| Géczi
József Alajos
A kismagyarok lelkiállapotáról
A honfibútól az agykérgesedésig.
1918 őszén minden összeomlott. MINDEN! Ami előbb "csak"
katonai megszállásnak, demarkációs vonalnak tűnt, abból
egyre inkább kirajzolódtak a hihetetlen és felfoghatatlan
elcsatolások. IV. Károly sírva lemondott a magyar koronáról,
az arisztokrata és a polgári világ rettegve hallgatott.
A régi rend szétesett, mintha soha nem lett volna.
1918 őszén jött az életben maradt, hazaözönlő katonák
őszirózsás forradalma. Károlyi Mihály a munkás- és katonatanácsokra,
a szakszervezetes szociáldemokratákra és a cseppnyi
liberálisokra próbált köztársaságot építeni. Hiába számított
antantbarátnak a később "vörös" eposzi jelzőt
kapott gróf, nem volt tényező a zsákmány(ország)osztogató
győztesek szemében.
Az 1919 kora tavaszán a demarkációs vonalak közé szorult
maradék magyarok jó részét megszállta a háborús összeomlásból
kinövő európai eszme, a világforradalom igézete. Jött
a proletárdiktatúra, az egyenlősítés, no meg a vörösterror.
A Magyar Vörös Hadsereg honvédő háborút folytatott a
csehek és a románok ellen, majd elbukott.
1919 augusztusában bejöttek Budapestre a románok.
Budapestre! A románok! (Ők maguk is csak nehezen hitték
el.) Kezdetét vette a fehérterror. A fehér lóról elhíresült
Horthy Miklós kormányzó lett, és az erdélyi Bethlen
István gróf furfangjával kiépült egy ókonzervatív Csonka-Magyarország
ott. Csonkaságát végig rövid rémálomként élte meg.
1920-21-ben kicövekelték a szomszédok új határait.
Amit a faluvégből hajnalban az olaszok idemértek, azt
délután a franciák visszamérték. A világgazdasági válság
után a harmincas években jött egy kis felemelkedés,
de jöttek újra az "ordas eszmék" is.
1938, 1940, 1941 - boldog bevonulás Felvidékre, Erdélybe,
Vajdaságba. Kicsivel utána mindjárt indulás az orosz
frontra. Százezrével pusztult a magyar baka mások háborújában.
1944-ben megszállták Magyarországot a németek, nyáron
elhurcolták a vidéki zsidóság százezreit, október 15-én
kezdődött vette a nyilas rémuralom. Ekkorra már itt
voltak az oroszok is. Sztálin szuronyain érkezett a
felszabadulás. Bombázások, megszállások, pusztulás.
Átdobták a Dunán a felvidéki magyarokat, kitelepítették
a németek százezreit. 1945-ben földhöz jutott a falusi
szegénység. (Az uradalmi majorok pedig jórészt elpusztultak.)
Néhány év alatt szétporladt előbb az úri, majd a polgári
világ. Alig valamivel később szétzúzták a munkások szervezett
világát. Jött a magyar sztálinizmus, a Rákosi-rendszer.
1948-tól legördült a nyugati határszélen a vasfüggöny.
1949-ben délen betonerődök zárták le a határt, északon
és keleten csendes, de átjárhatatlan kerítések emelkedtek.
Kisöpörték a parasztság padlását, vermeit, kolhozba
hajtották az alig négy éve földtulajdonhoz jutókat.
1951-1952-re szabályos nélkülözés alakult ki.
Az ötvenes években felemelkedett értelmiség és diákság,
a meggyötört, hitében megcsalt munkásság 1956-ban előbb
az "igazi" szocializmusért tüntetett, majd
kitört a forradalom. Ausztria után egy évvel innen is
kimentek az oroszok - igaz, csak Budapest belterületéről.
Néhány nap alatt eljutott az ország a függetlenségig,
a koalíciós kormányzásig, a szabad választások előkészítéséig.
A munkástanácsok kezükbe vették a gyárakat. Újabb néhány
nap, és vége lett az egésznek. A Nyugat a biztató szavakon
kívül nem tett semmit Magyarországért. Talán nem is
tehetett.
A terror, a menekülés, a kuss évei következtek. Csupán
38 év telt el 1918 óta! Az 1900-ban született, 1920-tól
csonkamagyar két világháborút, három forradalmat és
minimum négy megszállást élt át ötvenhat éves korára!
Beköszönteni látszott az abszolút reménytelenség. Nincs
mit tenni, adjuk meg magunkat a történelemnek.
* * *
Azután egyszer csak - úgy 1963-ban - a pártos veterán
szegényparaszt Lajkó bácsi helyett a volt "kulák"
gazdát nevezték ki választott téesz- (kooperatív) elnöknek.
Innen kezdve a magyar elnevezésű ország lakói a kilencvenháromezer
négyzetkilométeren belül teljes szabadsággal mozogva
építkeztek, lakást szereztek, hobbitelket, nyaralót,
háztájit műveltek. A szegényember gyereke szakmunkás,
traktoros, brigádvezető lett. Ez a réteg a magyar ezer
év alatt ebben a húsz-huszonöt évben (kis)polgárosodott.
Sem előtte, sem utána. A tehetősebbek főiskolára, egyetemre
jártak, népi káderként vérfrissítették a maradék polgárságot.
Ferenc József, Horthy Miklós után a harmadik gyilkosból
is "ősz apánk" lett. Kiugrani Bécsbe, lemenni
a kiskapitalista jugó tengerpartra, átbulizni az olcsó
NDK-ba. Farmer, hosszú haj, beatzene, kocsmai szólásszabadság
- ez volt az a bizonyos kis-magyarországi gulyáskommunizmus.
(1968-ban közbeesett egy kis csehszlovákiai bevonulás
is, de néhány szellemi műhelyen kívül nemigen vette
észre senki.)
Mindez azonban egyáltalán nem valamiféle megalkuvás,
a népostorozó szellemek és politikusok által gyakran
felemlegetett jóléti böfögés volt, hanem a felemelkedés,
a modernizáció egyetlen lehetséges egyéni és kiscsoportos
stratégiája. A ’89 júniusában kollaboránsnak gyalázott
magyar nép nemcsak evett és ivott (no persze azt is).
Képezte magát és főként gyermekeit, fejlesztette környezetét
- igaz, csak a kerítésen belül.
A határon inneniek 1956-ban mint magyarok maradtak
magukra. A hatvanas években is mindenki egyedül érezte
magát. Ez azonban már nem a magyarok magánya volt, hanem
az egyéné, a családé. Az ilyen-olyan csoportok, szubkultúrák
magárautaltsága. A magyar elnevezésű ország lakója -
nem csekély kivétellel persze - a nemzeti hovatartozása
és magyar állampolgársága kérdésével a nótázástól eltekintve
csak az útlevélkérelemnél találkozott. Ha az idősek
nem szóltak rá, néha még a himnusznál is elfelejtett
felállni. Éneklés helyett ma is csak tátogjuk.
Nemzettudat dolgában agykérgesedés következett be.
Benne volt ebben valamiféle frusztrált menekülés is
a megélt közelmúlttól (és ezzel együtt a kellemetlenségbe
torkollott ezer évtől), de benne volt az akkor és itt
lehetséges és egyedül reális életstratégia - ha úgy
tetszik, modernizáció. A kettős hatásra a nemzettudat
aztán szépen lehúzódott az agy valamely ritkán látogatott
zugába. (Pedig a Kádár-rendszerben már március 14-e
este és 15-e kivételével mindennap szabad volt énekelni
a himnuszt.)
A kismagyar ember történelmi atlaszában végig követhető
volt Magyarország ezeréves történelme. Ha nem is lapozta
át, de nem kötötte össze azt saját korával. A jugoszláviai
fogkrém-szocializmust, a déli kisnyugatot irigyelte.
A délvidéki magyarok nem nemzeti, hanem jóléti mintát
jelentettek a számára. Egyébként jugónak mondták őket,
ami ellen jó részük nem is tiltakozott. Aki pedig betévedt
Romániába vagy Szlovákiába - az gyakran csodálkozott:
"Honnan tudnak ezek ilyen jól magyarul?" (akkor
pedig még jóval többen tudtak - tudtunk).
A rendszerváltáskori rövid és nem teljes körű nemzeti
nekibuzdulás hamar elillant. 1989-ben térségünkben ugyan
elmaradt a harmadik világháború, de a határon belüli
társadalom nagyobbik része mindmáig vesztesnek érzi
magát a szabad és igazságtalan kis Magyarországban.
A magyar politikai elit és a magyar társadalom is
leblokkolt a 80-as évek modernizációs stratégiájánál.
Nyugat felé kacsingatni (behozni, amit lehet), Kelet
felé óvatoskodni vagy hősködni. Nyugat már rég eldöntötte
a "nagy csoportos" BIGBAND csatlakozást, amikor
Magyarország még mindig csak kilopózni akart a már rég
megszűnt lágerből - hivatkozva a tizenöt éve elévült
reform- és "fellazító" kurucos érdemeire.
A hódoltsági Magyarország az elmúlt 15 évben szinte
semmit nem támaszkodott a Kárpát-medence kohéziós erejére,
az egész nemzet kulturális - modernizációs tartalékaira.
(Talán csak a Mol!) Ha rajtunk múlt volna, Szlovákia
még kívül lenne az EU-n, és Románia elhasalna a küszöbön.
No persze, hogy idejönnek a jugomagyarok vállalkozni,
és országnapszámosnak a kárpátaljai, romániai magyarok,
azt természetesnek vesszük. Munkaszervezés szempontjából
kellemetes, ha magyarul beszélnek, de hát ők ugye a
könnyebb azonosítás kedvéért is románok meg ukránok.
A romániai magyarságnak sokáig nem maradt más kapaszkodója,
csak magyarsága és vallása. A kismagyaroknak pedig majdnem
(!!!) mindene megvolt, csak éppen ez a kettő nem, jó
esetben is pusztán az ünnepnapok szükségletét jelentette.
(Mára azért már ideát is, odaát is sok minden másképp
van, de ez egy másik eszmefuttatás tárgya lehetne. A
nemzeti motiváció például az elmúlt évtizedben minden
felmérés szerint fokozatosan erősödött nálunk a társadalmi-politikai
magatartásban.)
Erre a felnagyolt "bázisországi" helyzetre
erőszakolt ki egy felelőtlen és elhamarkodott népszavazást
egy még a jobboldalról is nemzetbiztonsági kockázattal
jellemzett politikai kalandor. Ehhez asszisztáltak szerencsétlenül
a Magyar Köztársaság alkotmányos intézményei. A két
nagy párt pedig a vad pártoskodás törvényétől hajtva
iszapbirkózásba rohant bele. Politikai vesztesek vannak,
győztesek nincsenek, a morális defekt felmérhetetlen.
A másfél millió igen szavazatban legalább háromszázezer
baloldali szavazat is benne van. Más oldalról: legalább
egymilliónyi potenciális jobboldali szervező pedig nincs
benne! A 2-3 milliós baloldali szavazótábort tíz év
óta kirekesztik a nemzetből. Kicsit későn jött az utolsó
tíz napban kinyújtott békejobb.
No és akkor még nem beszéltünk a werbőczis magyar
közjogi hagyományokhoz méltó legalább hét mondatrészből
álló kérdésszörnyről. Egy dorozsmai néni egy óra hosszát
üldögélt a papírral a szavazóhelyiség egyik zugában.
Meg akarta érteni, majd feladta, és sírva hazament.
Géczi József Alajos
a szerző a Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselője
Forrás: Krónika, 2004. december
17.
|
