Tamás Pál

Szuperparlament?

Ha valóban nekilátnánk a magyar kisebbségpolitika létező modelljeinek eszközeinek és rejtett intencióinak újragondolásához, bizonyára a MÁÉRT-re is sort kellene keríteni. A Kárpát-medence magyar politikai mozgalmainak és pártjainak konzultációs fóruma természetesen hasznos intézmény. Módot adhat - és néhányszor már adott is - arra, hogy igen különböző helyzetben, a kormányzati lehetőségektől az adott pillanatban eltérő távolságban lévő politikai erők és politikusok tanulják meghallgatni és megérteni egymást.

Jelen formájában azonban ez az együttműködési forma félreértésekre ad lehetőséget. Hiszen a Kárpát-medence magyar közéleti elitjeinek közös fóruma lenne ez, és nem valamilyen szuperparlament, amelynek közös dokumentumokat kellene előállítania, és amely a mindenkori magyar kormány számára (morálisan) majdnem hogy kötelező érvényű ajánlásokat fogad el. Végül is, a bal- és jobboldal közös minimálprogramja szerint a Kárpát-medencei magyarok "kultúrnemzetet" alkotnak (s a jobboldalnak is csak egy része hiszi, hogy politikai nemzetet is). Így nem igazán értem e virtuális "szuperparlament" szerepét.

A kilencvenes években létrejött MÁÉRT aszimmetrikus. Az aszimmetriáját háromféle leegyszerűsítés alakította ki. Először is, úgy tesznek, mintha Magyarország lenne a kisebbségek kulturális autonómiájának szinte egyedüli kézzelfogható forrása. Másodszor, nagyon szűken értelmezik az etnikai eliteket. Lényegében az összes többi szereplőt kihagyják a parlamenti pártpolitikusokon kívül. Értem, hogy korábban az éppen színre lépő etnikai pártok létükért, a többségi rendszereken belüli elismerésükért küzdöttek, s ebben segített az a tételezés, hogy nélkülük "összmagyar" szinten nem hoznak döntéseket. A kisebbségi elitek létszáma egyébként is szerény volt, az aktivisták nagy része a kisebbségi pártok elitjébe tagozódott be. Végül is, ez elismerést és biztos megélhetést jelentett. A civil kezdeményezések csak keveseknek nyújtottak önkiterjesztési, társadalomépítési lehetőségeket. Harmadszor, hallgatólagosan azt sugallják, hogy a kisebbségi pártok kizárólag identitásépítéssel és sérelmi politikával foglalkoznak, és hogy a nemzetpolitika ezeknek az erőfeszítéseknek valamilyen summája lehet. Mindeközben az etnikai pártok országos vagy tartományi szinten nemcsak kisebbségi ügyekben szólalnak meg és döntenek, de mindenféle másban is, ami mindenkit érint. A többséget is. Mindeközben hozzájutnak a többségi államban nekik járó forrásokhoz is. A MÁÉRT-en ezzel szemben még mindig úgy tűnik, mintha a kisebbségi autonómia anyagi forrása kizárólag a magyar állam lenne. Holott annak szerepe jelentős bár, a támogatásokra persze szükség van, de - szerencsére - korántsem kizárólagos. Vajon nem képezné a nemzetstratégia részét a három forrás összeillesztése? Annak az összeillesztése, ami a magyar államtól jön, amit a kisebbségi társadalmak termelnek ki és ami a kinti államtól jár.

Végéhez közeledik az etnikai "egypártok" kora. Semmi sem indokolja, hogy magyar kisebbségi közéleti játékosokat a tanácskozásról kizárjanak. Mindegy, hogy ezek kinek a barátai, vagy milyen barátaink ellenfelei, vagy versenytársai. S itt a pártok és pártkezdemények mellett ugyanolyan fontos lehet a civil társadalom. Hiszen létrejöttek generációs, világnézeti és kulturális autonómiák is.

Mindezekből következően egyszerre válhat fontossá a MÁÉRT felpuhítása és kiszélesítése. A politikai konzultációk természetesen fontosak, de nem kellene úgy tenni, mintha itt valódi politikai nemzet működne, miközben erről szó sincs. S az ilyen konzultációknak miért kellene - mint eddig a MÁÉRT-en - okvetlenül határozatokba torkollniuk? Hol van az a politikai akarat, amelyet az esetleges együttes döntések, közös vélemények kötelezően meghatároznának? Jogi szempontból én ilyet nem ismerek. Akkor miért kellene úgy tennünk, mintha ilyen mégis létezne? Ugyanakkor a Kárpát-medencei magyar nyilvánosság most már sokkal szélesebb megszólalási lehetőséget kínál néhány pártvezető értekezleténél. Évente egyszer jöjjenek össze - de nem nyársat nyelve, hanem ingujjban - azok, akiknek politikában, mozgalmakban, médiában, generációs fórumokon szavuk van, és próbálják megjeleníteni a Duna-táj magyar jövőképeinek sokszínűségét. Kössenek valakik valakikkel szövetséget, érezzenek valakiket maguktól távolabbiaknak, de ne korlátozzuk néhány virágbolti fajtára a mező természetes gazdagságát. Ha több magyar állam létezne, kialakíthatnánk számukra formálisabb politikai szövetségi formákat is. De nem létezik.

Tamás Pál
a szerző szociológus

Forrás: Népszabadság, 2005. január 6.