| Kőszeg
Ferenc
Nem és nem
A Szkénében egy színészcsoport Bozgorok címmel egy
olykor rögtönzöttnek tetsző darabot ad elő, amely egy
erdélyi falu kocsmájában játszódik. A darab végén kihirdetik,
hogy mostantól mindenkinek lehet útlevele. Erre a vacsorához
készülődők - a kocsmáros, a pincérlány, a pesti karrierről
álmodozó énekesnő, a Pesten szőttest árusító, viseletbe
öltözött asszony meg az Erdélyt járó magyarországi turisták
mind sorba állnak, és indulnak "Magyarba".
A színpadon magára maradó fiatalember esedezve kéri
a közönséget, osszák meg vele az időközben elkészült
fazéknyi puliszkát meg a gombás tokányt. A nézők között
néhány lány a könnyeit törölgetve borul kedvese vállára:
nyilván a közelmúltban települtek át - vagy ők, vagy
a szüleik - Erdélyből. A küszöbönálló népszavazás a
kettős állampolgárságról, azaz a magyar útlevélről váratlan
aktualitást ad a darabnak, amelyet már az elmúlt évadban
is játszottak Magyarországon és Erdélyben is.
A táplálkozásra invitált közönség hosszan tétovázik,
hogy a felszólítás a darabhoz tartozik-e, vagy tényleges
vacsorameghívást jelent. Percek telnek el, amíg a legelszántabb
nézők a kezükbe merik venni a tányért, hogy a gőzölgő
fazekakhoz járuljanak. Valahogy így tétovázott az egész
politikai elit is, amikor ez az őrület, a senki által
nem kívánt népszavazás, amely a tizenötmillió magyar
költői metaforáját jogi és költségvetési ténnyé változtathatja
át, egyszerre ott fortyogott az orra előtt.
A referendum hőse, Patrubány Miklós például a Népszabadságnak
adott interjúban (november 10.) azt mondta, hogy a magyar
nép nem csőcselék, nem kell tehát attól tartani, hogy
az erdélyiek elárasztják majd az országot. Különben
is olyan állampolgárságot kérnek, amellyel nem jár automatikus
áttelepülés. A kormányzati vendégház előtt tartott sajtótájékoztatóján
viszont ugyanő azt mondta: az áttelepülők adóforintjaiból
az állam többletbevételhez jutna. Orbán Viktor november
12-én a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) kijelentette:
a kettős állampolgárságnak nincs költségvetési vonzata,
majd másnap a Fidesz fórumán leszólta a kormányt, amiért
költségvetési kérdésként kezeli a kettős állampolgárságot.
Hiller István, mint aki most ébredt téli álmából, a
MÁÉRT-on vízummentes úti okmányt javasolt a határon
túli magyarok számára. Holott illene tudnia, hogy az
EU-tagországok esetében a vízumkényszerről-vízummentességről
nem az MSZP, hanem az unió dönt. Petrétei igazságügyi
miniszter a hajdani kishatár-átlépési igazolvány felújításával
vélte áthidalhatónak a problémát. (Hasonló megoldást
javasolt korábban Szabó Vilmos, a határon túli magyarokért
felelős miniszterelnökségi államtitkár is.) Szerencsére
Petrétei jogtudó emberként rögtön hozzá is tette: az
ötlet jó, de megvalósíthatatlan. Mindazonáltal - teljesítendő
pártja politikai igényeit - kiadta az ukázt, hogy a
minisztérium apparátusa alkossa meg a külhoni útlevélről
szóló törvény tervezetét. Lehet, hogy mire e sorok az
olvasó szeme elé kerülnek, már a parlament vitázik a
magyarigazolvány eme habosított változatáról, amely
körülbelül úgy viszonylik majd a nemzetközi forgalomban
használható útlevélhez, mint a Gazdálkodj okosan! elnevezésű
szocialista Capitaly papírpénze a konvertibilis valutához.
De jól érezheti most magát Bárándy Péter ügyvédi talárjában
a Princz Gábor-per tárgyalásán!
A zavarodott kapkodás mélyebb oka, hogy a közelgő
referendum rákényszerítette a politikai elitet, hogy
szembetalálkozzon önnön "magyarságpolitikájával".
A baloldalnak a koncepciótlan, nem is létező "szomszédságpolitikájával",
a jobboldalnak az álszent, hazug "nemzetpolitikájával"
kell számot vetnie. Hiába javasolták szakértők és civil
szervezetek a mindenkori kormánynak, hogy dolgozza ki
a maga migrációs stratégiáját, amelyben helye van az
emberséges menekültpolitikának, a haszonelvű bevándorláspolitikának
és a Magyarországon dolgozni, élni kívánó határon túli
magyarok ésszerű támogatásának - semmi sem történt.
A kormány megrendelésére készült tanulmányok is megvitatlanul
kerültek az irattárakba.
Határon inneni magyarok
1991. november 26-án Solt Ottilia a parlamentben kérdést
intézett a belügyminiszterhez. A vége felé járt már
a nagy menekülés korszaka, amikor a Ceausescu-korszak
őrjöngő agóniája, a romániai forradalom és a marosvásárhelyi
pogrom hatására mintegy hetvenezer ember menekült Magyarországra,
többnyire az itt maradás szándékával. Múlóban volt az
erdélyiek iránti rajongás, és véget ért a rendészeti
szervek "elbizonytalanodása". Solt Ottilia
egy erdélyi villanyszerelőről beszélt, akinek a szakmája
tilalmi listára került: a hazai munkaerő-kínálatra tekintettel
külföldi villanyszerelőt ettől kezdve nem lehetett foglalkoztatni.
Minthogy munkája, megélhetése már nem volt, az idegenrendészet
nem hosszabbította meg a tartózkodási engedélyét. Menjen
haza, tanácsolták neki, állampolgársági ügye elintéződését
Romániában is kivárhatja. Gátlástalanul a szemébe hazudtak,
hiszen pontosan tudták: az ország végleges elhagyása
okafogyottá teszi a honosítási kérelmet. Úgy tűnt, mintha
Boross Péter őszintén felháborodott volna. "Kizárt
dolognak tartom, hogy a szóban forgó fiatalembert Magyarországról
kiutasították volna. Ha ez megtörtént volna, akkor nagyon
súlyos következményei lesznek és lehetnek arra nézve,
aki ezt megtette" - mondta. Válasza végén jelezte:
a készülő idegenrendészeti és a készülő állampolgársági
törvény "megnyugtatóan, hogy úgy mondjam, kiemelt
módon" rendezni fogja ezt a kérdést.
Aztán a parlament elé kerülő és végül elfogadott idegenrendészeti
törvényben csak annyi kedvezményt kaptak a magyar nemzetiségű
külföldiek, hogy nem kell három évig Magyarországon
tartózkodniuk ahhoz, hogy benyújthassák a bevándorlási
(illetve mai nevén a letelepedési) engedély iránti kérelmet.
De tartózkodási engedélyhez ők is csak akkor juthatnak,
ha megélhetésük, lakásuk biztosítva van. Vagyis ha van
pénzük, vagy találnak olyan munkáltatót, aki megszerzi
számukra a munkavállalási engedélyt. Ha azonban elvesztik
az állásukat, mehetnek vissza Romániába, mert az új
álláshoz új munkavállalási engedély kell, és azt csak
a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban kérelmezhetik.
Ha Boross Pétert utóbb is felháborította, hogy Magyarországról
kiutasítanak - mit kiutasítanak: fegyveres határőrkísérettel
kitoloncolnak - magyarokat, akkor 1991 óta máig sok
ezer alkalma lehetett a felháborodásra.
A parlamenti pártoknak a kilencvenes évek elejétől
máig következetes politikája volt, hogy a határon túli
magyarok magyarországi tartózkodását, munkavállalását,
letelepedését csak nagyon mérsékelten szabad támogatni.
A leginkább szókimondó módon ezt az álláspontot a kormányzó
MDF jobbszárnyán elhelyezkedő Zétényi Zsolt fogalmazta
meg: "Élegyünk egy kicsit keményebbek a magyar
nemzetiségű polgárokkal szemben - mondta a képviselő
a parlament 1993. április 27-i ülésén - (...) ne az
ő egyéni érdekeiket nézzük, hanem a határon túl élő
magyarságnak mint kollektívumnak az érdekeit."
E szellemiség jegyében terelték egy táborba a horvátországi
magyar falvak, Kórogy, Szentlászló elmenekült lakosságát,
gátolták meg beilleszkedésüket a magyar társadalomba,
és toloncolták vissza őket nyolc év múltán zeneszóval
és nemzeti zászlók alatt Horvátországba, miután Orbán
Viktor felavatta a magyar segítséggel újjáépített szentlászlói
református templomot. Lehet, hogy a kitoloncolás kifejezést
némelyek méltatlannak találják. Tény azonban, hogy a
magyar és a horvát kormány megegyezése után az érintetteket
senki sem kérdezte meg, menni akarnak-e vagy maradni.
Mint ahogy azt sem kérdezték meg, hogy szétlőtt házaikat
miből fogják lakhatóvá tenni. Problémát csak a vajdasági
magyarok okoztak: hiába kapták meg ugyanis a kitoloncolásról
szóló határozatot, a Milosevic-kormányzat nem engedte
visszatérni őket Szerbiába. És ha jobb híján megpróbáltak
továbbmenni Ausztriába, könnyen idegenrendészeti őrizetbe
kerültek. A nagyfai börtönben a kosovói albánok kiröhögték
őket. "Miért hazudtok, hogy ti magyarok vagytok?
Hogy lehetnének magyarok Magyarországon idegenrendészeti
őrizetben? Ez olyan, mintha minket Albániában őrizetbe
vennének." Való igaz, az albán hatóságok számos
idegenrendészeti őrizetben lévő kosovói albánnak állítottak
ki útlevelet, hogy elhagyhassák Magyarországot. A magyarok
pedig ott maradtak a magyar börtönben.
Szűkmarkúan bánt az 1993-as idegenrendészeti törvény
azokkal is, akik azért kértek tartózkodási engedélyt,
hogy együtt élhessenek magyar állampolgár vagy Magyarországon
jogszerűen tartózkodó családjukkal: házas- vagy élettársukkal,
gyermekeikkel. Tartózkodási engedélyt csak akkor kaphattak,
ha lakásuk, megélhetésük biztosított volt. A hazai minimálbért
az idegenrendészeti hatóság általában nem tartotta elégségesnek
a megélhetéshez, és így nem adta meg a tartózkodási
engedélyt. Ez a jogszabály persze egyformán vonatkozott
minden külföldire, a valóságban azonban sokkal többször
fordult elő a magyar-külföldi magyar családi kapcsolat,
mint a magyar-külföldi. Így tehát az, hogy az idegenrendészeti
törvény a tartózkodási engedélyek kérdésében egyáltalán
nem vett tudomást a családi kapcsolatokról, leginkább
megint csak a határon túli magyarokat sújtotta, meg
azokat a szerény jövedelmű magyar állampolgárokat, akik
az életüket botor módon egy erdélyi vagy egy vajdasági
magyarral akarták összekapcsolni.
Tíz év idegenrendészeti tapasztalatai világossá tették:
a határon túli magyar addig része a nemzetnek, az összmagyarságnak,
amíg tény-legesen túl van a határon. Ha Magyarországon
van, akár menekült, akár munkát keres, akár szükséget
szenvedő családtag, éppen olyan gyanús, elkergetendő
idegen, mint bármelyik külföldi, aki nem turistaként
és nem beruházóként tartózkodik Magyarországon. Ezek
a tapasztalatok érthetővé teszik, hogy a határon túli
magyarok csodát várnak a kettős állampolgárságtól.
Állampolgárság vagy útilapu?
Amit - úgy tetszik - igazából senki sem akar megadni
nekik. Emlékezhetünk még, a státustörvény vitájának
a fő szólama a szülőföldön való boldogulás volt. A javaslatban
foglaltak - mondta expozéjában Martonyi János külügyminiszter
- "megkönnyítik a határon túl élő magyarok számára,
hogy itthon érezhessék magukat Magyarországon, éspedig
anélkül, hogy magyar állampolgárrá válnának vagy állandó
tartózkodási engedélyt kérnének". Orbán Viktor
úgy emlékszik, hogy a magyarigazolvány a kormányváltást
követő módosítás előtt "Kárpát-medencei magyar
útlevél volt" (lásd a MÁÉRT-on mondott beszédét),
holott a státustörvény vitájában Balla Mihály, a Fidesz
vezérszónoka kifejtette: a schengeni elvek nem sérülnek,
mert a magyarigazolvány nem út-levél.
A MÁÉRT-on Orbán Viktor már nem is kettős állampolgárságról
beszélt, hanem olyan, a magyar út-levéllel azonos okmányról,
amely lehetővé tenné a szabad beutazást az egész Európai
Unióba. Nem kell hozzá uniós szakértőnek lenni, hogy
nyilvánvaló legyen: ilyen útlevél nincs. Az uniós szabályozás
és még inkább a schengeni szabályozás lényege, hogy
szabad mozgást biztosít a tagországok állampolgárai,
továbbá - bizonyos korlátozásokkal - harmadik országoknak
a tagországokban letelepedett állampolgárai számára;
szigorúan ellenőrzi viszont az unión kívüli országok
állampolgárainak a beutazását az unió területére. Szavazzunk
igennel, aztán bízzuk a demokratikusan megválasztott
képviselőkre, hogy kétharmados konszenzussal megalkossák
a törvényt. Azaz döntsön a nép - aztán a képviselők
majd úgy értelmezik a döntést, ahogy az erőviszonyok
éppen lehetővé teszik. 2006-ig elegendő muníciót ad
a kormány támogatására (vagy bírá-latára), hogy nem
hajtotta végre a nép döntését. Utána pedig, ha Orbán
kerülne kormányra, akkor az ellenzék lesz az oka, hogy
nem sikerül elérni a kétharmados konszenzust. A megalkotandó
törvénynek azt is tartalmaznia kellene, hogy a kettős
állampolgárság egyetlen forint terhet sem jelenthet
a magyar adófizetőknek. Holott a polgári Magyarország
karizmatikus vezetője minden bizonnyal pontosan tudja:
a csekély kedvezményeket nyújtó magyarigazolvány is
hétmilliárd forintjába kerül a költségvetésnek. Mindezeket
a kijelentéseket csak egyféleképpen lehet értelmezni:
az európai útlevél és a kettős állampolgárság mindent
megad a határon túli magyaroknak (elsősorban az unióban
való utazás szabadságát), aminek a megadása nem a magyar
államtól, hanem az unió döntéshozóitól függ. Ezzel szemben
nem adja meg azt, ami a magyar államtól függ: a Magyarországon
való letelepedés szabadságát.
A népszavazás kérdése egyértelmű: "Akarja-e, hogy
az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes
honosítással - kérelemre - magyar állampolgárságot kapjon
az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon
lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét
a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti >>Magyar
igazolvánnyal A kettős állampolgársággal az a legfőbb
baj, hogy következményei teljesen kiszámíthatatlanok;
ezért is ingadoznak a kormány számításai szerint az
áttelepüléssel kapcsolatos többletkiadások a 4 és fél
milliárd és az 537 milliárd között. A magyarigazolványt
eddig nyolcszázezren váltották ki, Romániában az ottani
magyarság 34,47 százaléka. A kettős állampolgárságra
az RMDSZ becslése szerint a jogosultak mintegy 60 százaléka
tart igényt. Viszont ugyancsak az RMDSZ úgy véli, a
kettős állampolgárság alapján a lakosságnak mindössze
8 százaléka foglalkozik azzal a gondolattal, hogy elhagyja
Erdélyt. Ezzel szemben a Magyar Tudományos Akadémia
Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont kiadványa
szerint a "Kárpát-medencei magyarok valamivel kevesebb
mint fele tervez rövid távú, körülbelül negyede hosszú
távú külföldi munkavállalást, és mintegy ötöde foglalkozik
a kivándorlás gondolatával". De nem kizárólag magyarországi
munkavállalásban gondolkodnak. Az erdélyi megkérdezettek
22 százaléka vállalna hosszabb távon munkát Magyarországon,
10 százaléka Németországban, illetve Ausztriában (Sik
Endre - Simonovits Bori tanulmánya. In: Menni vagy maradni?
Budapest, 2003. 43. oldal).
Bizonytalan az is, hány ember volna jogosult a kedvezményes
honosításra. A 2001-2002-es népszámlálási adatok szerint
a környező országokban összesen 2 463 170 ember vallotta
magát magyar nemzetiségűnek. A Magyarok Világszövetsége
a környező országok hárommilliós magyarságáról beszél.
Az RMDSZ szakértői szerint ma senki sem tagadja le magyar
voltát, tehát a másfél milliós magyar kisebbség Romániában
valós szám. A legfőbb bizonytalansági tényező a cigány
lakosság létszáma. A 2002-es népszámláláskor Romániában
535 ezer ember vallotta magát cigány nemzetiségűnek,
a roma szervezetek ellenben hárommillió romáról beszélnek.
A magukat romának mondók közül mindössze 24 ezren állították,
hogy magyar anyanyelvűek. Valószínű azonban, hogy a
romák jelentős része kétnyelvű: a magyarlakta vidékeken
anyanyelvi szinten beszélik a magyart, de beszélnek
románul vagy romani nyelven is. Az RMDSZ megkérdezett
munkatársa szerint létszámukhoz képest a magyar anyanyelvű
cigányok nagyobb arányban kérték a magyarigazolványt,
mint a magyar nem-zetiségűek, és cigány volta miatt
az ajánlást senkitől sem tagadták meg, aki megfelelt
a feltételeknek. Márpedig a magyarlakta vidékeken a
cigányok a magyar egyházakhoz tartoznak, a magyar településeken
gyerekeik magyar iskolába járnak, és mint a marosvásárhelyi
események mutatják, sok helyütt inkább a magyarokkal
szolidárisak. Zétényi Zsolt annak idején kétmillió cigány
áttelepülésével riogatta a parlamentet. Ez persze komolytalan
becslés, de a kedvezményes honosítást igénylők jó tíz
százakéka lehet roma, akiktől etnikai alapon aligha
lehet megtagadni a magyar állampolgárságot. Attól tartok,
hogy a népszavazás búsmagyar hívei nem az ő honosításukra
gondoltak.
RMDSZ-es becslés szerint Erdélyből harmincezer magyar
dolgozik Magyarországon munkavállalási engedéllyel és
további ötvenezer feketén. A feketén dolgozók harmincnaponta
hazamentek, majd rögtön visszafordultak, így magyarországi
tartózkodásuk legális volt, csak akkor fenyegette őket
kiutasítás, ha tetten - azaz munkavégzés közben - érték
őket. Ez a rendszer jó volt a munkavállalóknak, hiszen
szakképzetlen munkavállalóként aligha kaptak volna munkavállalási
engedélyt, jó volt a munkaadóknak, mert olcsó munkaerőhöz
jutottak, és jó volt a határőröknek, akik 15-20 ezer
forintot kaszáltak egy-egy munkásbusz utasaitól, hogy
akadékoskodás nélkül átengedjék őket a határon, noha
előző nap hagyták el az országot. Az EU-csatlakozás
ennek is véget vetett, hiszen évi kétszer három hónapra
korlátozta a magyarországi tartózkodás lehetőségét.
Aki ezt az időt túllépi, jogellenesen tartózkodik az
országban, és kiutasítással kell számolnia. Ez is olyan
tényező, amely megnöveli az igényt a magyar állampolgárságra.
Hárs Ágnes felmérése szerint a határon túli magyarok
átlagos bérelvárása Magyarországon (kerekítve) 62 500
forint, a hazai keresetek átlaga viszont a teljes munkaidőben
foglalkoztatottak körében 104 400 forint. (In: Menni
vagy maradni? 91. oldal.) A határon túliak feltűnése
a munkaerőpiacon tehát - legalábbis egy időre - leszorítaná
a hazai munkabéreket. Érdekes ebben az összefüggésben,
hogy Orbán Viktor a gyors gazdasági növekedés biztosítékának
nevezte a Kárpát-medence 14 milliós munkaerő-potenciálját,
méghozzá első ízben az Amerikai Kereskedelmi Kamara
üzleti ebédjén 2001 júniusában (lásd: Népszabadság,
2004. november 16.). Magyarán az akkor még aktív miniszterelnök
a hazai olcsó munkaerő-kínálatra hívta fel a külföldi
tőkések figyelmét. Nincs ebben semmi meglepő. Fekete
Gyula, az író népesedéspolitikai kampánya során arról
beszélt, hogy hajdan a hét-nyolc gyerekes parasztcsaládok
legkisebb gyerekeiből lettek a csatorna- és pöcegödör-tisztítók.
Nálunk nem lesznek török vendégmunkások, mint Németországban,
hogy elvégezzék a piszkos munkákat. Ezért van szükség
nálunk nagy családokra, hogy legyen pöcegödör-tisztító.
Mindig nagyon érdekes és tanulságos, hogyan ér össze
a nemzeti pátosz és a legdurvább kizsákmányoló logika.
Akkor is és most is
1982-ben az alábbiakat írtam a szamizdat Beszélő 5-6.
számába: "Minden embernek joga, hogy a szülőföldjén
éljen szabadon, biztonságban, hogy hátrány nélkül használhassa
anyanyelvét, ragaszkodhasson anyanyelvi kultúrájához.
(É) Ugyanakkor azonban úgy véljük, hogy azoknak, akik
magyar nemzetiségűnek vallják magukat, és bármi okból
Magyarországon kívánnak élni, minden segítséget meg
kell kapniuk, hogy ugyanolyan esélyekkel és lehetőségekkel
éljenek hazánkban, mint a született magyar állampolgárok."
(Beszélő Összkiadás I. kötet, 323. oldal.)
Ma is így gondolom: egy magyar anyanyelvű, magát magyarnak
valló embernek alanyi joga, hogy magyar állampolgárként
Magyarországon éljen. Liberális barátaimmal ellentétben
én hosszú ideig igyekeztem megőrizni magamban annak
az Orbán Viktornak az emlékét, aki az új magyar demokrácia
első kétes hitelű, első neobarokkba hajló tömegrendezvényén,
Nagy Imre temetésén beszédével visszaadta a gyász és
a rendszerváltó demonstráció hitelét. Azt azonban nem
lehet és nem fogom megbocsátani neki, hogy pillanatnyi
politikai érdekből választásra kényszerít a természetes
érzéseim és a józan ítélőképességem között. Tudom, hogy
a határon túli magyarok magyarok, és joguk van rá, hogy
magyarként éljenek a szülőföldjükön, vagy magyar állampolgárok
legyenek, ha Magyarországon akarnak élni. De egy bizonytalan
tartalmú állampolgárságnak - amely arra biztosan jó,
hogy szembefordítsa a határon túli magyarokat azzal
az országgal, amelynek a lakosai, arra azonban a szavaztatók
rejtett szándéka szerint sem jó, hogy viselői valóban
teljes jogú magyar állampolgárok legyenek - sokkal több
a valóságos veszélye, mint a jelképes haszna. Ebbe a
népszavazásba a kalandorság hajszolta bele az országot,
politikai súlyt azonban az adott neki, hogy Orbán Viktor
- megtagadva a maga és a pártja korábbi álláspontját
- felkarolta a népszínműbe illő kezdeményezést. Szekundáltak
neki az irredenta szervezetek, szekundáltak a történelmi
egyházak, amelyek lelkiismeret-vizsgálat nélkül felejtették
el, hogyan kollaboráltak az utolsó pillanatig a Kádár-rendszerrel,
de jobb meggyőződésük ellenére nem mertek nemet mondani
a határon túli magyar szervezetek sem, pedig őket tönkreverheti
a népszavazás, akár a nem győz, akár az igen.
Nem, nem lehet otthon maradni, nem lehet kibújni a felelősség
alól. Nemet kell mondani, bármilyen fájdalmas is.
Kőszeg Ferenc
a szerző a Magyar Helsinki Bizottság elnöke
Forrás: Magyar Narancs, 2004.
november 25. |
