Eörsi István

Utószó helyett

A magyar választópolgárok 19 százaléka tette le voksát amellett, hogy a határainkon túl élo magyarok valameny-nyien kaphassanak magyar állampolgárságot is a korábbi mellé, függetlenül attól, hogy eme adomány folytán megváltozik-e lakóhelyük, módosulnak-e életkörülményeik. A választópolgárok 81 százaléka vagy elutasította ezt az elképzelést, vagy az egész ügyet nem tartotta olyan fontosnak, hogy befáradjon emiatt a választóhelyiségekbe.

Mostanában divat Patrubány Miklóst gyalázni az agyalágyult kezdeményezés miatt. Csakhogy minél agyalágyultabb a kezdeményezés, annál felelősebb az Alkotmánybíróság, amiért rábólintott egy olyan szövegre, amelynek egyetlen mondatáról sem állapítható meg, hogy milyen előnyöket ígér, és milyen hátrányokkal fenyeget. Én egyetlenegyszer beszéltem Patrubánnyal, a népszavazás kiírásának idején, akkor azt mondta, hogy a magyar állampolgárság felvétele nem jár gyakorlati következményekkel, csak jó érzést okoz majd a határon túl élő magyaroknak. Minden egyebet (választójog, utazási szabadság, nyugdíj, betegsegély stb.) külön törvénynek kell szabályoznia. Vagyis Patrubány - nála tekintélyesebb személyek és intézmények támogatásával - egy szimbolikus aktusért dúlta fel a Kárpát-medence nyugalmát. A határokon túl élő magyar ember (tisztelet a remélhetőleg számos kivételnek) akkor érzi, hogy elismerik a magyarságát, ha jogi kapcsolatot létesíthet a magyar állammal. Ez provinciális reagálás a kisebbségi lét kínjaira, mely a nemzethez tartozás tág horizontú érzését és tudatát jogi kapcsolattá szűkíti le. Igazából kitalálhatatlan, hogy mit hagyott jóvá a tekintélyét folyamatosan tékozló AB. És miért csatlakozott a nyilvánvaló esztelenséghez az egész magyar jobboldal? Miért írták alá a jobboldal vezetői Patrubány gyűjtőíveit? És ha már a vitát hisztériává csigázták, ellenfeleiket pedig nemzet- és hazaárulókká magasztosították (mert például egy Bayer Zsolt szájából az efféle minősítést nagy elismerésnek tekintem), akkor most miért Patrubány a hunyó?

Nem ismétlem meg a perpatvar unalomig ismert érvrendszerét, csak egyetlen kérdésre vetemedem. Melyik magyar politikus gondolja úgy, hogy kormányon maradhat az a román miniszterelnök, aki hozzájárul ahhoz, hogy az ország állampolgárai közül a magyaroknak több joguk legyen, például utazgatásra vagy munkavállalásra, mint a románoknak? Ezt még egy honfigőztől szétrepedő politikus se hiheti komolyan. Akkor hát milyen alapon minősítették hazaárulóknak azokat, akik nemmel válaszoltak a kérdésre? Emlékszem, a Magyar Nemzet feltűnő helyen, kommentár nélkül hozta a hírt, hogy Gyurcsány bejelentette: nemmel fog szavazni. A közlemény a maga lakonikus egyszerűségével olyan hatást akart kelteni, mintha azt kürtölte volna világgá, hogy a miniszterelnök vasárnap meg óhajtja erőszakolni a nagymamáját. Lehet-e népszavazásra feltenni olyan kérdést, amelyre a válasz, indítékaitól, indokolásától függetlenül, az egyik tábor véleménye szerint csak hazafias vagy hazaáruló lehet? Nem állíthatom, hogy az ilyen eljárásnak nincs megfélemlítő hatása. Szili Katalin Kassán, a szervezett jobboldal füttykoncertjének kereszttüzében megalázó módon bizonygatta bűbájos közönségének, hogy ő bizony két igennel szavazott. És még Gyurcsány Ferenc is, akinek nagy érdeme, hogy programszerű nyíltsággal a baloldal élére állt, és ily módon erkölcsi rangot adott a "nem" szavazatnak, még ő is utolsó tévévitájában három vitaképtelen partnerével szemközt az utolsó szó jogán mégsem merte a "nem"-re biztatni a tévénézőket, hanem a hazaárulás enyhébb formáját, a távolmaradást ajánlotta nekik.

Még a népszavazási bohócmutatványnál is abszurdabb volt a népszavazás utóélete. Dávid Ibolya azt indítványozta, hogy március 15-ig alkossák meg a határon túli magyarok jogviszonyát szabályozó törvényt, és ha erre az Országgyűlés nem képes, akkor oszlassa fel magát. Láthatjuk: Dávid Ibolya nemcsak a futballhoz nem ért. A négy évre választott országgyűlést azért oszlassák fel előbb, mert az ország szavazópolgárainak 19 százaléka törvényben szeretné szabályozni a határon túli magyarok jogviszonyát, függetlenül attól, hogy mit szólnak ehhez azok az országok, amelyek állampolgáraira a március 15-ig megalkotandó törvény vonatkozik. Orbán Viktornak még mulatságosabb ötlete támadt: dolgozzanak ki a határon túli magyar szervezetek egy törvényjavaslatot, amelyet a magyar parlament majd elfogad. A magyar törvényhozás tehát a magyar állampolgárok világosan kinyilvánított véleményére fittyet hányva fejbólintó Jánosként hajtsa végre országunkon kívül élő szervezetek akaratát. És még ennél is elsöprőbb humorú Orbánnak az a megnyilatkozása, amelyet a népszavazás éjszakáján engedett meg magának: "Ma kiderült, hogy a többség a határon túli magyarok mellett van" - és még variálgatta is ezt a nagy felismerést, miközben a határon túli magyar szervezetek vezetői és szószólói tomboltak a vereség okozta dühtől, és a külhoni magyarok kétségbeestek a szörnyű csalódástól, amelyet a mesterségesen és pancser módra keltett illúziók gyors szétfoszlása okozott.

Orbán idézett kijelentése egyébként riasztóan utánozza a diktatúra hazudozástechnikáját. Csakhogy a diktatúrában nagy veszélyt vállalt magára, aki a hazugságok leleplezésére vállalkozott. 1957-ben azt mondták például, hogy a földbirtokosok, a tőkések és a kulákok az amerikai imperialisták zsoldján vissza akarták állítani a kapitalizmust. Ezt a szemenszedett hazugságot az ország határain belül nyilvánosan senki sem cáfolta meg. A demokráciában a politikusoknak, amellett, hogy akár igazat is mondhatnak, meg kellett tanulniuk hihetően hazudni. Kialakult - bár nálunk nem túl magas színvonalon - a hazugság kultúrája. A politikus megbecsülte a választópolgárokat azzal, hogy nem bánt úgy velük, mintha hülyéknek nézné őket. Orbán Viktor néhány év óta érezhetően nyűgnek érzi ezt a korlátozást, de most nyíltan, emelt fővel visszatért a diktatúra hazugságtechnikájához. Tudja, hogy hazugságai manapság nyilvánosan leleplezhetők, de ez nem zavarja. Rájött arra, hogy fanatizált hívei úgysem az igazságot akarják hallani tőle, hanem azt, ami kedves a fülüknek meg a szívüknek. Ezek az emberek immunisak a tények és az ellenérvek iránt, és iránta táplált csodálatuk csak nő, ha hangot ad irreális óhajaiknak.

A jobboldal harsányan és egyöntetűen bizonyította, hogy a tényeket nemcsak feldolgozni, hanem még tudomásul venni sem tudja. Ennek az a hátránya, hogy a kényszerképzetek elterelik a figyelmet a valódi, reális tennivalókról. Csakugyan könnyen elérhetővé kellene tenni a kettős állampolgárságot mindazok számára, akiket munkájuk, jövedelmük, családi kapcsolataik Magyarországhoz kötnek. Meg kellene könnyíteni a határon túli magyarok beutazását országunkba, még akkor is, ha saját államuk nem tűrné egy kisebbség pozitív diszkriminációját, és ragaszkodna ahhoz, hogy a kedvezményt az illető állam összes polgárára terjesszük ki. Még nagyobb problémát és feladatot jelent - mint Balla D. Károly írja Ariadné pulóvere című tanulmányában (Új Holnap, 2004. tél) -, "hogy a magyar etnikai tömbön keresztülhaladó tektonikus vonal két oldalán elhelyezkedő régiók között nem csökken, hanem növekszik a különbség, nem felzárkózás, hanem végleges leszakadás történik." Az Ausztriában, Szlovéniában, Szlovákiában élő magyarok együtt vannak a magyarországi magyarokkal az Európai Unióban, és a Horvátországban és Romániában élő magyarok is eljutnak ide nemsokára. De - írja Balla D. Károly - "mi, kárpátaljai és vajdasági magyarok? lakhelyünket tekintve egy másik, egy keleti Európában élünk, amelyre a nyugati értelemben vett demokrácia és civilizációs komfort helyett továbbra is az úgynevezett balkáni viszonyok a jellemzők, életünket az alacsony életnívó, az elzártság, a hiány, a kilátástalanság határozza meg." Ezt a nyomorúságot csöppet sem enyhítik szimbolikus aktusok, "etnobiznisz", "kecsegtetések státustörvénnyel, vízummentességgel vagy -ingyenességgel, kettős állampolgársággal". De mi enyhítheti? Alakítsanak ki maguknak nyugatiság helyett valami élhető keletiséget? Ha kialakíthatnának ilyesmit, akkor is szembe kerülnének a kultúrájukkal. Hogyan dolgozható ki a felzárkózás olyan stratégiája, amelyet eltűr az országukban uralkodó többség? Ha 2007-ben csatlakozunk a tagok számára előnyös, bár emberjogi szempontból fölöttébb problematikus schengeni egyezményhez, és érvényüket vesztik a bilaterális államközi megállapodások, milyen intézkedésekkel tartóztathatjuk fel a kárpátaljai és vajdasági magyarok leszakadásának drámai felgyorsulását? Ilyen kérdéseken érdemesebb gondolkodni, mint a parlament feloszlatásán.

Eörsi István
a szerző író

Forrás: Népszabadság, 2005. január 7.