Kis Tibor

Belátás

Abban feltétlenül igaza van Bugár Bélának, hogy legfőbb ideje volna már felújítani az érdemi tárgyalásokat a Gyurcsány-kormány és a határon túli magyar szervezetek között, amit a decemberi népszavazás valóban meglehetősen brutálisan szakított félbe annak idején. Abban viszont már nincs, hogy a magyar-magyar párbeszéd tengelyében változatlanul csak a kettős állampolgárság ügyét tudja elképzelni, és kapásból komolytalannak mondja a Szülőföld-programot.

Talán még ennél is furcsább, hogy Bugár a szót értés feltételeként a Gyurcsány-kormányt szeretné "jobb belátásra bírni". Ez az értetlenség még akkor is jogos, ha az ember tudja: a szlovákiai politikus mostani izomgyakorlatát nem egyedül végzi; sőt, Gyurcsány "jobb belátásra térítésébe" - a múlt heti szabadkai tanácskozás tanúsága szerint - sok kisebbségi vezető hajlandónak mutatkozik beszállni. Mert hiszen Szabadka ritka egyöntetűséggel a tömeges kettős állampolgárság mellett tette le a garast.

Vagyis egy olyan megoldás mellett, ami az adott pillanatban nemigen nevezhető konstruktívnak. Kicsit világosabban fogalmazva: akár totális zsákutcának is mondható. Mert hiszen olyan felvetésről van szó, amit egy most hivatalban lévő magyar kormány - legyen bármilyen színezetű is - az adott pillanatban egyszerűen nem tekinthet tárgyalási alapnak. Mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy alig pár héttel korábban egy nála sokkal magasabb alkotmányos instancia: a magyar választópolgárok testülete ezzel kapcsolatban kimondta már a maga verdiktjét. És ez történetesen valami egészen más, mint amire most Bugár kapacitálja az anyaország kormányát. Más szóval: Gyurcsányt egy friss referendum kimenetelével, még inkább általános üzenetével ellentétes dologra próbálja rábírni.

Lehet persze, még ezt figyelembe véve is, süketek párbeszédeként jellemezni a kialakult helyzetet (mint teszi ezt, például, az erdélyi Takács Csaba), csakhogy ehhez azért illik azt is hozzátenni: valójában csupán a partnerek egyikének nem volt mindeddig füle az anyaországi szavazók véleményének meghallásához. Ugyanezért aztán kontraproduktívvá válik a most tapasztalt sérelmi politika is a határon túli magyar vezetők részéről. Már csak azért is, mert e meddő duzzogás teljesen célt tévesztett. Kényelmesebb - és kétségkívül kevésbé kínos - a kormányt okolni a történtekért, csak éppen ezzel nem lehet sokra menni. Igaz, a szabadkaiak óvakodnak attól, hogy egybe moshatók legyenek azokkal a kisebbségi radikálisokkal, akik közvetlenül a szavazás után kijelentették: "már kétmillió magyar se maradt Magyarországon". De persze azért az is eléggé lehangoló és színvonaltalan dolog, hogy hivatalos kisebbségi dokumentumok a nemmel szavazók félrevezetésével magyarázzák a decemberi népszavazási kudarcot. S miközben az illetőknek eszükbe sem jut e fiaskóért a referendum támogatóit is felelőssé tenni, nem veszik észre, mennyire sérti az anyaországi szavazókat, hogy valaki látványosan az ő "megvezetésükön" sajnálkozik.

A dolog annál is visszásabb, mert hiszen az anyaországban még a nemmel voksolók körében is általános együttérzést keltett a határon túliak jól érzékelhető csalódottsága. Bizonyos empátia talán az anyaországi szavazó megfontolásai iránt is elvárható volna most - vagy ha netán ez túl nagy kérés lenne, akkor legalább a tények tudomásul vétele. Mindez tudniillik a történtek ellenére a jövőben is alapfeltétele marad az eredményes magyar-magyar párbeszédnek. Reményre ad okot, hogy a közös nyelvet az elmúlt másfél évtizedben még minden esetben sikerült megtalálni, és ez olyan alap, amelyre nyilván építeni lehet ezután is - feltéve, ha az egymás iránti tisztelet és megértés sem hiányzik. Ha senki sem próbálja kétségbe vonni a másik magyarságát, és olyasmire rávenni őt, amit valamiért magától nem szeretne megtenni. Az a tegnap esti bejelentés, hogy a magyar-magyar egyeztetés már holnap folytatódik Budapesten, e tekintetben biztató fejlemény.

Forrás: Népszabadság, 2005. január 12.