| Thomka
Orsolya
A kettős állampolgárság kérdéséről
a Délvidék vonatkozásában
"szigetnél is szigetebb vagyok
körülhatárolnak semmi-távlatok"
(Varga Sándor, Bácsgyulafalva)
A Délvidék meghatározása
Gondolatmenetünk első fontos lépése a vizsgált terület,
a Délvidék minél pontosabb történeti földrajzi meghatározása.
Hivatalos neve ma Vajdaság, de közigazgatásilag mozgalmas
történelme során több elnevezése is használatos volt.
Elsőként, Szent István korában mint Alvidék volt ismert,
ekkori területe nagyobb volt, mint a mai Vajdaságé,
magában foglalta Bács, Torontál, Temes és Keve vármegyéken
kívül a három szlavón vármegyét (Verőce, Pozsega, Szerém)
és a Szávától és a Dunától délre fekvő bánságokat is
(Sói, Ozorai, Macsói, Szörényi).
Az itt kiépülő végvárvonal miatt a török megjelenésekor
a Végvidék elnevezés vált elterjedtté, Délvidéknek pedig
a XVIII-XIX. század folyamán kezdték a mai kiterjedéséhez
hasonló területet nevezni.
A Vajdaság elnevezés 1848-ban bukkant fel először,
amikor a karlócai szerb nemzetgyűlés április 14-én kimondta
a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság létrehozásának szándékát,
s ezt a bécsi udvar 1849-ben engedélyezte is. A Szerb
Vajdaság 1860-ig állt fenn, a mai Vajdaságot pedig már
Trianonban hozták létre.
Három nagyobb földrajzi egység, Bácska, Bánát és Szerémség
alkotja. Bácska a régi Bács-Bodrog vármegye köznapi
elnevezése volt, névadója a már Szent István korában
létező Bács várának első ispánja lehetett, s a név valószínűsíthetően
az ótörök baya méltóságnévből származik - a mai Bácska
a történelmi Bács-Bodrog vármegyének több mint 80%-át
foglalja magában és Csongrád vármegye Horgos nevű faluját.
Bánát a Bánság1 Szerb.Horvát-Szlovén Királysághoz került
része, magát a Bánságot pedig három régi magyar vármegye
alkotta, Torontál, Temes és Krassó-Szörény. Szerémség
az egykori Szerém vármegye Szerbiához tartozó, nagyobbik
része, a kisebbik rész Vukovárral együtt Horvátországhoz
került.2
A Délvidék etnikai és vallási arculatának
alakulása Trianonig
Már a korai időkben népek sokasága fordult meg a területen,
kelták, jazigok, rómaiak, avarok és frankok is lakták,
és a legenda szerint az utolsó bolgár uralkodó, Zalán
székhelye a Duna és a Tisza találkozásánál, Titelnél
állt - országát Árpád hódította el a magyarok bejövetelekor.
Az Árpád-kor végére a magyarokon kívül kunok és jászok
is éltek az Alvidéken.
A török támadások miatt a dél-magyarországi vármegyékből
Nagy Lajos király korában a magyar lakosság egy része
észak felé húzódott. Az oszmán veszedelem elől menekülő
románok és szerbek ekkor jelentek meg először s vették
át a magyarok helyét a déli végeken, elsősorban a Szörényi-bánságban.
A mohácsi vész után a többször fel-, illetve visszavonuló
török seregek hatalmas pusztítást végeztek a vidéken.
A másfél évszázados hódoltság alatt több százezer magyar
esett áldozatul a Bácskában és a Bánátban, eközben a
táj elvadult pusztasággá változott, s az elnéptelenedett
helyekre görögkeleti szerbek és románok költöztek. Betelepülésüket
a török is ösztönözte, és szívesebben látta őket, mint
a Róma fennhatósága alá tartozó katolikusokat.
A szerb lakosság szervezett idetelepülése 1690-ban
kezdődött Arsenije Carnojevic ipeki pátriárka vezetésével,
aki mintegy kétszázezer hívével érkezett a bécsi udvar
támogatását élvezve. A Habsburgok a török elleni védekezésre,
a magyarság esetleges szabadságtörekvései ellensúlyozására,
valamint munkaerőnek kívánták felhasználni a katonailag
is jelentős tömeget, a szerb telepesek kiváltságlevelet
kaptak, amely önkormányzatot és egyházi autonómiát biztosított
számukra. Ezen kívül határőri szolgálat fejében mentesültek
a jobbágyi terhek alól.
A török alól 1718-ra szabadult fel az egész terület,
s ettől kezdve a Habsburg-udvar telepítési akcióinak
lett népszerű színhelye. Kezdetben kizárólag nyugati
telepesek érkeztek, németek, olaszok, franciák és spanyolok
is, de a század közepétől kezdve egyre inkább magyarok
költöztek a Délvidékre. Somogy, Zala, Jászság, Kunság,
majd Pest, Nógrád és Heves vármegyék bocsátották útjukra
a telepeseket, akiken kívül németek, szlovákok és rutének
is jöttek. A Tisza mente ekkor vált ismét magyarokkal
lakott tájjá. A XIX. század utolsó éveiben még egy bukovinai
székely telepítés is lezajlott, amelynek során három
székely falu jött létre a Dél-Bánátban.
1910-ben a népszámlálás alapján a Délvidéken 425.952
magyar élt (ebből Bács-Bodrogban 373.518), valamint
nagyobb számban még szerbek (512.869), horvátok (91.366),
szlovákok (56.726), ruszinok (13.519), románok (75.383)
és nem utolsósorban németek (324.044)3. Vallásilag is
sokféle volt ez a népesség, a szerbek pravoszlávok voltak,
a horvátok katolikusok, a magyarok nagyrésze katolikus,
kisebb része (48 875 fő)4 református vallású, az evangélikus
vallásúak pedig a németek és a szlovákok közül kerültek
ki. A trianoni békeszerződéssel tehát egy etnikailag
és vallásilag is rendkívül sokszínű népesség került
a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz.
A délvidéki magyar kisebbség sorsa Trianontól
napjainkig
A délvidéki magyarság nagyhatalmi döntés alapján kisebbségi
helyzetbe került egy fiatal állam, az 1918. december
1-én létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén.
Az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű államszervezete
helyett egy nemzeti program, a délszláv eszme talaján
szerveződő új államban találta magát, amelynek irányításában
kezdetektől fogva a szerbség töltött be domináns szerepet.
Ez a fajta kisebbségi helyzet mint ún. "kényszerkisebbség"
állapota értelmezhető, "a sorsalakító politikai
döntést megelőzően ez a nemzetrész semmiben sem különbözött
az egésztől a rájuk ható politikai, társadalmi-gazdasági.
eszmei és a közvélemény útján terjedő értékek és intézményesített
folyamatok megélése tekintetében"5, s minthogy
nem szabad választása okán került a délvidéki magyarság
ez ismeretlen körülmények közé, egyértelműen megrázkódtatásként
élte meg a változást.
Az új haza új vezetőinek természetesen nem a kisebbségvédelem
szabályozása körül akadt elsősorban tennivalójuk - a
frissen megalakult állami keretek stabilizálása, a közigazgatás
megszilárdítása, az új határok létjogosultságának biztosítása
volt a legfontosabb. Már a békediktátum aláírása előtt
megkezdődött a közigazgatás és a társadalomszerkezet
átalakítása, a tanárok, tanítók és a tisztviselőréteg
lecserélése. Az addigi képzett hivatalnokréteg helyébe
képzettség nélküli szerb nemzetiségű hivatalnokok kerültek.
Szintén előzetesen kezdődött a dobrovoljácok6 Délvidéken
való letelepítése a magyar földbirtokosok földjeire.
A városokban, főleg Szabadkán megkezdték a magyar utcanevek
eltávolítását, a helyükön maradt magyar tisztviselőktől
hűségesküt követeltek.
Az első választásokon a kisebbségi magyarság az opciós
határidőre való hivatkozással nem vehetett részt. Az
optálás jogáról a kisebbségvédelmi szerződés rendelkezett,
amelyre rövid tájékoztató erejéig érdemes kitérni.
A trianoni békediktátum 44. cikke tartalmazza, hogy
a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság hozzájárult ahhoz,
hogy a szövetségesekkel kötött szerződésébe belevegye
azt, hogy kisebbségei védelemben részesüljenek a területén.
A Királysággal 1919. szeptember 10-én kötötték meg Saint-Germain-en-Laye-ben
a kisebbségvédelmi szerződést, majd az 1920. május 10-i
ideiglenes törvény emelte a kisebbségi szerződést törvényerőre.
Az optálásról a 3-4. szakaszok rendelkeznek. Az optálás
joga azt jelentette, hogy az új államok területére került,
immár kisebbségi lakosok egyénileg dönthettek arról,
hogy az új állampolgárságot veszik-e fel vagy megtartják
a régit. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban az optálási
szándék bejelentésének első határideje 1922. január
26. volt, ezt később többször is meghosszabították.
Az ország elhagyásának határideje a másik ország állampolgárságának
választása esetén 1926. július 26. volt. Ez Magyarország
délszláv optánsaira is vonatkozott.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban az optálás jogával
a németek, a magyarok és a zsidók élhettek. Mivel a
szerződés az 1913. január 1. után szerzett területekre
terjedt csak ki, az albánokra és a macedónokra nem vonatkozott.
Az optálás bejelentésének határideje ebben az esetben
azt az időintervallumot is meghatározta, ameddig az
adott nemzeti közösség tagjai nem részesültek választójogban,
hiszen még nem döntöttek egyértelműen az új állam mellett.
1924-ig nem volt a határidő hosszabbításai miatt választójoga
a délvidéki kisebbségeknek. A "rendezetlen állampolgárságú"
kisebségeket a földigénylők köréből is kormányrendelettel
zárták ki, s ezzel a szegénysorsú földmunkásokat létalapjuktól
fosztották meg - ez a rendelet a magyar népesség mintegy
egynegyedét érintette hátrányosan, a kivándorlók nagy
része került ki közülük
Az optálás joga implicite azt is sejteti, hogy a kettős
állampolgárság lehetősége fel sem merült a két állam
között, az Sz-H-Sz Királyságba került magyarok vagy
elhagyták szülőföldjüket és Magyarországra költöztek,
vagy lemondtak magyar állampolgárságukról és maradtak
egy új országban, kisebbségben egy idegen nyelvű és
vallású népességhez képest.
Kiutasításokról is tudunk szép számmal az adott személyek
megbízhatatlanságának indokával. A vidovdani (Vid napi)
alkotmány kihirdetése napján a király ellen elkövetett
merénylet következményként 1920-ban törvény született
a kommunista szervezetek megszüntetése és sajtójuk elnémítása
céljából. Ez a magyarok ellen is irányult, akiknek köreiben
a kommunista párttal való rokonszenvezés nagyarányú
volt, hiszen a magyarság 44%-át tették ki a földnélküliek
vagy törpebirtokosok, és további jelentős részét a városi
iparosok, alkalmazottak. A merénylő becskereki szerb
volt (tehát délvidéki, nem telepes), és Újvidéken egy
időben egy magyarnál lakott. A merénylet után a magyar
munkásság köreiben is kereste a rendőrség az összeesküvés
szálait és kommunistagyanús személyeket ki is utasítottak
az országból.7 A Délvidékről egyes adatok szerint az
első világháború után 40 ezer magyar távozott.8
Az új hatalom és kisebbségei viszonyáról csak a törvényi
szabályozásokat szemlélve nem kaphatunk valós képet,
mert a kisebbségvédelem elmélete és gyakorlata között
fennálló különbség nem hagyható figyelmen kívül, különösen
a kezdeti időben, amikor a Budapesttel való kapcsolat
sem járódott be és az új soknemzetiségű állam is belső
ellentéteivel küszködött. Maga a magyarság nem igyekezett
érdekei védelmében ekkor még szervezett fellépésre és
a két világháború közti időszakban végig élt benne a
helyzet megváltoztathatóságának reménye.
A békediktátum aláírása után azonban megkezdődött
a "felrázás és védekezés munkája" (Csuka János),
egyesületek és szervezetek alakultak, majd a Magyar
Párt - ennek politikusai, többek közt Deák Leó, Várady
Imre és Prokopy Imre már felvállalták a külföld tájékoztatását
a sérelmekről, de lényegi meghallgatásra nem találtak.
Az egyesületek minden magyarlakta helyen fontos szerepet
töltöttek be a magyar közösségek megszerveződésében.
Az államhatalom szervei kezdetben erőszakosan gátolták
létrejöttüket, később kifinomultabb eszközökkel akadályozták
a szervezetek működését. Példaként említhetjük a Szent
Gellért Társaság9 Zomborral kapcsolatos jelentését,
amelyhez hasonló eljárás számos más helyen is előfordult:
"A társadalmi egyesületekkel (casinók, olvasókörök)
szemben a szerbek újabban türelmesebbek. Eleinte állandó
napirenden volt a casinók, olvasókörök, olvasóegyletek
stb. minden indoklás nélkül elrendelt feloszlatása.
A nacalnik (polgármester, főszolgabíró) és a rendőrfőkapitány
minden írásos rendelkezés nélkül egyszerűen feloszlatta
vagy becsukatta a neki nem tetsző egyleteket (zombori
függetlenségi kör, palánkai casino stb.) és berendezési
tárgyaikat elkobozta, helyiségeiket igénybe vette. Újabban
ilyen esetek már nem igen fordulnak elő és most már
csak arra törekszenek, hogy a magyar társadalmi egyletekbe
tömegesen befurakodjanak, a vezetőségbe (igazgatóság,
választmány stb.) erőszakkal és ravasz fondorkodásokkal
minél több szerbet beválasztassanak és ilyen módon gyakorolhassanak
az egylet működésére ellenőrködő befolyást."10
A szerbek és horvátok közt már a kezdetektől fennálló
ellentét az évtized végére tetőzött, a parlamentben
lelőtték a horvát párt két politikusát, ezért a király
bevezette a diktatúrát. Oktrojált alkotmányt adott ki,
amelyben megszüntette az eddigi közigazgatási kereteket,
így a magyar vármegyerendszert is, és az országot (már
Jugoszlávia néven) kilenc bánságra osztotta. Vajdaság
a Dunai Bánságba került Újvidék székhellyel, s ekkor
kezdődött meg Újvidék erőteljes fejlesztése székvárosként
s Szabadka fokozatos háttérbe szorítása, adójának kétszeresére
emelése. A Dunai Bánságban az eddig többséget alkotó
magyar és német lakosság aránya erőteljesen visszaesett.
Az alkotmány az eddigi szerb, horvát, szlovén nép helyett
jugoszláv nemzetet ismert el.
Nem sokkal ezután jelent meg az egyesületekről, pártokról
és gyülekezési jogról szóló törvény, amely megtiltotta
az egyesületek faji, vallási vagy területi alapon való
létesítését. Ez a magyarság számára lehetetlenné tette
a közösségi élet zavartalan működését, a Magyar Párt
gyakorlatilag megszűnt. A magyarnyelvű oktatás az iskolák
államosítása után az alapfokú iskoláztatásra korlátozódott,
magyarnyelvű gimnázium csak egy volt, Szabadkán. Egyes
egyházi kezdeményezéseknek a kisebbségi kultúra ápolásában
betöltött szerepét meg kell azonban említeni, mint pl.
a református talajon szerveződő, ám felekezetközi KIE
tevékenysége, amely az iskolán kívüli magyar oktatásnak
is jelentős színtere volt.
A két világháború között mintegy 80 ezer szerb telepes
("kolonista") érkezett Délvidékre - a terület
Magyarországhoz való visszacsatolása után az 1918 után
érkezettek közül kiutasítottak 15-30 ezer személyt.11
Hírhedt eseménye az 1942-es évnek a "hideg napok"
néven ismert megtorló hadjárat, amelynek során kb. ezer
zsidót és négyezer szerbet lőttek magyar katonák a Duna
jege alá. A megfélemlítést szolgáló tömeggyilkosságot
az újabb szerb szakirodalom genocídiumként említi, de
e két etnikum kiirtása vagy kitelepítése nem volt célja
a magyar vezetésnek, a kifejezés tehát nem tükrözi a
valóságot.12
Az erre következő szerb megtorlás13 lényegesen véresebb
volt. 1944. október 17-én Tito bevezette a katonai közigazgatást,
s a pár hónapig tartó átmeneti törvényen kívüli időszakban
a partizánhadsereg súlyos pusztítást végzett a nemzeti
kisebbségek sorai közt - a horvátok veszteségét 40 ezerre
becsülik, kitelepítettek ill. haláltáborba vittek 290
ezer németet, a magyar áldozatok száma pedig a legóvatosabb
becslések szerint 20 ezer, de a kutatók nagy része a
40 ezres létszámot tartja reálisnak, a Mindszenty-jelentés
60 ezerről tájékoztat.14 Az áldozatok nagyrészt a civil
lakosság köréből kerültek ki, de a katolikus egyház
papjai közül tíznél több, a református lelkészek közül
pedig négy halt mártírhalált, köztük a bánáti püspök,
Gachal János. A kivégzések módszerére jellemző volt
a brutális kegyetlenség, s a jeltelen tömegsírok fölé
azóta sem kerülhetett sok helyütt emlékmű.
A második világháború után Sajti Enikő adatai szerint
84 ezer magyart utasítottak ki vagy menekült el Jugoszláviából.
Sem a kivándoroltak, sem a magyarországi kormányzat,
sem az otthonmaradtak nem feszegették évtizedekig érdemben
a 44-es vérengzést - mintha meg sem történt volna, sőt
Szabadkán az elkövető partizánegységről iskola volt
elnevezve (a VIII. Vajdasági Brigád iskola). A magyar
kormányzat bizonyíthatóan több forrásból is tudott a
délvidéki mészárlásról, de nem állt szándékában tiltakozni.
A jugoszláv kormányzathoz csak a kiutasításokkal kapcsolatban
intézett jegyzéket utólagosan, ezt azonban a jugoszláv
fél nem vette figyelembe.15
Az elkövetkező évtizedekben a titoi Jugoszláviában
a délvidéki magyarság mindenki által irigyelt jólétet
és szabadságot élvezhetett. Vajdaság autonóm tartományi
státuszt kapott. Megalakult a Magyar Tanszék, amely
a Kárpát-medencében egyedülálló módon szabadon foglalkozhatott
máshol betiltott írókkal és művekkel, a Forum kiadó
a határon túli magyar kiadók élmezőnyébe tartozott,
a Magyar Szó című újvidéki napilap, az újvidéki rádió
és televízió, valamint a magyar folyóiratok, a Híd,
az Új Symposion és a Létünk a legszínvonalasabb tájékoztatást
és művelődést biztosították. 1974-től pedig Vajdaság
(és Koszovó) köztársasági jogállást élvezett.16
Az irigylésre méltó felszín alatt azonban alattomos
folyamatok zajlottak, amelyek hatása csak mostanában
válik szembetűnővé. Sajátos módon ennek tudatosításával
a vajdasági magyar értelmiség túl sokáig adós maradt.
A két világháború közti szellemi és politikai vezetőket
eltávolították, megsemmisítették, s a délvidéki magyar
írók 1945 utáni nemzedéke a többi határontúli magyar
íróval ellentétben-kevés kivételtől eltekintve - nem
a kisebbségi sorsról írt, hanem egy "képzeletbeli,
virtuális világról" (Hódi Sándor). A "jugoszlávizmus"
eszméjével megfertőzött, vajdasági nemzetiségi öntudatú,
újgenerációs értelmiség javarésze nem töltötte be a
délvidéki magyar kisebbség nemzeti öntudatának megtartása
érdekében reája háruló szerepet, hanem a "többségi
nép nemzetállami eszméit, vagy kozmopolita, liberális
eszméket" továbbított nemzeti közössége felé, s
ily módon "kisebbségi származású pozícionált értelmiséginek"
tekintendő,17 nem pedig szellemi vezetőnek.
A lassú, de gyilkos folyamatokra jó példa a szerb
nyelvű iskoláztatás elterjedése a magyar lakosság körében.
Az anyanyelvű iskoláztatást sok esetben önként adták
fel a szülők a gyermek majdani könnyebb érvényesülése
érdekében, s ezáltal a már gyermekkortól nem anyanyelvű
iskoláztatásban részesülők a nyelvvesztés veszélyeztettjeivé
váltak. A nyelvvesztés folyamatának során kezdetben
csak a szókincs kopik, majd a fogalmak helytelen használata
is jellemzővé válik, utána megjelennek mind nagyobb
számban az idegen szavak, majd az idegen hangok és hangsúlyozás,
s végezetül megtörténik a nyelvváltás.18 A szórványban
sok helyütt már az utolsó stádiumban találjuk a lakosságot.
A még magyar anyanyelvűek nem két nyelv boldog birtokosai
azonban, hanem éppen hogy félnyelvűek, egyik nyelvet
sem beszélik tökéletesen, s különféle lelki eredetű
betegségek, frusztrációk is nagyobb arányban lépnek
fel náluk.19
Sokáig nem volt szembetűnő a népességfogyatkozás sem.
Délvidéki szociológiai kutatások elsőként a 70-es évek
elején kongatták meg a vészharangot, s a csökkenő natalitáson
kívül (amely egyébként a szerb lakosságra is jellemző,
csak a betelepülések miatt nem észrevehető) a vegyes
házasságokból eredő erőteljes asszimilációban találták
meg az okát. A népesség fogyása az egész Kárpát-medencét
tekintve itt volt a legerőteljesebb - 1961 és 91 között
a délvidéki magyarság lélekszáma harminc százalékkal
csökkent, s valamennyi magyarlakta terület közül itt
volt a legmagasabb az öngyilkosságok gyakorisága. A
jobbára magyarok lakta községekben elérte adott időpontban
a 80-90 százezreléket is, s mindeközben a világelső
Magyarországon ez az adat 50 százezrelék körül mozog
(Hódi Sándor kutatásai alapján).
A vegyes házasságok száma Jugoszláviában a Vajdaságban
volt a legmagasabb 1990-es adatok alapján, s ebből is
a szerb-montenegrói, szerb-horvát és szerb-magyar vegyes
házasságok vezettek. Vegyes házasságok esetén mutatta
ki egy szerb kutató, hogy minél nagyobb a szülők etnikuma
közti különbség, annál nagyobb valószínűséggel definiálják
ők, illetve határozza meg majd magát a gyerek "jugoszláv"
nemzetiségűként.20 Az egymástól erőteljesen különböző
kultúrájú vegyes házasságok esetén a legnagyobb a vallási
közömbösség, illetve az ateizmus aránya is.
Az egyházak ellehetetlenítése az egész korszakra jellemző
volt, a Szovjetunióbeli gyakorlattal megegyező intenzitással.
Felszámolták a hitoktatást, a templombajáró pedagógusokat
elbocsátották, de a más foglalkozásúak alkalmazásánál
és hivatásbeli előremenetelénél is jelentős hátrányt
jelentett, ha nyilvánosan gyakorolta vallását. Ez kisebbségi
helyzetben mondhatni kétszeresen is hátramozdítólag
hatott a nemzeti identitás megőrzése tekintetében a
magyarságra, hiszen számára az egyházhoz tartozás, a
vallási rítusok és hagyományok megtartása nem csupán
és sokszor nem is elsősorban hitük gyakorlását jelentette,
hanem a nemzeti hovatartozás közösségi megélésének lehetőségét
nyújtotta, különösen a szórványban.21
Az elmúlt 11 év alatt Délvidéken az összlakosság száma
18 103 fővel nőtt. Ez idő alatt a magyarság száma 49.284
fővel csökkent, Vajdaságból eltávozott 50-60 ezer fő,
és több mint 200 ezer menekült érkezett Jugoszlávia
más részeiből, akik jó része azóta már állampolgárságot
is nyert - a Délvidék etnikai arányaiban így számottevő
eltolódás következett be, a szerb lakosság aránya 56,8
%-ról 65,5 %-ra emelkedett, míg a magyaré 16,9-ről 14,3-ra
csökkent 1991 és 2002 közt. Számszerűleg 1.321.807 fő
szerb nemzetiségűt és 290.207 fő magyar nemzetiségűt
mutat ki a legutóbbi népszámlálás.22
Szempontok a kettős állampolgárság kérdéséhez
E tanulmányt az előző mondattal be is fejezhetnénk.
A délvidéki valóságról írtunk, hamis illúziók kergetését
mellőzve ismertettük a realitásokat. Mindezen realitások,
szociológiai adatok és lélektani tények ismeretében
befejezettnek is minősíthetnénk a munkálkodást, mind
a cikk, mind a délvidéki magyarság ügyét illetően -
már amennyiben valóban a "semmi-távlatok"
ábrázolása lett volna a célunk a tanulmány megírásával,
és minthogy a semminek nincsenek távlatai, az értelmetlen
cselekvés kényszerével is leszámolhatnánk egyúttal.
A cél azonban nem ez volt. A hosszú, de reménység
szerint megfelelő tájékoztatást nyújtó bevezetés után
a kettős állampolgárság fogalmát szeretnénk értelmezni
a délvidéki magyarság szempontjából. Mit is jelentene
ez elsősorban az ottani magyarságnak, miért van rá igény
és hogyan lenne ez számukra hasznosítható megmaradásuk
érdekében? Megkerülhetetlen kérdésnek ítéljük meg ezenkívül
azt is, hogy a magyarországi magyarság és Európa számára
mit jelentene ez, még egyszerűbben fogalmazva - számunkra
és Európa számára miért lenne ez jó?
A délvidéki magyarok 1990 előtt szabad mozgásteret
élveztek, vendégmunkásokként számosan dolgoztak a nyugati
államokban, s az általuk megszerzett tőke jelentős része
Jugoszláviába került, az otthonmaradtak s az egész ország
gazdaságát erősítve. A jelenlegi helyzet gyökeresen
más. A magyar állampolgársági törvények paradox módon
a határontúli magyarság számára teszik legnehezebbé
a magyar állampolgárság megszerzését, s szigorú feltételeikkel
a szülőföldtől elvágják az állampolgárságot igénylőket.
Az állampolgárság elnyerésének alapvető feltétele ugyanis
a letelepedés, és viszonylag kevesen engedhetik meg
maguknak a rossz életkörülmények között élő délvidéki
magyarság köreiből, hogy ottani házuk, lakásuk eladása
nélkül Magyarországon is ingatlant vásárolhassanak.
A délvidéki magyarság, ahogy közeledik a schengeni határ
bevezetésének időpontja, egyre feszítőbb választás elé
van állítva - vagy megmarad a szülőföldjén szerb állampolgárként,
aki Magyarországra csak súlyos pénzösszegek kifizetése
után s rövid időre mehet, vagy véglegesen elhagyja Délvidéket
és átköltözik Magyarországra. Az állampolgárság megszerzésével
tehát elsősorban mozgásteret nyerne, anélkül, hogy választania
kelljen a két ország között. Mióta mind a vajdasági
horvátok, mind a szlovákok megkapták anyaországuk állampolgárságát,
illetve ennek alapjait a szlovák állami vezetés lefektette,
számottevően csökkent Vajdaságból való kivándorlásuk.
Tekintve, hogy Szlovákia is, és valamennyi délszláv
utódállam lehetővé teszi más országokba szakadt nemzetrésze
tagjainak az állampolgárság megszerzését, és Szerbiában
egy maximálisan liberális állampolgársági törvény kidolgozása
folyik, amely lehetővé kívánja tenni, hogy "a határon
túl élő szerbek - legyenek azok kivándoroltak, menekültek,
vagy a volt szocialista Jugoszlávia utódállamainak állampolgárai
- sőt, azok a nem szerb állampolgárok is, akik szolgálatokat
tettek az országnak, anélkül, hogy elhagynák jelenlegi
lakhelyüket, gyorsított eljárásban, különösebb formaságok
nélkül"23 felvehessék a szerb állampolgárságot
- a délvidéki magyarság a magyar állampolgársági törvény
ésszerű átalakításának igényét reális kívánalomként
éli meg, és az anyaországba vetett bizalma maradékát
éli fel a referendum körül zajló össznépi hisztériában.
A másik központi kérdésre adandó válaszunk viszont
a kemény haszonelvűség talaján kell megálljon - valóban
nem várhatjuk el, hogy bárki magyar saját érdekei ellenében
szavazzon a más jólétére, aztán majd a Magyarok Istene
fizesse meg. A nemzeti érzelmességeket lobogtató propaganda
nem feltétlenül káros, csak éppen a lényegről nem szól
- az igazán jó, vagy akár mondhatjuk úgy is, az igazán
erkölcsös megoldás ugyanis legtöbbször ésszerű is, és
éppen ésszerűsége miatt nem szorul rá arra, hogy nemzeti
színű vásári cukorkába főzve megetessék velünk.
Nem elhanyagolható szempont, hogy Magyarország az
Európai Unió tagja 2004. május 1. óta. Az Unió megszabta
játéktérben mozoghat, s uniós szabványok szerint vághat
disznót, illetve tarthat baromfit - sőt mi több, uniós
terminológiával értetheti meg magát, legyen szó egy
református gyülekezeti ifjúsági tábor megszervezéséről
vagy Magyarország nemzeti kisebbségeinek nyújtandó állampolgárságról.
Ha a délvidéki, s általában a határontúli magyarságot
valami XIX. századi nemzeti eszme alapján értelmezzük,
Európa szemében szinte semmiben sem különbözünk a Hágában
időző volt szerb elnöktől - azzal a különbséggel, hogy
benne volt annyi kusturicás kurázsi nemzetállamának
megteremtése érdekében lángba borítani a Balkánt. Európában
azonban nem így gondolkodnak. Európa multikulturális.
Európa az individuum szabadságát és a szabad identitásválasztás
jogát részesíti előnyben, s ehhez a szemlélethez kiválóan
alkalmazkodik mind a horvát, mind a szlovák állampolgársági
törvény szövegezése, amelyek a kettős identitás jogáról
beszélnek, nem pedig horvát, illetve szlovák jogról.
Ha pedig Európánál tartunk még mindig, azt sem hagyhatjuk
figyelem nélkül, hogy biztonságpolitikai szempontból
az uniónak is érdekében áll a Kárpát-medencei kisebbség
helyzet megnyugtató rendezése, hiszen addig itt valódi,
gyümölcsöző regionális együttműködés a térség államai
között nem valósulhat meg, amíg a kifosztott kis törpe
anyaország, a meggyalázott kisebbségek, illetve a birtokukat
féltő újgazdagok pszichológiai játszmája nem fejlődik
tovább egy kooperatívabb lehetőségeket biztosító másik
viszonyrendszerbe. Valóban kimondhatjuk - Közép-Európa
stabilitásának fő záloga a kisebbségi magyarság helyzetének
megfelelő rendezése.24
A szemléletváltáshoz a magyarságnak alapvetően el
kell fogadja a történetileg adott helyzetet - a soknemzetiségű
Délvidéket, amelynek lakossága több nyelvet beszél,
s ahol a magyarság, mint kisebbség, saját érdekében
nem árt, ha beszéli a többség nyelvét. Ez önmagában
nem jelent kiszolgáltatottságot és nem eredményez nyelvvesztést,
sem öngyilkosságra való erőteljesebb hajlamot, de még
felgyorsuló asszimilációt sem. Az említett veszélyek
az alapvető szabadság hiánya esetében fenyegetik az
egyént, legyen szó a szólás szabadságáról, a megfelelő
mozgástérről vagy a hivatás megválasztásának szabadságáról.
Ahhoz, hogy Szerbia kisebbségi polgárai ne vándoroljanak
ki első adandó alkalommal Magyarországra vagy még inkább
Nyugatra, az kell, hogy érdekük fűződjön az otthonmaradáshoz,
s ezzel a magyarországi magyarság érdekeit is szolgálják.
Ne börtönrácsokat, hanem kék eget lássanak, ha felfelé
tekintenek. Ne másodrendű idegenként éljék meg magukat
Szerbiában és nemkívánatos szegény rokonként Magyarországon,
hanem két állam polgáraként "dupla versenypályán"
növelhessék saját versenyképességüket, s ez majd az
anyaországi érdekeknek is megfelel.25 Szűklátókörű és
hamis szemlélet az, amelyik a "sok a vadász, kevés
a fóka" szellemiségében a magyarországi munkanélküliségre
hegyezi ki a kettős állampolgárság problémáját - az
Unióval közös munkaerőpiacon, amely nyitottságot és
rugalmasságot igényel a magyarországi polgártól, nem
a telítettség veszélye fenyegeti a munkavállalót, hanem
az új és az egész életen át tartó tanulást igénylő elvárások.
Gion Nándor délvidéki magyar író tetralógiában ábrázolta
a délvidéki magyarság sorsát a XIX. század végétől a
második világháborút követő évekig. Művészi érvényű,
ugyanakkor szociografikus hitelességű művéből kívánkozik
ide egy idézet, amelyet Johann Schank sváb téglagyáros
szájába ad az író. "Vagyont akartam szerezni, tudtam,
hogy az ember csak akkor maradhat meg a saját bőrében,
ha vagyona van. Vagyont szereztem, téglagyáram van,
és megmaradtam Johann Schanknak. Azt akarom, hogy ti
is megmaradjatok a saját bőrötökben…" - mondja
fiainak a Rózsaméz c. regényben.
A délvidéki magyarok szülőföldön való megmaradásának
programjában a kettős állampolgárság elnyerése valójában
tehát csak egy legelső, formális lépést jelent a továbbiakban.
Megmaradni és szépen élni teljes értékű életet magyarként
csak az a népesség tud, amelynek saját magyarságából
nem hátrányai, hanem előnyei származnak - értve ezalatt
a fenti idézetre visszutalva az anyagi biztonság megteremtésének
lehetőségét, de szintúgy a szellemi, kulturális és egyéb
javakban való részesedést és az ezek gyarapításához
való hozzájárulás lehetőségét is.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1. A szerb, német és román nyelv a Bánát elnevezést
használja az egész Bánságra
2. Dr. Szondi - Dr. Gyémánt - Dr. Petres: A szerbiai
Vajdaság az ezredfordulón, in. Területi statisztika
2003. 361-375.
3. Kocsis Károly adatai alapján, 2004-es etnikai térkép
4. A Délvidék településeinek vallási adatai (1880-1941),
KSH, 1999.
5. Mirnics Károly: "Porlik, mint a szikla",
in: Aracs, 2004 március 15., 25.o.
6. A dobrovoljácok szerb vagy egyéb délszláv nemzetiségű
önkéntesek, akik az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregéből
szökve az I. világháború alatt átálltak a szerb vagy
az orosz hadseregbe.
7. Klennert Zoltán cikke in: Kisebbségkutatás 2002.
77-100.
8. A.Sajti Enikő doktori disszertációjából, idézi Matuska
Márton: Meddig jutottunk?, in: Aracs 2004 július 15.
9. A Szent Gellért Társaságot 1920-ban alapította a
magyar kormány, elnöke Herczeg Ferenc író volt. Információkat
szolgáltatott Magyarország számára a délvidéki magyarokról
és a jugoszláv belpolitika alakulásáról, illetve támogatást
nyújtott a délvidéki magyar kisebbség szervezeteinek.
Budapesten Délvidéki Otthont tartott fenn. Céljául tűzte
ki többek közt anyaországi könyvek és újságok terjesztését
is a Délvidéken, a nemzeti érzés és a remény ébren tartása
érdekében.
10. MOL K437-1922-8-532 (kiemelés tőlem, T.O.)
11. Stark Tamás: A magyar történetírás az 1944. őszi
délvidéki megtorlásokról, in: Aracs, 2004. július 15.
12. Uő
13. A "megtorlás" kifejezés nem tökéletes
- nem csak és kizárólagosan a háborús bűnösöket végezték
ki, és nem is a 42-es razzia okán, hanem az új rendszerre
nézve veszélyesnek ítélt elemeket. A személyes bosszúállásoknak
természetesen tág teret engedett így is. A németek elleni
fellépés szabályos genocídiumnak minősíthető, és a német
lakosság el is tűnt a Délvidék területéről, míg a magyar
lakosságot megtizedelte a vérengzés, de népirtásra nem
került sor. (Csorba Béla cikke alapján, in: Aracs, 2004
március, Tótfalu)
14. A.Sajti Enikő: A délvidéki tragédia eljelentéktelenítése,
in: Aracs, 2004 július 15.
15. Uő
16. Jelentés a délvidéki magyarság helyzetéről, HTMH,
in: www.mti.hu/magyarsag
17. Hódi Sándor: Kisebbségi létértelmezések, Balatonboglár,
1997, 119.o.
18. Gubás Jenő: A délvidéki magyarság esélyei, in: Aracs,
2004 március 15, Tótfalu
19. vö. Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában,
Osiris, 1999, Budapest
20. Sebők László: Népszámlálási körkép Közép-Európából
1989-2002, Teleki László alapítvány, Budapest, 2003,
127-128.o.
21. vö. Papp Richárd: Etnikus vallások a Vajdaságban?,
MTA Kisebbségkutató Intézet, Gondolat Kiadói Kör, 2003,
Budapest
22. Sebők László számításai alapján, in: Népszámlálási
körkép, Bp, 2003
23. VMDP Hírlevél, II. évfolyam 89. szám, 2004 november
9. in: www.vmdp.freewebspace.com
24. vö. Halmy Kund: A magyar biztonságpolitika mozgástere
az ezredforduló után, kézirat, 2004
25. vö. Végel László: Kettős identitás-kettős állampolgárság,
in: Élet és Irodalom, 47. évfolyam, 33.szám
Forrás: Confessio, 2004. 4.
sz.
|
