Nyolcvan éve várunk arra, mondta akkor Orbán Viktor,
hogy létrejöhessen egy jogi értelemben is létező kötelék
a magyar nemzet egymástól elszakított részei között.
Létrejöhessen újra egy kötelék a létező lelki kötelékeken
túl."3 A Fidesz akkor még kitért
a kettős állampolgárság követelése elől; Orbán még a
magyarigazolványról állította, hogy ez szolgáltatná
a nemzetegyesítéshez a jogi köteléket. Most a közös
állampolgárság volna ez a jogi kötelék.
A tradicionális magyar jobboldal az elszakított országrészek
visszaszerzésétől remélte Trianon túlhaladását. Akik
hittek ebben a lehetőségben, harcos irredenták voltak.
Akik nem hittek benne, azok sértett önsajnálatba menekültek
az ellenséges világ elől. A Fidesz elvetette az irredenta
beszédet, és a történelmi sirámok nyelvezetével is szakított.
A nemzet "határmódosítás nélküli egyesítését"
tűzte zászlajára.
Újra nagyok leszünk, ígérte, méghozzá - bár az országhatárok
változatlanok maradnak - nemcsak lélekszámban, hanem
területben is. "Tizennégymillió magyar egy gazdasági
térségben nem ugyanannyi, mint tízmillió magyar. [...]
Budapest azért nem tud pénzügyi központtá lenni - hiába
tűztük ezt ki célul -, mert kicsi hozzá a térség. Nem
az embereket kell idehozni, hanem a gazdaság határait
kell kitágítani."4
Nem igazán érthető, hogyan jönne létre ez a megnagyobbodott
gazdasági térség. Az áttelepülés nélküli honosítás a
magyar állam és a magyar etnikum határon túli tagjai
közt teremtene jogviszonyt - gazdasági térségeket pedig
államok közti szerződés útján (szabadkereskedelmi megállapodással,
vámunió létesítésével) szoktak létrehozni. Orbánt azonban
ez nem zavarja, mert az ő nemzetegyesítési programjában
a szomszédos államok és a szomszédnépek egyszerűen nem
játszanak szerepet. Hogyan fog alakulni a magyar állam
viszonya azokhoz az államokhoz, melyeknek felségterületén
az ő közreműködésük nélkül állampolgárokat és gazdasági
térséget szerzünk? Hogyan fog alakulni az ott élő magyarok
viszonya a lakóhelyük fölött szuverenitást gyakorló
államhoz és annak nem magyar polgáraihoz? Ezekre a kérdésekre
fülsiketítő hallgatás a válasz.
A Fidesz retorikája nem fenyegeti, nem is becsmérli
a szomszédos államokat és népeiket. Nem tesz nekik szemrehányást,
nem csinál belőlük bűnbakot. Egyszerűen nem vesz tudomást
róluk. Levegőnek nézi őket.
"A nemzet országhatárokon átívelő egyesítése"
délibábkergetés. De hiba volna megmosolyogni. Ha a következményeibe
belegondolunk, elmegy a kedvünk a nevetéstől.
Az a "nemzetpolitika", mely keresztülnéz
a Magyarországot körülvevő államokon, lépten-nyomon
provokálja szomszédainkat. A Fidesz-kormány éveiben
megmérgeződött a viszonyunk Romániával és Szlovákiával.
Ha így megy tovább, akkor EU ide, EU oda, megint a régi
nacionalista gyűlölködés fog szembeállítani velük.
Annak a "nemzetpolitikának", mely keresztülnéz
a Magyarország körül élő népeken, nem a többséghez való
közeledést választó kisebbségi magyar vezetők a természetes
szövetségesei, hanem azok, akik az elzárkózásban látják
a jövőt. Ez a politika kockára teszi mindazt, amit a
magyar kisebbségek a többség együttműködésre kész erőivel
szót értve az elmúlt tizenöt évben elértek.
Ehhez a veszedelmes politikához kért a Fideszt felhatalmazást
a népszavazáson.
Egy tízmilliós népnek felajánlották, hogy egyetlen
gesztussal az egész Kárpát-medencére kiterjesztheti
"országhatárokon átívelő" hazáját. A nép nem
kért a kockázatokból és mellékhatásokból.
A Fidesz-féle "nemzetpolitika" másodszor
szenvedett súlyos vereséget. Az első kudarc 2001-ben
érte, a frissen megalkotott státustörvény miatt. A státustörvény
története a szomszédállamok tiltakozása és az Európai
Unió erőteljes rosszallása miatt vált vesszőfutássá.
2001 decemberében Orbán (akkor még miniszterelnökként)
megalázó alkura kényszerült: a román kollégájával kötött
egyezség alaposan felülírta az eredeti törvényt, és
nyilvánvalóvá tette, hogy a magyarigazolvánnyal mint
"jogi kötelékkel" nem lehet tovább játszadozni.
A szlovák féllel azonban már a következő kormány tárgyalta
le a vitát, s az vitte át a következményeket az Országgyűlésen;
ezért a Fidesznek nem kellett beismernie a bukást: a
baloldalt tehette felelőssé a státustörvény "kiheréléséért".
A magyar állampolgárság kiterjesztése azonban nem külső
ellenálláson bukott el, hanem a magyar választók egy
részének ellenkezésén és a nagy többség közönyén, és
ezt a bukást nem lehet mások számlájára írni. Elindulhat
a gondolkodás a kudarc okairól.
Voltaképp már el is indult. Maga Orbán is javasolt
egy magyarázatot. A nép tömeges távolmaradása mögött
a létbizonytalanság rejlik, állította. "Amíg a
létbizonytalanságot nem tudjuk csökkenteni, amíg a munka-otthon-biztonság
ügyében nem jutunk eredményre, addig nem tudunk szélesebb
nemzeti összefogást létrehozni, mint amit sikerült vasárnap."5
Ez a magyarázat nem a Fidesz stratégiájában keresi
a hibát. A cél jó, csak túl korán tűzték napirendre.
Előbb a létbiztonságot kell növelni.
Nem biztos azonban, hogy ez lesz az utolsó szó.
A baloldali alternatíva hiánya
Ám az, hogy a "nemzetegyesítés" programját
felülbírálják-e, nem kizárólag a jobboldalon zajló folyamatoktól
függ. A baloldalnak nem kell ölbe tett kézzel várnia,
amíg a felvert por elül, és kirajzolódik a végeredmény.
A honosításról szóló népszavazást a kormányoldal megnyerte.
Nála van a kezdeményezés. Nem mindegy, hogy mit kezd
a lehetőséggel.
Ha a népszavazási kampányban használt érvelését folytatja,
akkor sok jóra nem számíthatunk. Fő érve úgy szólt,
hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése elfogadhatatlanul
sokba kerülne. Ez az érvelés a jelek szerint hatott
a politikailag kevéssé elkötelezett választókra. De
most elsősorban nem őket kell megnyerni. Azokkal kell
beszélő viszonyba kerülni, akik számára fontos a közösségvállalás
a határon túli magyarokkal. Őket a költségek emlegetése
csak taszítja.
Ellenkezésük csak részben jogos. Minden politikai
döntésnek ára van. A választónak nem azt kell eldöntenie,
hogy akarná-e a célt, ha ez ingyen volna, hanem azt,
hogy akarja-e azon az áron, amit meg kell fizetni érte.
Ez akkor is igaz marad, amikor a cél megvalósulásáért
erkölcsi felelősséget viselünk. Erkölcsi felelősségünk
sem határozható meg a terhektől függetlenül, melyekkel
a teljesítése jár. Nem minden kötelezettségről mondható
el, hogy bármi áron teljesíteni kellene. Így hát az
áttelepülés nélküli honosítás költségeinek nyilvános
taglalása önmagában nem volna kifogásolható. A kormányoldal
mérhetetlenül eltúlozta a költségeket, és ez szemére
vethető, ahogy az ellenzék is bírálható azért, mert
azt állította, hogy a kedvezményes honosítás egy fillérbe
sem fog kerülni. De nem ez volt a legnagyobb baj. A
legnagyobb baj az volt, hogy a "nem" melletti
kampányban csak a költségekről esett szó; arról, hogy
a cél miért fontos, hogy milyen természetű és mennyire
súlyos indokok szólnak mellette, a kormányoldal nem
tudott mit mondani. Egyszerűen nem volt szava a határon
túli magyarokkal szembeni felelősségünk alapjáról és
mibenlétéről.
Így aztán szinte minden, ami a baloldal kampányában
túlment az anyagi terhek emlegetésén, a jobboldali retorika
átvételében és kifordításában állt. Az MSZP elnöke kijelentette
például, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztésének
következtében "második Trianon" állna elő.
Értsd: a határon túli magyarok a magyarútlevél birtokában
elhagynák a szülőföldjüket, s így az a föld immár nemcsak
jogilag, de ténylegesen is elveszne a magyarság számára.
Bánjunk csínján a szabad áttelepülés lehetőségével,
mert akkor élni is fognak vele, és Erdély végképp a
románoké lesz.
Az ilyen beszéd miatt baloldali gondolkodású embernek
szégyenkeznie kell. A baloldali álláspont a kisebbségi
kérdésben sem lehet más, mint egyébként: a saját életére
vonatkozó döntés joga az egyént illeti meg. Nem kezelhetjük
a határon túli magyarokat kollektív nemzeti célok túszaiként.
Ha azt akarjuk, hogy a magyar állampolgárok közössége
vállalható - öncsalástól és ábrándkergetéstől mentes
- kisebbségi politikában egyezhessen meg, akkor a jobboldal
bukott nemzeti ideológiájával nem ugyanennek az ideológiának
a törmelékeit kell felvonultatni, hanem egy másik nemzeti
programot kell szembeszegezni vele; olyat, amelyet baloldali
ember emelt fővel vállalhat, és amelynek fényében az
is elmagyarázható, hogy a "nemzetegyesítés"
programját mi teszi esélytelenné, sőt veszélyessé.
A nemzetpolitikától a kisebbségpolitikáig
Magyarország XX. századi történelmét döntően befolyásolták
Trianon következményei. 1914-ben szerepet vállaltunk
egy igazságtalan háború elindításában, 1920-ban a győztesek
igazságtalan békét kényszerítettek ránk. Az ország elvesztette
történelmi területeinek kétharmadát és magyar ajkú lakosainak
egyharmadát. Az utódállamokban megindult nemzetépítő
politika szinte mindenütt kihasználta és szította a
magyarellenes érzelmeket. A határokon kívül rekedt magyarok
új államukban többnyire másodrangú állampolgárokká váltak.
A kommunizmus évtizedeiben módszeres beolvasztási gyakorlatnak
estek áldozatul. A szovjet világrendszer összeomlása
után egyfelől roppant lehetőségek nyíltak meg önszerveződésük
előtt, pártjaik politikai tényezővé, több helyütt a
kormánykoalíció tagjává váltak - másfelől a kommunizmus
eltűnése nyomán keletkezett ideológiai vákuumba majdnem
mindenütt benyomult a militáns nacionalizmus, melynek
ismét a magyar etnikum lett a természetes céltáblája.
A békekötés utáni első évtizedekben még értelmes dolog
volt igazságosabb határok kialakításán gondolkodni.
Ezt az esélyt azonban tönkretette, hogy a náci Németország
vált a határrevízió motorjává; hogy Magyarország Hitler
kezéből kapta vissza elveszett területeinek visszakövetelhető
részét; s hogy ez Hitler csatlósává tette a következő
háborúban. A magyar területi igények diszkreditálódása
és az idő múlása tarthatatlanná tette a határmódosításban
való gondolkodást.
De a "határmódosítás nélküli nemzetegyesítés"
gondolatát is. A kisebbségi magyarok annak az államnak
a polgárai, melynek a területén élnek. Sorsuk elsősorban
attól függ, hogy mire jutnak országuk többségi társadalmával.
Politikai tapasztalataik országról országra változnak,
és nagyon különböznek a miénktől. (Gondoljunk csak arra
a megütközésre, amit a három kisebbségi vezető, Ágoston,
Duray, Tőkés televíziós szereplése a magyarországi közvéleményből
kiváltott.) Érdekeik, vágyaik, törekvéseik sok szempontból
nem egyformák, más és más politikai szövetségeket kötnek
- abban is különböznek, hogy kötnek-e -, más és más
ügyekért készek síkra szállni. (A népszavazás kapcsán
erre Bugár Béla is rámutatott: míg a szlovákiai magyarok
körében "nagy várakozás előzte meg" az állampolgárság
kiterjesztéséről kiírt referendumot, addig "a mai
magyar társadalomnak nem ez a legfőbb problémája".)6
Ez akkor is igaz maradna, ha a magyar állam végül úgy
döntene, hogy lehetővé teszi a magyar állampolgárság
áttelepülés nélküli elnyerését. Hiába válnának a kisebbségi
magyarok a mi polgártársainkká is, mindennapi életük
továbbra sem köztünk zajlana, hanem román, szlovák,
szerb, ukrán, horvát, szlovén polgártársaik körében.
"Rajtunk elsősorban nem a határok fölötti nemzetegyesítés,
hanem a hazai politikai közösségbe való kollektív integráció
segíthet", írta Bíró Béla romániai magyar publicista
pár nappal a balul végződött népszavazás után,7 s ehhez
csak annyit fűznék hozzá: a kisebbségek saját országuk
politikai közösségébe való kollektív integrálódása a
határok fölötti magyar-magyar kapcsolatok elmélyítésével
nem ellentétes, de az "egységes magyar nemzet"
helyreállításával összeegyeztethetetlen.
A "nemzetegyesítés" célját az sem mozdítaná
elő, ha a Kárpát-medencén osztozó államok valamennyien
felvételt nyernének az Európai Unióba (ami Szerbia-Montenegró
és Ukrajna kivételével a belátható jövőben megtörténik).
Az EU elhárítja az akadályokat az emberek, eszmék és
a javak szabad mozgása előtt, valamennyi polgára számára
valamennyi tagállamában lehetővé teszi a szabad letelepedést,
munkavállalást, tanulást és vállalkozást, és az államok
fölötti politikai instanciákat teremt, ahol a vitás
ügyek egy része megtárgyalható. Mindez lényegesen javítja
a kisebbségi népcsoportok helyzetét, megkönnyíti a különböző
országokban élő, azonos ajkú népcsoportok közti kapcsolattartást,
s így hozzájárul ahhoz, hogy a magyarok kulturális közösségét
eleven szálak sokasága fűzze össze. Ám ez a kulturális
közösség nem azonos a politikai nemzettel. A kulturális
közösség tagjainak összetartozásához elegendő a "lelki
kötelék", nincs szükség "jogi kötelékre".
A politikai nemzet jogi kapcsolatot feltételez tagjai
között. A kulturális közösségnek nincs központja; különböző
országokban élő tagjai nem okvetlenül egy közös államon
keresztül kötődnek egymáshoz. A politikai nemzetnek
van központja: a tagjait egymáshoz fűző jogi kötelékek
a közös államon át haladnak. Attól vagyunk egyazon politikai
nemzet tagjai, hogy valamennyiünket jogi kapcsolat fűz
közös államunkhoz. A kulturális közösség élő valóság
lehet, ha tagjai akadálytalanul közlekedhetnek egymással.
A politikai nemzet csak akkor valóság, ha van állam,
amely a nemzet öszszes tagjának közös birtoka.
Az EU úgy segíti a kulturális közösségek határokon
átívelő integrálódását, hogy túlhaladottá teszi a nemzetállamhoz
való kötődésüket. S ez alól a mi esetünk sem kivétel.
Az előttünk álló feladat nem "nemzetpolitikai",
hanem "kisebbségpolitikai".
Felelősségünk
De ha nem a "darabjaira tört" politikai nemzet
"összeforrasztása" a dolgunk, akkor mi okunk
van arra, magyarországi magyaroknak, hogy a szomszédos
országokban élő magyarok sorsával törődjünk? Mi indokolja,
hogy áldozatot vállaljunk helyzetük javításáért?
Mindenekelőtt az, hogy felelősséggel tartozunk irántuk.
Közös a nyelvünk, közös a kultúránk. Elődeink közös
magyar állam polgárai voltak. Az 1920. évi, igazságtalan
béke éles határvonalat húzott közéjük. A mi őseink a
határ innenső oldalán maradtak, vagy ide települtek
át. Azoknak az ősei, akik ma a határokon túl élnek,
kívül rekedtek a magyar állam felségterületén. Nekünk
nem érdemünk, hogy a határokon belül vagyunk, ők pedig
nem vétkesek abban, hogy a határokon kívülre kerültek.
Nekünk szerencsénk volt, nekik balszerencséjük, ennyi
az egész. S mi mégis változatlanul élvezzük a magyar
állampolgárság előnyeit, nekik pedig el kell szenvedniük
a kisebbségi léttel járó hátrányokat. Ők fizetik meg
az egykori Magyarország feldarabolásának árát - helyettünk
is. Ha ez így van, akkor a hazai politikai közösség
nem csak a saját tagjaiért felelős; a határon túli magyarokért
is felelősséget visel. A magyar állam - a mi államunk
- köteles erőfeszítéseket tenni azért, hogy a kisebbségi
helyzetű magyar számára ugyanúgy ne legyen hátrány magyarnak
lenni, mint ahogy nekünk sem az. S mi kötelesek vagyunk
az elvárható, arányos mértékig vállalni a terheket,
melyek ezekből az erőfeszítésekből ránk háramlanak.
Amikor a magyar állam ezt teszi, egyben segít ápolni
és gyarapítani azokat a személyes és szellemi kapcsolatokat,
melyek a magyarokat - éljenek bárhol - egyazon kulturális
közösség tagjaivá teszik. Ez különösen fontos a kisebbségi
helyzetű magyarok számára, mert megerősíti identitásukat.
De a tágabb magyar kulturális közösség megőrzéséhez
nem csak nekik fűződik érdekük. A Magyarországon élő
magyarok közt is sokan vágynak arra, hogy ez a közösség
a jövőben is terjedjen ki a régió egész magyar ajkú
népességére, hogy tehát egy olyan közösséggel azonosulhassanak,
mely minden irányban túlnyúlik a magyar állam határain.
Véleményem szerint ez legitim óhaj, és a magyar állam
jól teszi, ha a kisebbségek segítésén túl is törődik
a magyar kulturális közösség állapotával. Különbség
van azonban a kisebbségi helyzetű magyarokért viselt
felelősségen és a tágabb régió magyar kultúrájának ápolásán
mint öncélon alapuló állami feladat között. A kisebbségi
magyaroknak joguk van arra, hogy magyar mivoltuk miatt
ne szenvedjenek el hátrányokat, és ez a jog bennünket,
magyarországi magyarokat is kötelez. Minden magyar állampolgárnak
viselnie kell e kötelezettség terheit, akár fontos neki
személy szerint, hogy kulturális közösséget alkot a
határon túli magyarokkal, akár nem. Ezzel szemben a
régió magyar kultúrájának ápolásáért - amennyiben ez
túlmegy azon, amire a kisebbségi helyzetű egyéneknek
szükségük van - nem köteles terheket vállalni, ha nem
tulajdonít fontosságot neki. A magyar kulturális közösség
fenntartásáért a magyar állam olyan mértékben tehet
erőfeszítéseket, amilyen mértékben a többség meggyőzhető
a költségek vállalásának célszerűségéről.
Államunk elismeri a szabad identitásválasztáshoz fűződő
jogot, s ez nem csak azt foglalja magában, hogy nem
magyar ajkú polgártársaink maguk dönthetik el, magyarokká
válnak-e, vagy megmaradnak egy kisebbségi közösség tagjának.
A szabad identitásválasztás a saját kulturális közösségünkhöz
való viszonyra is kiterjed. A magyar kulturális nemzet
nem valami egynemű adottság; a különböző országokban
élő magyarok különböző hatásoknak vannak kitéve, különböző
módon válaszolnak a helyi hatásokra, és ezért kultúrájuk
is különböző irányokba tart. Az egyént ez a sokféleség
is választás elé állítja. Ő és csakis ő jogosult eldönteni,
hogy mindazokkal közösséget érez-e, akik a tágabb régióban
az ő nyelvét beszélik, vagy a magyar kulturális közösség
végetér számára az ország határainál, vagy egy etnikailag
semleges, európai identitás felé tájékozódik, vagy megosztja
személyiségét e különféle identitások között, vagy -
végezetül - semmiféle kulturális közösséggel nem azonosítja
magát. Bármelyikük értékes tagja lehet a magyar állampolgárok
politikai közösségének.
Befejezésül szeretném összefoglalni, hogy milyen gyakorlati
következtetések felé mutatnak a fenti megállapítások.
Tíz pont
Egy. A magyar állam és polgárai számára az elsődleges
célt az kell jelentse, hogy a határon túli kisebbségek
magyar mivoltukat megőrizve integrálódhassanak országuk
politikai közösségébe. Nem arra kell biztatnunk őket,
hogy a virtuális magyar hazába igyekezzenek visszatalálni,
hanem arra, hogy abban a politikai hazában vívják ki
maguknak az őket megillető helyet, ahol élnek. Elsősorban
ahhoz kell segítséget nyújtani nekik, hogy mindazon
egyéni és kollektív jogokat megszerezzék, melyek biztonságos
birtoklása nélkül a kisebbség nem lehet a politikai
közösség egyenrangú alkotórésze, a szabad nyelvhasználathoz
és a gyermekek anyanyelvi iskoláztatásához való jogtól
a közösségnek addig a jogáig, hogy kulturális és oktatási
intézményeit a saját autonóm hatáskörében igazgassa,
továbbá a területi autonómia jogáig azokon a településeken,
megyékben és régiókban, ahol a kisebbség alkotja a helyi
többséget.
Kettő. Államunknak segítenie kell a határon túli kisebbségeket
abban, hogy zavartalan kapcsolatot tarthassanak fenn
Magyarországgal; hozzáférjenek az itteni kultúra alkotásaihoz
és intézményeihez; szabadon beutazhassanak Magyarországra,
itt hosszabb-rövidebb időre letelepedjenek, tanuljanak
és munkát vállaljanak. Ha ez külön egyéni jogosultságok
teremtését feltételezi, ezeket a jogosultságokat a magyar
kisebbségek tagjainak meg kell kapniuk. Ilyen döntéseket
azonban nem hozhatunk a szomszédos államok háta mögött.
Vagyis, három, a magyar államnak fel kell hagynia azzal
a gyakorlattal, hogy a szomszédos államokat kész helyzet
elé állítva létesít jogviszonyt magyar ajkú polgáraikkal,
miként ez a státustörvény esetében történt, és vissza
kell térnie a tárgyalások gyakorlatához, amire a magyar-szlovák
és a magyar-román alapszerződések adtak mintát. Nem
indulhatunk ki abból, hogy az érintett államoknak nincs
közük a polgáraik és a magyar állam közt létesítendő
jogi kapcsolathoz. Akkor sem tehetnénk ezt, ha az országaink
közti viszony évtizedek óta kölcsönös bizalomra épülne.
De mivel viszonyunk tele van gyanakvással, félelemmel
és sérelemérzéssel, ezért különös gondot kell fordítanunk
arra, hogy lépéseinkhez megszerezzük szomszédaink legalább
hallgatólagos beleegyezését.
Négy. Ami Magyarország és a szomszédos országok viszonyáról
elmondható, az elmondható a magyar kisebbség szervezetei
és a többségi szervezetek, illetve az állam viszonyáról
is. A kisebbség jogai csak fokozatosan épülhetnek ki,
és csakis akkor, ha közben fokról fokra kialakul az
állampolgári összetartozás érzése a magyar kisebbség
és a többségi nemzet között. Befelé forduló, sérelmi
politizálással a kisebbségek nem szerezhetnek egyenrangú,
elismert helyet a többségi társadalomban. Jogaik csak
akkor válhatnak élő valósággá, ha a többség politikai
szervezetei és az állam apparátusai készek együttműködni
a megvalósításukban. Ezért a magyar államnak elsősorban
azokkal a kisebbségi szervezetekkel és vezetőkkel kell
partnerségre törekednie, amelyek és akik a sértett szembenállás
helyett kezdetben a kölcsönösen előnyös megállapodások,
később a kiengesztelődés lehetőségeit keresik.
Öt. A legsikeresebb kisebbségi politika sem érheti
el, hogy minden határon túli magyar a szülőföldjén akarjon
maradni. Magyarországot azokkal szemben is kötelezettségek
terhelik, akik távozni kívánnak. Őket - ha ide törekszenek
- az eddiginél szolidárisabb bevándorlási és honosítási
politikával kell segítenünk. Ha a minden oldalról elátkozott
népszavazási kezdeményezésnek volt valami haszna, hát
az, hogy ráirányította a figyelmet a Magyarországon
letelepedni vágyó külországi magyarok megalázó kálváriájára.
Ez a szégyenletes gyakorlat nem folytatható tovább.
Hat. A bevándorlás és honosítás megkönnyítését 1990
óta minden magyar kormány csak szavakban támogatta.8
Részint attól tartottak, hogy az állam képtelen lesz
kezelni az engedékenység miatt elszabaduló bevándorlási
hullámot, a társadalom pedig nem lesz hajlandó viselni
a vele járó terheket. Részint pedig a határon túlra
került térségek magyar kötődéseit féltették a tömeges
áttelepüléstől. Ezért a hivatalos politika mindvégig
a "szülőföldön való megmaradás" céljának rendelte
alá a bevándorlás és honosítás szabályozását. A prognózisok
nem bizonyultak megalapozottnak, a válasz pedig mindenképpen
elfogadhatatlan: a magyar állam által űzött gyakorlatnak
az egyéni szabadság tiszteletben tartásán kell alapulnia.
A problémát nem az okozza, hogy magyarok százezrei
települnének át, ha tehetnék: a legtöbb ember - hacsak
menekülésre nem kényszerítik - nem szokta elhagyni a
szülőhazáját viszonylagos előnyök kedvéért. Viszont
azok, akik mégis mennének, érthető módon a fiatalabb,
tanultabb s épp ezért mozgékonyabb rétegből kerülnek
ki. A veszély abban áll tehát, hogy a helyben maradó
magyar népesség elveszíti szellemi elitjét. Csonka társadalmi
struktúrával pedig akkor sem lehet egyenrangú közösségként
integrálódni a többségi társadalomba, ha a befogadásra
megvan a hajlandóság. Ám ennek nem a bevándorlás akadályozása
és a honosítás nehezítése az elfogadható ellenszere,
hanem az, ha a magasan képzett magyarok számára előnyösebbé
válik az otthon maradás.
Hét. A magyar államnak nem a képzeletbeli "egységes
magyar nemzettel" van dolga, hanem országról országra
változó helyzetű magyar kisebbségekkel. Számolnia kell
ezzel a sokféleséggel és válaszolnia kell rá. Más a
tennivalója az EU-tag Szlovákia vonatkozásában, ahol
a Magyar Koalíció Pártja kormányalkotó tényező, mint
Szerbia-Montenegró felé, mely a belátható jövőben nem
kerül a csatlakozás közelébe, s ahol a magyar kisebbség
szervezeteinek ma parlamenti képviseletük sincs. Külön
figyelmet kell fordítania a kárpátaljai és a vajdasági
magyarokra, akik - ha semmi nem változik - rövidesen
csak vízummal utazhatnak be Magyarországra. Keresnie
kell a módját, hogy - a nemzetközi közösség segítségét
is igénybe véve - rászorítsa a szerb hatóságokat a vajdasági
magyarellenes atrocitások leállítására.
Nyolc. A magyar kisebbségpolitika nem választható
el az Európai Unióval kapcsolatos magyar politikától.
Természetesen célunk kell legyen, hogy szomszédaink
mielőbb az EU tagjaivá váljanak. De azontúl az EU belső
integrálódásában is érdekeltek vagyunk. Minél messzebb
jut az Unió a föderalizálódás útján, annál kevésbé fog
függeni a magyar ajkú népcsoportok boldogulása a helyi
hatóságoktól, hiszen államuk az őket érintő döntések
annál nagyobb részét osztja majd meg magasabb politikai
instanciákkal. Nem akarhatjuk egyszerre a magyar kisebbségek
egyenjogúsítását és a határokon átívelő magyar kulturális
közösség felvirágzását egyfelől és az Unió megállását
a nemzetállamok közti szerződés szintjén másfelől. A
mai magyar jobboldal euroszkepticizmusa ellentétes a
magyarság érdekeivel.
Kilenc. A saját ország politikai közösségébe való
integrálódás pokolian nehéz, lassú és ellentmondásos
folyamat, és még sehol nem jutott el arra a pontra,
ahonnan már ne volna visszatérés a nemzeti gyűlölködéshez.
Ameddig ez így van, mindig eleven lesz kisebbségi körökben
a vágy, hogy a magyarországi politikai közösséghez tartozzanak,
s hogy államunk védelmet és lelki menedéket nyújtson
nekik. Minél elkötelezettebb, aktívabb és leleményesebb
a magyar állam kisebbségpolitikája, ez az óhaj annál
inkább elégülhet ki a kisebbség politikai céljait előmozdító,
gyakorlati együttműködés terepén. Mígha a jobboldal
a "nemzetegyesítés" konfrontáló gyakorlatát
űzi, a baloldal pedig ötlettelenül és rossz lelkiismerettel
áll a kisebbségi gondok előtt, akkor az összetartozás
vágya szimbolikus gesztusokban keres magának kielégülést.
Megértéssel kell tudomásul vennünk, hogy a befogadás
jelképes bizonyítékai iránti igény erős, és aligha fog
egyhamar alábbhagyni.
Ugyanakkor tisztán kell látnunk az ebből származó csapdákat
és buktatókat. Ezekkel már az Orbán-kormány is szembekerült.
Annak idején a magyarigazolvánnyal próbálta leszerelni
a külhoni magyar állampolgárság követelését. A magyarigazolvány
azonban - egyéb bajaitól most tekintsünk el - nem adhatott
stabil kielégülést a jelképes azonosulás igényének.
Az első eufória után hamar rá kellett ébredni, hogy
ez nem ugyanaz, amivel a magyar állampolgárok rendelkeznek,
tehát ez is a távolságtartásról szól. Újra fölelevenedett
az állampolgárság kiterjesztésének követelése.
Tíz. Ha az Országgyulés netán törvényt kívánna elfogadni
az áttelepülés nélküli honosításról, a vállalkozás súlyos
dilemma elé állítaná. Tegyük fel, sikerül megszerezni
az érintett államok előzetes beleegyezését (anélkül
bele sem volna szabad vágni a dologba). Akkor még mindig
két lehetőség közt kellene választani. Az egyik: minden
külországi magyarnak korlátozás nélkül megadni az állampolgárságot,
ami a választójog megadását is magában foglalja. Ma
hazánkban minden magyar állampolgár szavazhat, ha magyarországi
lakcímmel rendelkezik. Lakcímet pedig bárki szerezhet,
ha fontosnak tartja. Ez azonban elfogadhatatlan helyzetet
teremtene. Az általános és egyenlő szavazati jog az
önrendelkezés elvén alapszik: a törvényhozókat azok
- mindazok és csakis azok - választják, azok adnak nekik
meghatalmazást a jogalkotásra, akik a törvények hatálya
alatt állnak. Azok az állampolgársággal rendelkező egyének,
akik nem élnek az ország területén, nem maguknak választanának
törvényhozót, hanem másoknak, ez pedig - ha a demokratikus
önrendelkezés jelent valamit - súlyosan kifogásolható.
Ráadásul a magyarországi választásokat csekély többséggel
szokás megnyerni, így tehát a választás kimenetelét
rendre az ország határain kívül leadott szavazatok dönthetnék
el. Ez nem csak az eljárás igazságtalanságát súlyosbítaná.
Azzal a további káros következménnyel járna, hogy a
magyar politika súlypontja a magyar állam területén
kívülre kerülne. Minden pártnak elsősorban azzal kellene
foglalkoznia, hogyan nyerhetné el azoknak a szavazatait,
akik nem élnek Magyarország területén.
Ha el akarjuk kerülni e következményeket, akkor marad
a másik lehetőség: csak névleg adni a hazaival egyenértékű
állampolgárságot, a valóságban egy korlátozott státust
biztosító dokumentumot - mondjuk, konzuli útlevelet
- ajánlani a külországi magyaroknak. Ez az ajánlat viszont
rövid időn belül a státustörvény sorsára jutna; hamar
kiderülne, hogy a külországi magyarok már megint nem
váltak Magyarország egyenrangú polgáraivá.
Így könnyen felpöröghet egy beláthatatlan kimenetelű
licitálási játszma. Ez azonban senkinek nem érdeke,
sem a magyarországi, sem a külországi magyaroknak. Mert
nem igaz, hogy a külországiak csak nyerhetnek, ha addig
fokozzák a nyomást, amíg a teljes értékű állampolgárságot
meg nem kapják. A december 5-i népszavazás egyik nagy
tanulsága, hogy a magyar társadalom nem áll készen minden
áldozatra a kisebbségi magyarok kedvéért. A feszültség
növekedése erős kisebbségellenes indulatokat is gerjeszthet
Magyarországon. E méltánytalan végkifejlet mindannyiunk
kudarca és szégyene volna. A magyarországi parlamenti
pártok és a kisebbségi magyar szervezetek közös felelőssége,
hogy ezt elkerüljük.
1. A Medián négy egymást követő héten,
1000 fos mintán végzett telefonos felmérése szerint
november 5-6-án a kettős állampolgárság mellett nyilatkozott
a megkérdezettek 48%-a, ellene 37%, november 11-12-én
mellette nyilatkozott 39%, ellene 44%, november 22-23-án
mellette 36%, ellene 39%, november 29-30-án pedig mellette
35%, ellene 37%. November 5-6-án 6% mondta azt, hogy
biztosan nem megy el szavazni, 11-12-én 5%, 22-23-án
9%, 29-30-án szintén 9%. Ők sem sorolhatók a támogatók
közé.
2. Orbán Viktor beszéde a Városligetben
2004. november 27-én.
3. Kossuth Rádió, Reggeli Krónika, 2002.
január 9.
4. Orbán Viktor a Kossuth Rádió Háttér
című musorában, 2004. november 18-án.
5. Orbán Viktor a Magyar Televízió Nap-kelte
című musorában, 2004. december 9-én. (MTI)
6. Riba István: Lépésközök. Interjú
Bugár Bélával. HVG, 2004. december 11.
7. Bíró Béla: Nem jó, de hasznos. Népszabadság,
2004. december 8.
8. A távoltartás gyakorlatáról l. Kőszeg
Ferenc: Nem és nem. Magyar Narancs, 2004. november 25.
Forrás: Élet és Irodalom, 2004.
december 17.
|
