Jelenits István

A népszavazás és az egyház

Felmerülhet a kérdés: miért tartja magát illetékesnek az egyház ebben a kérdésben? Talán nem is pusztán azért, mert nagyon mély erkölcsi vonatkozásai is vannak, hanem mert az egyház nagyon közel van az emberi szenvedéshez. Amikor néha temetek, elbeszélgetek a hozzátartozókkal, és ilyenkor egy emberi élet története nagyon megrendítően rajzolódik ki előttem. Ezek a történetek egyébként elmondatlanok maradnak, a hozzátartozók élnek velük, majd velük együtt eltűnnek. Elgondolkodtam azon: ha valaki úgy érzi, saját érdeke arra készteti, hogy a javaslat ellen szavazzon, vagy nem tud dönteni, akkor biztos, hogy akár három olyan élettörténetet is el tudnék neki mondani, amire azt felelné: ha ezt tudtam volna, akkor nem kételkednék abban, hogy igennel kell voksolni. Mert annyi ember van még most is, akinek a családját megosztották a trianoni határok. Iszonyú, sorsokat máig meghatározó fájdalmak jelentek itt meg, és ezekről nekünk a legtöbbször tulajdonképpen fogalmunk sincs. Ha elmentünk is Székelyföldre vagy Kárpátaljára, akkor elsősorban azt néztük, mit kell oda vinni segítségként, de azt nagyon kevesen tudják, hogy a sorsok mélyén milyen fájdalmak, megaláztatások húzódnak, és ezek hogyan hatnak tovább az emberek életében. Ha most nemet mondunk - még arra is, hogy ezen a kérdésen tovább gondolkodjunk -, az olyan arculcsapása azoknak az embereknek, akiket az élet eddig is eléggé arcul csapott, hogy ezt senki sem engedné meg magának, ha mélységében ismerné vagy értené a határon túl élő magyarok helyzetét.

Nem egy részletesen kidolgozott javaslatra mondhatunk most igent, hanem egy folyamat elindítására. Ez az igen nyilván nem azt jelenti, hogy bármi áron meg kell adni ezt az állampolgárságot, hanem azt, hogy úgy kell alakítani a fogalmakat, az állam berendezkedését, hogy - bizonyos jogok korlátozásával - meg tudjuk adni. A felmerülő aggodalmak mind kezelhetők. Sokan gondolhatják, hogy az egyik politikai oldalon valamelyes demagógiával félelmek fogalmazódnak meg, a másikon pedig könnyelmű ígéretek. Az egyház ebben a helyzetben mondhatná: valamiféle garanciát vállal, hogy azok a részletek, amelyek ebben a kérdésben tisztázásra szorulnak, később el ne felejtődjenek. Vagy ha mégis, akkor az egyház mondhatja: szót fog emelni azért, hogy a megfogalmazott ígéretek valóra váljanak. Hiszen nemcsak a határon túli magyarok gondjait érzi át, hanem az itthon élő hajléktalanokét és munkanélküliekét is.

A többi állam megadja kisebbségben élő nemzettársainak a kettős állampolgárságot. Mi ne legyünk csak azért tartózkodóak, mert a mieink közül többen élnek távol. Lehet mondani, hogy könnyű annak, akinek csak húszezer atyafia él idegen földön, de nekünk milliónyi. Annál nagyobb a gond, amelyen segíteni kell, tehát indokolt, hogy nagyobb kockázatot vállaljunk, vagy ha arról van szó, nagyobb áldozatot is. Nyilván az is indokolt, hogy ennek mértékét a minimálisra csökkentsük, és meggondoltan cselekedjünk a lelkiismeretünk parancsára.

Egyébként nem gondolnánk rá, de az is lényeges szempont, hogy az Európai Unióban való helyzetünket is jelentősen módosítaná, ha néhány millióval többen lennénk. Sajátos nemzetközi súlyt adhat hazánknak, ha ezt a Közép-Európában nyugtalanítóan meglévő problémát az összetartozás közös kifejezésével sikerül orvosolnunk. Egy ország tekintélyét nem pusztán a gazdasági mutatók adják meg. Ha egy olyan kérdést, amely nyugtalanítja az európaiak lelkiismeretét, azokét is, akik nem akarnak foglalkozni vele, egy bátor és ügyes mozdulattal sikerül a megoldás útjára terelni anélkül, hogy ezt a környező államok ellenséges gesztusnak éreznék, az nagy diplomáciai eredménye lehet Magyarországnak. Majdnem úgy növelheti politikai, gazdasági tekintélyünket, megbízhatóságunkat, mint az 1956-os forradalom.

Forrás: Új Ember, 2004. november 28.