Czakó Gábor

Ady cipője

Először hadd mondjam: nincs ínyemre a Hírlap, de örülök, hogy sikerült újraindítani! Különösen tragikomikus, hogy egy kapitalizmuspárti újságot kényszerít ilyen vesszőfutásra - ne mondjam: kálváriára - a saját kapitalistája...

Annak a finom iróniának is örülök, amivel Neumann Ottó kezelte a rádióban is említett Följelentésemet (MH, jan. 10.). A legteljesebb mértékben egyetértek vele abban, hogy nagyjaink közül fölsorolhatatlanul sokan, köztük Rákóczi, Kemény Zsigmond, Hamvas és persze az N. O. által is idézett Ady és Babits számos alkalommal dorgálta nemzetét, sokszor igen kemény szavakkal. Hogy miért tehette? S miért nem sért bennünket az ő ostorozásuk?
Talán egy családi példával megvilágíthatom. Harmincnál több éve Bence fiam valami rossz fát tett a tűzre, s én készültem a fenekére csapni. Ő rám nézett, s azt mondta: apu, te most nem szeretsz engem. Igaza volt, elsodort az indulat. Ha nem szeretetben teszem, nem büntethetem meg.

Ady Endre majd száz éve ezt mondta Fülep Lajosnak: "Az én magyarságom nincs már sehol énrajtam kívül - a népben van, de benne nem él, mert nem tudatos, néma, nem érzi önmagában. Én vagyok az utolsó élő magyar.

Délelőtt, ha fölriadok a nehezen sikerült rövid álomból, és körülnézek abban az undok hotelszobában, mint a rab a cellában, teljesen egyedül a világon, tudod, mire gondolok? - Nevetni fogsz rajta - most fölkel, és fölöltözik az utolsó magyar - mikor a cipőt húzom a lábamra, erre a magyar lábamra ezzel a magyar kezemmel - tudom, nevetséges, de nem tehetek róla, nem hagy el egy percre se - olyan ez, mint valami üldözöttségi mánia. A gróf nyilván mindig érzi, hogy ő gróf, ha egyedül van is, a béres is, hogy ő béres - de egyik se érzi, hogy fajtájából ő az utolsó, én meg mindig ezt érzem."

Hát mondd meg te, lehet így élni? (Fülep Lajos: Művészet és világnézet, Magvető, 1976.)

El tudja képzelni a Kedves Olvasó azt, hogy Ady, Fülep, Babits, Karinthy, Radnóti, Csontváry, Teller, Kemény, Bartók, Kerényi Károly, Ottlik vagy bárki a magyar Panteonból, nemmel szavazott volna december ötödikén?

El tudja képzelni a Kedves Olvasó Hiller, Gyurcsány, Kuncze urakat Ady Endre fájdalmasan rettenetes magyarságszerelmével cipőt húzni - például a népszavazási kampányban?

Ez a kérdés nem költői, hiszen egy egész ország tapasztalta, hogy a kormány és pártjai - szabad országokban példátlanul - a tulajdon népük ellen kampányoltak, azért, hogy ne mondhassa ki a nemzet a szellemi újraegyesülését. Hogy ne izzon föl benne egy nyugodt érzés: végre gyógyítottuk egy kicsit Trianon, a "bűnös nép", 56 sebeit. Hogy ebben az alapkérdésben, amelyben eddig a nép zöme, pártállásra való tekintet nélkül, egyetértett, legyen acsargó megosztottság.

A szavazás csak egy elvet mondott volna ki, az elszakítottak elvi visszafogadását. A kettős állampolgárságról szóló törvényt később, kétharmados többséggel s remélhetőleg bölcs mérlegeléssel alkotta volna meg az Országgyűlés - a román, a szerb, az olasz, az ír, a spanyol, a brit és többi ország tapasztalatain okulva.

Szeretheti népét az, aki megosztja? Aki ezért a legócskább hazugságok özönét zúdítja rá? Hogy sok ezer magyar, tán mind a nyolcszázezer magyar igazolványos haszonleső, hitvány csavargóként ront ide; otthagyva házat, állást, édesanya sírját, hogy pár forint segélyt, nyugdíjat, miegyebet kaphasson? A nők egyszerre gyedet is és nyugdíjat is, miként kiderült. Olyan számításokkal árasztották el az országot, amelyekben egyetlenegy bevételi tétel sem volt. Se munka, se adó, se kapcsolati tőke, se nyolcszázezer útlevél, szorozva illeték.

A kampány eredménye ez lett, hogy a két tábor közti régi szakadék mellett egy újabb is hasadt a lelkekben: ahogy Neumann Ottó írta, bizony az igenesek közül sokan hazaárulónak tartják a nemmel szavazókat és a távol maradókat.
Nyilván ezt akarták. Állítólag azért, mert egy egészséges lelkű országban nem kerülhetnének soha hatalomra.

Ady vajon megengedné, hogy megoldják a cipője fűzőjét?

Forrás: Magyar Hírlap, 2005. január 13.