Egry Gábor

Nemzeti kuruzslás

A magyar nemzetről való beszéd egyik régi és bevett toposza a nemzet betegségére való hivatkozás. Bár többnyire a magukat nemzetinek valló személyiségek és politikai erőkre jellemző a használata, nem idegen a politikai baloldal egyes, magukat népinek nevező csoportjaitól sem. Elsődlegesen a politikai sikertelenség indoklására, és az esetleges felelősség elhárítására szolgál, így az sem meglepő, hogy a sikertelen magyarországi népszavazást követően újra előtrébe került mind Magyarországon, mind a kisebbségi nyilvánosságokban.

A "magyarázatok" jelentős része, Kövér Lászlótól, Csóti Györgyön vagy a Háromszék levelezőin át a szocialista képviselő, Géczi József Alajosig számos szerző hivatkozik arra, hogy a népszavazás végeredménye megmutatta, mennyire beteg a magyar nemzet. A nemzeti tudat megszűnt, vagy olyan mértékben eltorzult, ami már társadalomlélektani bajokat feltételez. A betegség okai közt sorolják fel a kommunizmus évtizedeit, mindenek előtt a Kádár-rendszert, mivel annak fogyasztásorientált, kispolgárosító társadalompolitikáját könnyen párhuzamba lehet állítani a rendszerváltást követő időszak tömegkultúrájának színvonalában mutatkozó hanyatlással. Ez utóbbira a plazák terjedését, a kereskedelmi tévék műsorainak színvonaltalanságát, összességében pedig a mindezeket hordozó, terjesztő globalizációt szokták példaként felhozni. A véleményformálók szerint a magyarság Magyarországon élő része olyan agymosás áldozata lett, amely kiölte belőle a nemzeti érzést, az összetartozástudatot, és ezt feltétlenül gyógyítani kell.

Beteg-e tehát a magyar nemzet?

A kérdésre adott válaszhoz érdemes magát a betegségről való beszédet, beszédmódot megvizsgálni, vajon milyen rejtett tartalma, dimenziói, implikációi lehetnek? Mindenek előtt érdemes felfigyelni arra, hogy a nemzet betegségének tételezése valójában nem leíró igényű, a nemzet állapotának felmérésre irányuló cselekvést alapoz meg. A betegség elfogadása egy nagyon sajátos, viszonylagos felfogás, amely az egészséges nemzethez való viszonyában próbálja megragadni a közösséget. Ahhoz, hogy beteg nemzetről beszéljünk, szükséges tételeznünk az ideális állapotot is. Ez aztán, ami egyúttal eleve értékelő mozzanatot visz a nemzetről való beszédbe is, önmagában implikálja, hogy a nemzet állapotát a jó-rossz tengely mentén helyezthetjük és helyezzük el.

Az ideális állapot, az egészséges nemzet azonban ritkán jelenik meg kifejtett, leírt formában. Akik a nemzet betegségéről beszélnek, nem szokták tételesen megmagyarázni, milyen is az egészséges nemzet. Ha az egészséges nemzetet valamenynyire meg akarjuk ismerni, akkor részben abból indulhatunk ki, hogy milyen vélekedésekkel, cselekedetekkel szemben fogalmazzák meg álláspontjukat. Azt nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy ezeket a betegség jelének tekintik, míg ellenkezőjüket az egészséges nemzeti tudat következményének tartanák. A népszavazás kapcsán természetesen az előbbire példa a nem szavazat vagy a távolmaradás, az utóbbira az igen szavazat.

Ezek mellett hasznosak lehetnek a példaként felhozott nemzetek, illetve az ezek által megvalósított intézkedések. A kettős állampolgárság körüli vitában rendszerint, Románia (vagyis inkább a románok), Szerbia (szerbek), Horvátország (horvátok), esetenként Görögország került elő példaként. Róluk feltételezhetjük, hogy nemzetük egészséges, és ezért példájuk követhető. Ennek a felsorolásnak az egyik tanulsága kétségtelenül az, hogy ezek szerint az egészséges nemzettudat összeegyeztethető az agresszív, kirekesztő nacionalizmussal. A szerbek és a horvátok a kisebbségi kérdés fegyveres megoldására tettek kísérletet a volt Jugoszláviában, nem csupán Szerbiában és Horvátországban, hanem Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban is. A görögök "csak" a kisebbségek létét nem ismerik el Görögországban. Példájuk csak akkor nem tenné szükségszerűvé, hogy az erőszakot, a kirekesztést, a nemzeti kizárólagosságra törekvést az egészséges nemzettudat részének tekintsük, ha elfogadnánk, hogy a nemzeti politika differenciálható. Ez azonban, mint alább megpróbálom kifejteni, egyáltalán nem következik a beteg nemzetről szóló beszédből.

A másik tanulsága az, hogy a betegség hangoztatása egy nagyon sajátos kisebbrendűségi érzést és frusztrációt is takarhat. A frusztráció abból fakad, hogy az említett példákban szereplő nemzetek végső soron megtehetettek valamit, ami a magyarok számára nem adatott meg - fegyveresen valósíthatták meg saját nemzetállamuk kiépítését, és olykor látszólag többet értek el, mint az ettől a megoldástól tartózkodó magyar kisebbségek. Ez annak ellenére frusztráló lehet, hogy a magyarországi, illetve a kisebbségi társadalom biztosan nem vállalkozott volna semmilyen fegyveres kalandra. A kisebbrendűségi érzés pedig abból eredeztethető, hogy a betegség hangoztatói szerint, amíg egy évszázada a magyar nemzet még a térség vezető nemzete volt, amelyik képes volt államhatalmi eszközökkel a kisebbségek felett dominálni (és ezt vélt kultúrfölénye is alátámasztotta), addig ma az utolsó a szomszédos nemzetek sorában, amint azt például a kettős állampolgárság kérdése is mutatja. Hiszen az említett nemzetek ezt a problémát már megoldották.

Ez utóbbi probléma egyúttal rávilágít arra is, hogy a betegségre hivatkozás rejt egy sajátos kórtörténeti dimenziót is. A nemzet valamikor, nem is olyan régen, egészséges volt. Nemzeti tudata erős volt, sikeresen versenyre kelhetett a konkurens nemzetekkel. Aztán bekövetkezett a törés, amely idegen eszmék és hatalmak befolyásának következménye volt. Azóta a romlás nem állt meg. Mindez nagyon jól illszkedik a 20. századi magyar történelem tipikus szenvedéstörténeti olvasatába, illetve a bűnbakkeresés (zsidók, kommunisták, demokraták, polgári radikálisok, Károlyi Mihály stb., tetszés szerint) hagyományába.

A betegség felismerése egyúttal logikusan jelenti a gyógyítás igényét is. Ez pedig a betegségről való beszédet elitistává bár egy bizonyos és szűk értelemben befogadóvá teszi. A gyógyítás első, elengedhetetlen feltétele a betegség felismerése. A gyógyításra csak azok lehetnek képesek, akik ezen már túl vannak. A betegség felismerése egyúttal a gyógyításra való alkalmasság, a nemzet legjobbjai közé tartozás jele is. Egyelőre kevesen vannak, akik erre képesek voltak, de számuk nőhet, csak el kell fogadni az "élcsapat" igazát és a gyógymódra vonatkozó javaslatait, és akkor bárki részese lehet annak.

Mindezek alapján kijelenthető, hogy a nemzet betegségének tételezése autoriter, sőt kizárólagosságra törekvő beszédmód. A betegség már a mindennapi értelmezés szintjén is eleve negatív jelenség, valami, ami ellen küzdeni kell, amit le kell győzni. A betegséget akár még a beteg akarata ellenére is gyógyítani kell, hiszen az veszélyeztetheti a környezetében lévő egészségeseket is. Éppen ezért a betegség szindrómáit mutatók gyógyítása is elkerülhetetlen.

A betegeség felismerése és tematizálása egyúttal az igazsághoz való viszonyt is magában foglalja, illetve a jó és a rossz dimenzióit is megjeleníti. A betegség felismerése az igazság felismerését jelenti. A betegség ellen küzdők a jók, a közönyösek, vagy éppen a betegek pedig a rosszak. A betegségről való beszéd ebben a formában implicit morális kényszert tartalmaz elfogadására, a betegséget tételezők mellé állásra. A betegség ténye nem vitatható, hiszen ez maga a betegség. A betegségről való beszéd kizárólag megerősítő visszajelzést fogadhat el, a betegség ténye ebben a keretben nem kérdőjelezhető meg. A betegség ilyen jellegű tematizálása nem tűr meg vitát, dialógust, csak kinyilatkoztatást, illetve gesztusokat, amelyek kifejezik az egyetértést, azonosulást.

Mindezek mellett a betegség tényének elfogadása, a már korábban említett elitista tartalma, illetve morális implikációi miatt hierarchikus viszonyt teremt a közösségen belül. A betegség tételének elfogadói bizonyos értelemben magasabb rendűek, mint azok, akik erről nem vesznek tudomást. Az ő feladatuk a vezetés, hiszen csak ők lehetnek képesek az elengedhetetlenül szükséges gyógyításra. Mindenkit alávethetnek akaratuknak, hiszen az egyértelműen, vitathatatlanul a közösség javát (a közjót), sőt, annak egyedüli javát szolgálja.

Ebből következően, a betegség tételének elfogadásából szükségszerű a közösség homogenizálása, sokszínűségének felszámolása is. A közösség csak a tételezett módon lehet egészséges, minden más állapota deviancia lenne, egy újabb betegség. Ezen a ponton kapcsolódik a nemzet betegségéről való beszéd a nemzet egységéről való beszédhez is. Mindkettőre jellemző a fenyegetettség érzése illetve tételezése. A külső fenyegetés (melynek természetesen belső ágensei is vannak, illetve ami megnyilvánul a betegségben magában is) egységbe kényszerít. A megsemmisülés, a megszűnés veszélyével szembesülve nincs helye különutaknak, kitérőknek. Csak az egység fogadható el. Így a betegség elfogadása elvezet a betegséggel szembeni egység elfogadásához is, valamint az egység egyedül lehetséges és egészséges állapotként való tételezéséhez is.

A betegségről való beszéd elsődleges célja tehát nem a megismerés, a közösség állapotának, jellegzetességeinek felmérése, feltárása. A betegség egy ideáltipikus nemzethez viszonyítva értelmeződik, és csak egyes cselekvések kapcsán jelentkezik, amikor a társadalom reakciója nem felel meg az ideáltipikus nemzet vélelmezett reakcióinak. A betegségről beszélés implikálja, hogy a közösség nem differenciált, hanem homogén. Tagjai alávetik magukat az egyetlen módon tételezett nemzeti érdeknek, ehhez igazítják cselekvéseiket. A betegség tételének elfogadásával nem szükséges differenciáltan látni az egyes egyének, csoportok cselekdeteinek okait, mozgatórugóit, attitűdjeit, értékeit stb. A betegség elfogadása ezt éppenséggel kizárja. A betegség tétele tehát a látszat ellenére (diagnózis) nem tartalmazza az empirikus megismerés mozzanatát, pusztán logikai konstrukciókra épül.

Éppen ezért a betegségről beszélők hallgatólagosan azt is kénytelenek feltételezni, hogy a világon minden nemzet ugyanolyan, és ugyanolyan módon működik, hiszen a különbségek felmérése a betegség kapcsán a viszonyítási lehetőségtől fosztaná meg őket. Nem lennének példáik, kénytelenek lennének a közösség állapotának felmérésére, megismerésére koncentrálni. Egyáltalán, el kellene fogadniuk, hogy a közösségnek állapota van, amelyet nem lehet a betegség-egészség ellentétpárral megragadni, leírni. El kellene fogadni, hogy a közösségi cselekvés vagy a közösség reakcióinak értelmezése és értékelése csak a a közösségnek magának az állapotából, jellegzetességeiből indulhat ki, és csak nagyon korlátozottan alapozható meg morális, illetve értékkategóriákkal.

A közösség állapota, annak célszerűsége, milyensége természetesen vitatható. A közösség számára kidolgozott, javasolt jövőképek nem mellőzhetik a közösség alakításának dimenzióját sem. Különösen azért, mert a közösség állapota, jellegzetességei, tulajdonságai még a betegséget tételezők szerint is változnak (lásd a kórtörténeti dimenziót). A közösség ráadásul nem csak alakítható, hanem alakul is. A körülmények hatására spontán is megváltozhat az értékrendje, rendje, struktúrái stb.

Éppen ezért a közösség adott állapotát legitimként kell elfogadni. Minden annak megváltoztatására irányuló cselekvést csak legitim módon lehet tételezni. A betegségről való beszéd éppen ezt zárja ki, hiszen autoriter tartalma, a vitát kizáró jellege nem teszi lehetővé, hogy a közösség tagjai plurális módon próbálják megfogalmazni a jövőképüket. A betegségről való beszéd nem ajánlat a közösség tagjai számára, amelyet választhatnak, részekre szedhetnek és akár egyes részeit integrálhatják jövőképükbe, cselekvési stratégiájukba, hanem ítélet a közösség állapotáról, amely egyúttal a jó és a rossz, az igaz és a hamis dimenziójában is a pozitív póluson helyezi el magát, ráadásul egyedüli lehetőségként. Betegnek lenni rossz, egészségesnek lenni jó. Legfeljebb az a kérdés merülhet fel, vajon olykor nem a nemzet kuruzslói betegek-e?

Forrás: A Hét, 2005. január 13.