Fodor György

Félpolitika

Legalább két olyan bölcs mondás van, amelyiknek az egyik felével úton-útfélen találkozik az ember, de a másik felét - talán tudatosan - rendre elhagyják. Az ókori hajós, bizonyos Pompeius állítólag kimondta, hogy hajózni muszáj... (navigare necesse est). Eddig jutnak el rendszerint azok, akik - karjukat enyhén széttárva - vállalják a rájuk mért magas hivatalt, érzékeltetvén, hogy pótolhatatlanok. Pompeius azonban - miközben a viharos tengerre mutatott - józanul azzal fejezte be a hajózás szükségességéről szóló intelmét, hogy hozzátette mondandójának lényegét: vivere non est necesse - élni nem kell. Külpolitika lesz még egy darabig, az érdekek, indulatok, hagyományok, történelmi zátonyok között lavírozni muszáj, de nem azért, hogy politikusok, pártok vagy ami még rosszabb, avítt gondolatok mindenáron megéljenek.

Magyarországnak az elmúlt csaknem tizenöt évben nem volt összefüggő, áttekinthető külpolitikája. Pártok és kormányok jöttek-mentek, a diplomáciai szótárba bekerült a zsarolók és kerítők zsargonja. Nemcsak a magyarok, hanem szomszédaik, partnereik, szövetségeseik is kapkodták a fejüket, amikor Budapesten elnyilatkozták magukat az önjelölt külügyérek, például Varsó elestéről, az autonómiák és a fegyverek közötti összefüggésekről vagy olyan mély lelki kapcsolatról, amely összeköti a mindenkori kormányfőket a határon túli magyarokkal. A sikerek! - mondják majd sokan, és felemlítik a NATO-tagságot, az uniós csatlakozást s megannyi nagy dolgot. Csakhogy ezek a sikerek mondhatni alapkövetelmények egy olyan ország számára, mint amilyen a miénk. Dolgozni persze kellett. Nézzünk a tükörbe: megdolgoztunk érte. Politikusaink pedig munkaidejükben formalizálták a dolgokat.

De a külpolitika nem csak arról szól, hogy ezentúl nem kell atombunkert építenünk, vagy egy nagy ollóval szögesdrótokat vágunk át. Az úgynevezett magyarságpolitika romokban hever, csak a támogatásokról, szimpátiákról, ellenszenvekről szól - meg koronás-címeres magyarigazolványról. A határon túli magyarok nem spórolhatják meg küzdelmüket demokratikus jogaikért, mégis mindenki úgy tesz (próbál úgy tenni), mint ha azok a jogok Budapesttől, az anyagi és politikai támogatásoktól függenének. A külpolitika egyebek között Bősről és a Szigetközről is szól; történik egyáltalán valami? És mi van az oroszpolitikánkkal? Hál’ istennek van már új Ázsia-politikánk is, és két dologban biztosak lehetünk: több Európa nem jelent kevesebb Amerikát, valamint több Európa nem jelent kevesebb Ázsiát. Eddig rendben is van, de mi az a több Európa? Beugrott már valaki Budapestről Ursula Plassnik új osztrák külügyminiszterhez? Van a külügynek világos álláspontja a kettős állampolgárságról, és azt érthetően el is tudja magyarázni?

Nem elég, ha egy külügyminisztert világszerte ismernek neves politikusok, és mindenütt barátokba botlik. Kovács László két és fél éven át adós maradt a külügyi aprómunkával, ami pedig a diplomácia veleje: a külügyek által nekünk, magyaroknak kell mind több barátot, szövetségest, gazdasági-kereskedelmi partnert szereznünk. Bizonyára Kovács László pártelnöki munkája, utóbb európai kötelezettségei miatt alakulhatott ki a szemlélőben az érzés, hogy ez a lebegtetett külpolitika csak félpolitika. Az új külügyminiszter, Somogyi Ferenc Kovácsnál profibb a szakmában. Ô legalul kezdte a külügyben 1968-ban, amikor Kovács még javában pártpolitizált. Akkoriban is volt ott néhány olyan profi, akitől sokat tanulhatott. Egész életét a külügyben töltötte. Van másfél éve - talán több - az aprómunkára, felhagyhat a fényezéssel, javíthat és külpolitizálhat.

Mert a másik bölcsesség, amelynek ugyancsak elhagyják a másik felét, így szól: tévedni emberi dolog, "sed in errore perseverare stultum est", vagyis a hibában kitartani ostobaság.

Forrás: Magyar Hírlap, 2004. november 3.