| Botos
Máté
A kettős állampolgárság
Magyarország határait 1920-ban úgy húzták meg, hogy
a magyar nemzet tagjainak legalább 30 százaléka került
a határon kívülre. Ezt az általánosító megállapítást
most - a kettős állampolgárságról szóló vita során különösen
- pontosítanunk kellene.
Magyarország ugyanis nemcsak a magyar nemzetiségű
tagjait, hanem a nem magyar etnikai csoportokhoz tartozó
polgárait is elveszítette, ami a teljes népesség több
mint kétharmada volt.
Magyar állampolgárnak lenni tehát nem a magyar etnikai-kulturális
csoporthoz való tartozást jelentett, hanem a Szent Korona
országainak állampolgárságát. A korabeli - 1867 és 1918
közti - hivatalos nézet szerint (amelyről azóta is kevés
szó esik) a magyar államot a magyar etnikai közösség
hozta létre. A többi nemzeti kisebbség csak befogadott
tagja volt ennek a nemzeti közösségnek. A történelmi
magyar állam a "politikai nemzet" fogalmát
használva a nemzetiségi különbségek kiküszöbölésére
törekedett, megadva azt a maximális autonómiát, ami
a vendégjogból levezethetően a betelepülteknek tartott
nemzetiségi kisebbségek tagjait megillethette. A nemzeti
kisebbségek lojalitása a világháború alatt és után megszűnt
a magyar állam iránt, elszakadási törekvéseikben a nemzeti
önállóság mellett megjelentek ugyan a nemzeti kisebbségekkel
szemben tanúsított magasabbrendűnek, nagyvonalúbbnak
tartott gesztusok, a kettős állampolgárság ötlete azonban
hiányzott. Nem is volt jellemző a gondolat ekkoriban,
a XX. század története azonban bebizonyította, hogy
a nemzeti többségek által nyújtott egyoldalú garanciák
nem tarthatók, hiszen a belpolitikai változások függvénye,
hogy milyen jogokat adnak, illetve vonnak meg a nemzeti
kisebbségektől. A nemzeti kisebbségek kérdésének belüggyé
nyilvánítása a XX. század második felében ahhoz vezetett,
hogy a kisebbségek önkifejezési lehetőségei, érdekvédelme,
az anyaország támogatása az utódállamokban kivédhetővé
vált. A magyar állam tehát - politikai rendszerektől
függetlenül - eszköztelenül szemlélte a határon túli
magyarok (és nem magyarok) asszimilációját.
Az "igazságosabb" nemzetiségi politikák a
magyar történelmi állam felbomlása után sehol sem érvényesültek,
pusztán abból a tényből kiindulva, hogy a soproni térséget
kivéve a lakosság véleménynyilvánítására nem volt lehetőség.
Ez politikai érdekeket is sértett volna, az utódállamok
természetszerűleg tiltakoztak a döntési lehetőség megadása
ellen. A Kárpát-medencei lakosság tehát, mely 1918-ig
egy egységes állam polgárait jelentette, most egymással
nemcsak gazdaságilag, hanem ideológiailag is versengő
közösségekre bomlott. A magyar állam ennélfogva nem
pusztán gazdasági-politikai erejét tekintve volt jelentősebb,
de állampolgárai számára nagyobb szabadságfokot biztosítani
képes formációként létezett, mint az utódállamok bármelyike.
A semmifajta történeti legitimációval nem rendelkező
magyarországi szerbek elszakadási törekvését kritikusan
szemlélve azt mondhatjuk, hogy a magyar állam a betelepült
elődöket befogadta, a nem lojális utódok pedig elszakították
területileg azt a területet, ahol éltek. A többi utódállamban
sem támasztották alá az elszakadás legitimációját a
kisebbségek védelmének jogaival, nem is ígértek többet,
mint amit a Monarchia Magyarországa biztosított. Ugyanakkor
a magyarországi nemzetiségiek jogainak színvonalát nemhogy
nem haladta meg, sok esetben el sem érte az utódállam
kisebbségi joga. A határainkon belül élő nemzetiségiek
közösen alkották a magyar nemzetiséggel együtt a közös
pátriát, tehát ha a "Szent István-i gondolat"
befogadta az ide érkezőket, akkor nem az asszimiláció,
hanem a közös "hungarus-tudat" kialakítása
volt a cél. Más szóval a befogadó nemzettel való feltétlen
szolidaritás.
A kisebbségi sorba került magyarság azonban nem maga
választotta meg új politikai közegét, nemzeti közösségét,
ennélfogva össze nem hasonlítható egymással a történelmi
Magyarország nemzetiségeinek és az utódállamok kisebbségeinek
jogi helyzete. A nemzeti önrendelkezés elvének folyamatos
és súlyos megsértésével létrejött utódállamok felelőssége
a nemzeti kisebbségek irányában ezért is nagyobb. Többletjogok
biztosítása lett volna szükséges, egyéni és kollektív
kisebbségi jogok megállapítása révén. Nem csak a magyar
kisebbség számára: a romániai németek, törökök, szerbek,
a csehszlovákiai ruszinok, németek, a jugoszláviai kisebbségek
mindegyike esetében. Ennek hiányában a kisebbség védtelenné
vált, leginkább a Kárpát-medencei zsidóság, mely töredékére
olvadt. Hasonló sors érte a cigányságot, de a kitelepítések
és a gazdasági-politikai-kulturális diszkrimináció napjainkig
tartó érvényesítése révén a német és magyar kisebbséget
is. Az 1945 utáni lakosságcsere-egyezmények pedig a
benesi kollektív felelősség elvének alapján a térségben
élő magyar és nem magyar anyanyelvű kisebbség millióit,
illetve százezreit kényszerítették szülőföldjük elhagyására.
A nemzetiségi kérdés megoldatlansága a nemzeti többségnek
kedvezett a szocializmusban is. A hivatalosan nem létező
nemzetiségi feszültségek a mintaállamnak tekintett Romániában
kiugróan magas elvándorlási, öngyilkossági és asszimilációs
mutatókat produkáltak, de más területen sem volt sokkal
jobb a helyzet (talán Kárpátalján, ahol a szovjet diktatúra
nemzetiségi politikája még kevésbé volt befolyásolható).
A nemzetállamok kialakításának igénye a térségben
tehát legitim igény volt ugyan, de sajnos túlságosan
nagy feszültségekkel, humán és materiális veszteségekkel
járt. Ne csak a nemzetiségekre gondoljunk! A vallási
kisebbségek - de a többség is - megszenvedte ezt az
átalakulást: a kárpátaljai és az észak-erdélyi görög
katolikus egyház tagjai ugyanolyan elnyomatásban éltek,
mint a nemzeti kisebbségek.
A fentiekből tehát az következik, hogy a Monarchia
keleti társországa magasabb életminőséget és jogbiztonságot
biztosított állampolgárainak, mint az utódállamok. A
nagypolitikai döntések áldozatává vált kisemberek sokasága,
a levert fészek-falvak, a balkáni körülmények közé kényszerült
büszke városlakók és más kisebbségiek nem csak spirituálisan
szakadtak el egy magasabb rendű államtól, egymástól,
egy magasabb rendű nemzetfogalom által meghatározott
nemzeti közösségtől. Sajnos, a másodrendű állampolgárrá
válás súlyos gazdasági és kulturális hátrányokat okozott.
Számunkra a legnagyobb veszteséget talán nem is a határon
kívül rekedt magyarok jelentik, hanem az, hogy a sajátunknak
tekintett történelmi környezetben élő más nemzetiségűek
összetartozás-tudata megszűnt. Így fordulhat elő, hogy
a helységnév- vagy keresztnévhasználat esetén önkényesen
az adott állam kizárólagos hivatalos nyelvével volt
köteles élni minden kisebbségi a határainkon túl, miközben
a maradék Magyarországon a többnyelvű táblák, a nemzetiségi
önkormányzatok, az országgyűlésben a nemzeti kisebbségek
nyelvén felszólaló politikus nem keltett megütközést.
Magyarország nincs abban a helyzetben, hogy a környezetét
akár saját jó példájával, akár kényszerrel is rávegye
a magyar modell átvételére, ami minden együtt élő nemzetiség
számára kívánatos volna. Ennélfogva arra kell törekednie,
hogy a maximális segítséget adhassa meg mindenkinek,
aki élni akar azzal a jogával, hogy - ha már ez kollektíve,
territoriálisan pillanatnyilag nem lehetséges, mint
a székelyföldi autonómia - legalább egyénileg magyarnak
vallhassa magát. A magyar állampolgárság jelenleg különösen
a kárpátaljai és a vajdasági magyarok számára válik
fontossá, utóbbi esetben nem pusztán gazdasági előnyt
jelent, de a túlélés eszköze is: garancia a szerb állammal
szemben a nemzetiségi sorban élők fizikai biztonságára.
A magyar állam kötelessége a kisebbségeinek és a határain
kívül rekedt magyaroknak egyidejű támogatása. Mint ahogyan
a magyar egyházak is minden módon segítik a határokon
túl élő keresztény testvéreinket, nem feledkezve meg
a hazai kisebbségeinkről sem. Ahogy az eddigiekből leszűrhettük,
a nemzetiségi hovatartozás, az állampolgárság és a haza
fogalma nem feltétlenül esik egybe. A magyar állam küldetése
a térségben az, hogy a nemzeti kisebbségek ne a saját
országukat, hanem a közös hazát találják ki. Azt védjék
a régiónkon átnyúló hatalmak befolyásával szemben. Ennek
pedig alapvető feltétele, hogy mindenki számára megadjuk
a lehetőséget, hogy egyszerre lehessen nemzeti közösségének
egyenjogú tagja és országának tisztes polgára. Ha ezt
az alapot megteremtjük, talán könynyebb lesz elfogadtatni
a szlovák, a román és más társnemzetekkel, hogy a Kárpát-medence
népeinek boldogságán munkálkodni nem egyes országok
feladata, hanem közös gond. Ez pedig csak akkor valósítható
meg, ha az itt élők otthonuknak, hazájuknak érzik országukat,
térségüket, mert boldogok benne. A nemzeti identitás
megválasztása ennek alapvető fontosságú eleme.
Botos Máté
a szerző történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem
oktatója
Forrás: Új Ember, 2004. november
28.
|
