| Csóti
György
Európában eltűnt egy nemzet
2005. december 5-én nyilvánvalóvá vált: nincs magyar
nemzet. Nem lehet pontosan tudni, mikor halt el, mikor
szűnt meg Európa egykor oly kiváló nemzete, csak azt
lehet biztosan megállapítani, hogy 1956-ban még volt.
A sokszor és okkal szidott kádárizmus ölte meg, morzsolta
fel szép lassan, módszeresen 34 év alatt. Hét év kegyetlen,
embertelen, dühöngő terrorja után jött a lélekölő, népbutító
gulyáskommunizmus. Ha Rákosi rémuralmát is hozzávesszük,
akkor megállapítható, hogy Magyarországon több mint
négy évtizeden át egy szó sem esett a Hazáról, a Nemzetről,
a Magyarságról és Trianonról. Generációk nőttek fel
az 50 négyzetméteres panellakások, tíz év várakozása
után megszerezhető Trabantok és NDK-turistautak bűvöletében,
miközben az iskolában csak a proletár internacionalizmusról
és a dicsőséges Szovjetunióról hallottak. Így érthető,
hogy a nemzet megszűnt.
A herderi jóslat beteljesedik
Lehet, némi túlzás van a fenti állításokban, amelyeket
az elkeseredés, a mélységes csalódás fogalmaz meg, de
a december 5-i népszavazás eredménye mégis azt mutatja:
nincs magyar nemzet. A nemzet azonos értékrendet valló,
egy nyelvet beszélő, közös kultúrájú emberek érdekközössége.
Egy adott történelmi korban a nemzetet a közös érdekek
kovácsolják össze, ez adja a megtartó erőt. Mi a magyar
nemzet érdeke a 21. század elején? A teljes magyar nemzet
szellemi és anyagi felemelkedése, kulturális örökségünk
megőrzése és továbbfejlesztése, nemzeti önrendelkezésünk
és szabadságunk biztosítása. A teljes magyar nemzeté!
Mind a nyolc utódállamban. Nemcsak a szerencséseké,
hanem a trianoni tragédiával sújtott szerencsétlen sorsúaké
is. A teljes közösségé. Ha csak egyes részek érdekei
kerülnek előtérbe, az már nem érdekközösség, nem nemzet.
A Kárpát-medencében tízmillió tudathasadásos, elbutított
magyar (tisztelet a másfél milliós kivételnek és a fiatalkorúaknak!)
él a meghagyott 93 ezer négyzetkilométeren, és mintegy
négymillió szétszórtan a szomszédos országokban, 84
éve nemzeti elnyomásban, megaláztatásban, kisemmizve.
Ez a négymillió embertelen körülmények között is megtartotta
magyarságát, és most onnan kapta a legnagyobb pofont,
a legnagyobb megaláztatást, ahonnan - joggal - testvéri
segítséget várt: saját nemzettársaitól. De a csonka
hazában, ahonnan a segítséget várta, már nem volt nemzet.
Nem adta meg a legtermészetesebb gesztust, nem adta
vissza az erőszakkal elvett állampolgárságot, ami lelki
kárpótlást és személyes biztonságot adhatott volna a
sokat és méltánytalanul szenvedett testvéreinek. Ez
a gesztus nem került volna pénzbe, az ellenkező állítás
szemenszedett hazugság. Ez a gesztus nem ütközött volna
sem a hazai, sem pedig a nemzetközi jogba. Európa legtöbb
országában megtették ezt a spanyoloktól, portugáloktól
kezdve a németeken, szlovákokon keresztül a horvátokig,
szerbekig, románokig. Sehol nem volt erről vita, evidenciaként
kezelték ezt a kérdést. Most Európa ránkcsodálkozik,
megvet bennünket, és azt mondja: nincs magyar nemzet.
Az elszakított magyarokat le lehet írni. A herderi jóslat
beteljesedik.
Hogyan kerülhetett erre sor? Sajnos a kiinduló helyzet
adott volt: a kádárizmusban felnőtt, kilúgozott tudatú
generációk többségében nem volt meg a fogadókészség
az elszakított nemzettársaink iránti szolidaritás kifejezéséhez.
Ezért volt felelőtlen hazárdjáték a népszavazás kierőszakolása.
Ezt a kérdést a politikának kellett volna kezelnie és
megoldania. Sajnos azonban a Medgyessy-kormány kedvezménytörvénnyé
silányította és kiüresítette a státustörvényt, és nem
sietett megadni a szerb kormány által is támogatott
kettős állampolgárság lehetőségét a délvidéki magyaroknak.
Ezért kerülhetett sor az öncélú, magamutogató aláírásgyűjtésre
és az eredményes gyűjtés következtében a népszavazásra.
Talán nem lett volna nagy baj, ha az úgynevezett politikai
elit az alapvető nemzeti érdeket felismerve összefog,
részvételre és támogató igenre buzdítja a lakosságot,
de legalább lelkiismereti kérdésnek hagyja meg a döntést.
Kádár és Gyurcsány népe
A Gyurcsány-kormány azonban elődjén is túltett. Aljas,
hazug, erkölcstelen kampánynyal félrevezette a lakosságot.
(tizenhat éve vagyok a politikában, soha nem használtam
ilyen erős kifejezéseket, most azonban ezt indokoltnak
tartom.) Ezen már az sem segített, hogy a kormánypártok
számos neves személyisége helytelenítette ezt, és valószínűleg
az MSZP- és az SZDSZ-tagság nagy része is. A tömegek
azonban napi megélhetési gondjaik közepette vagy nem
mentek el szavazni, pedig valószínűleg többségükben
igent mondtak volna, vagy elmentek, és rossz lelkiismerettel
nemmel voksoltak. Csupán másfél millió ember tudta,
mi a kötelessége, mit jelent a nemzeti összetartozás,
az emberi szolidaritás.
Az eredmény? Milliók sírnak szó szerint a határon
túl, az elkeseredés, a csalódás leírhatatlan. December
6-án délelőtt tíz órakor egy erdélyi fiatal, miután
azzal próbáltam vigasztalni, hogy nem adjuk fel, harcolunk
tovább, a következőket írta sms-ben: "Nem tudom
elmondani, hogy milyen lelkiállapotban vagyok. A sírás
fojtogat. Szeretném, ha minden ennyiben maradna, nem
kell a harcot folytatni. Nem szégyellem, hogy erdélyi
vagyok, csak azt, hogy magyar. Nem akarok semmilyen
nemzethez tartozni. Remélem, lesz erőnk mindezt túlélni.
Bocsánat, hogy ezt írom." Az erdélyi lapok így
írnak: "Zsúfolásig megteltek a templomok, az emberek
az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak."
"December 5-én, Mikulás napján, advent második
vasárnapján Kádár és Gyurcsány népe olyat tett, ami
példátlan az európai nemzetek történetében. A gyomrán,
a zsebén áthaladó érzelemtől uralva elutasította 3-4
millió testvére feléje nyújtott kezét. Túléljük és sajnáljuk
őket." "Fáj, nagyon fáj, ami történt, de nem
haragszunk Rátok. Mi ezután is magyarok maradunk, továbbra
is a magyar nemzet részének tekintjük magunkat. Gyertek
ezután is jó lelkiismerettel Erdélybe, és hozzátok magatokkal
a hitetleneket is a Hargita köszöntésére és a Gyimesek
hódolatára, hogy személyesen tapasztalják meg az erdélyi
emberek világát, vendégszeretetét. Szeretettel várunk
Mindnyájatokat, mert továbbra is szilárdan hisszük,
hogy éljünk mi magyarok bárhol a világon, együvé tartozunk!
Gyertek hát, de hagyjátok otthon azokat, akik tudatosan
tették nevetségessé és megvetés tárgyává - nem a magyar
nemzetet, hanem önmagukat!"
Van-e kiút, van-e remény arra, hogy ismét lesz öntudatos,
büszke magyar nemzet? Természetesen van! Már az igenek
többsége is bizakodásra ad okot. Másfél millió ember
tudta vasárnap, mi a kötelessége, a szívére (és az eszére
is!) hallgatott, a nemzeti szolidaritásra adta szavazatát.
A többi hat és fél millió választópolgárnak keresztényi
megbocsátás jár, mert nem tudták, mit cselekszenek.
A nép elbutításáért és félrevezetéséért a Kádár és Gyurcsány
nevével fémjelzett politika a felelős. Él ebben az országban
kétmillió gyermek és fiatalkorú, aki szabad világban
nő fel, tiszta és romlatlan lélekkel csakis nemzeti
érzésűvé válhat. A határon túli négymillióval máris
többségben vannak azok, akik a jövő magyar nemzetének
magját alkotják. Egy-két generáció után mi is egészségesek
leszünk, mint Európa többi nemzete. Ehhez azonban minél
előbb le kell váltani a mai kormányzatot, és a baloldalnak
nemcsak személyekben, hanem eszmeileg is meg kell újulnia.
Európában a baloldaliság sehol nem jelenti a nemzeti
érdekek semmibevételét. Azt csak remélni lehet, hogy
a trianoni határon kívülre rekedt nemzettársaink nem
térnek le a nyolc évtizedes békés útról, nem fognak
túlzottan radikalizálódni, és nem hagyják el tömegesen
szülőföldjüket. A magyar országgyűlésnek egy-két éven
belül biztosítania kell minden magyarnak az állampolgárságot,
bárhol éljenek a világban (megint érdemtelenül kevés
szó esik a "nyugati magyarságról"), a magyar
külpolitikának erőfeszítéseket kell tennie a Kárpát-medencében
élő nemzetrészek autonómiájának létrehozásáért, a mindenkori
magyar kormánynak pedig alkotmányos kötelezettségének
megfelelően támogatnia kell a határon túli magyarok
szülőföldön maradását. Ha így teszünk, akkor Herder
jóslata végérvényesen tévesnek fog bizonyulni, és Széchenyi
óhaja teljesül a megváltozott körülmények között új
formában: magyar nemzet nem (csak) volt, hanem lesz
(is)!
Budapest, 2004. december 7.
(Csóti György
szerző az MDF politikusa, volt külügyi államtitkár.)
Forrás: Krónika, 2005. január
7.
|
