| Kőszeg
Ferenc
Alanyi jogon
Képzeljük el - nem kell hozzá nagy fantázia -, hogy
élt egy ikerpár Kolozsvárott: István és János. 1921-ben
születtek, mindketten magyar anyanyelvűek voltak, román
állampolgárok. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolásakor
lelkesedtek, hogy magyar állampolgárok lehetnek, hiszen
sokkal jobban beszéltek magyarul, és magyarok voltak.
Hamarosan behívták őket katonának.
János 1943-ban orosz, István két évvel később Ausztria
területén amerikai fogságba esett. János 1947-ben visszatért
Kolozsvárra a szülei házába. Örült, hogy megúszta a
háborút és a fogságot, nem nagyon törődött azzal, hogy
ismét román állampolgár. István úgy döntött, szerencsét
próbál a nagyvilágban. Némi kalandozás után Argentínában
telepedett le, ottani nőt vett feleségül. Fia és unokája
nemigen tudott magyarul, de Jorge, az unoka szerette
hallgatni nagyapja történeteit a havasokról meg Bem
apóról, és amikor a nagyapja meghalt, elhatározta, ha
nagy lesz, elutazik Magyarországra. János unokája, Zoltán
számítógépes mérnök lett, gyakran járt Budapestre, időnként
kapott is megbízásokat különböző cégektől, a megrendelők
zsebből fizették. Jorge még nem volt 30 éves, amikor
megvalósította gyerekkori álmát: ellátogatott Magyarországra.
Kicsit meglepte, hogy Kolozsvár egy másik országban
van, de akadt elég látnivaló Budapesten is. Amikor egy
társaságban elmesélte, hogy a nagyapja magyar volt,
az egyik újdonsült ismerőse felvilágosította, hogy valójában
ő is magyar állampolgár, mert az a "vér jogán"
öröklődik. Jorge belegondolt, mennyire örülne a nagyapja,
ha lenne egy magyar útlevele is, megbízott hát egy ügyvédet,
kutassa fel a szükséges iratokat. Fél év sem telt el,
Jorge megkapta az igazolást, hogy magyar állampolgár.
Amikor legközelebb Európában volt dolga, vett egy lakást
Budapesten, bejelentkezett, de nyomban ki is adta irodának.
"Most már akár szavazhat is" - mondta az ügyvédje,
és Jorge nyomban ki is szemelt magának egy pártot, amelyet
egy csinos asszony vezetett. Mindig nagy bolondja volt
a nőknek!
Zoltán az egyik magyarországi útján megismerkedett
egy óvónővel. Egymásba szerettek, úgy képzelték, Budapesten
fognak élni. Zoltánnak azonban megmondták a megbízói,
mindig szívesen adnak neki munkát, de arra ne számítson,
hogy állást kap, hiszen akkor adót, társadalombiztosítást
kellene utána fizetni. Ez majdnem háromszor annyiba
kerülne, mint amennyit most fizetnek, nem is beszélve
arról, mennyit kell talpalni a munkavállalási engedélyért.
Ilona vidéki lány volt, Budapesten albérletben lakott,
a főbérlő nem engedte meg, hogy Zoltán is bejelentkezzen
a lakásba. Így Zoltánnak - hiába házasodtak össze Ilonával
- semmi esélye nem volt, hogy tartózkodási engedélyt
kapjon Magyarországon. A fiatalok legfeljebb hétvégeken
találkozhattak, egyszer vagy kétszer egy hónapban, hiszen
mindketten állásban voltak, az utazás meg hosszú volt
és költséges. Felvetődött, hogy Ilona költözzön Kolozsvárra,
de ehhez nem volt kedve: sehogy sem tetszett neki, hogy
minden lámpaoszlopon román zászló lobog. Amikor teherbe
esett, nem akarta, nem merte megtartani a gyereket:
mire szüljön, amikor albérletben lakik, és távházasságban
él?
A fenti tanmese jól példázza a magyar állampolgárság
mibenléte körül kavargó történelmi zűrzavart, amelyet
az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény megalkotói
elődjeiktől örököltek, és továbbörökítettek mindannyiunkra.
A magyar állampolgársági jog végletesen a ius sanguinis
elve alapján áll, a magyar állampolgárság nem szűnik
meg, sőt a "vér", a leszármazás révén öröklődik,
még ha a leszármazott már minden kapcsolatát elveszítette
is felmenői hazájával, kultúrájával, sőt nem is tud
magyar származásáról. A Belügyminisztérium a törvény
parlamenti vitája idején hol 50 ezerre, hol 3 millióra
becsülte azoknak a számát, akik igényt tarthatnak magyar
állampolgárságuk igazolására. Ez a szabályozás azon
kívül, hogy értelmetlen, ellentétes azzal a nemzetközi
jogi alapelvvel, hogy az állampolgárságnak lényegi eleme
az állam és polgára között fennálló tényleges kapcsolat.
Mindez azonban nem vonatkozik a környező országokban
élőkre. A második világháború elején a visszacsatolt
területeknek azok a lakói, akik 1921 előtt magyar állampolgárok
voltak, a leszármazottaikkal együtt magyar állampolgárok
lettek. A háború után az 1947-es párizsi békeszerződés
visszaállította a terület lakóinak háború előtti állampolgárságát,
csak Kárpátalja lakóinak korábbi csehszlovák állampolgársága
változott szovjetre.
A szomszédos országok lakosait érintő jelenlegi rendelkezések
- szemben a "nyugati magyarságra" vonatkozó
irracionális szabályokkal - álszentek. Látszólag rendkívüli
kedvezményeket ígérnek a magyar származásúaknak: nyolc
év ittlakás helyett például egy év is elegendő a honosítási
kérelem benyújtásához. Csakhogy a külföldi - akár magyar
nemzetiségű, akár nem -, amíg a bevándorlását (letelepedését)
nem engedélyezik, nem lakik, csupán tartózkodik Magyarországon,
ami nem számít bele sem a nyolc, sem az egy évbe. Ráadásul
a belügyminiszternek 21 hónapja van, hogy a honosítási
kérelmet az államfő elé terjessze, méghozzá úgy, hogy
véleményéről nem kell számot adnia senkinek: a belügyi
tisztviselő államigazgatási eljárása elrejtőzik a köztársasági
elnök megkérdőjelezhetetlen szuverén döntése mögé. De
persze az ügyek nagy része el sem jut idáig: a határon
túli magyar nem tudja igazolni, hogy Magyarországon
van miből élnie, van hol laknia, így nem kaphat se tartózkodási,
se letelepedési engedélyt, azaz a honosítási kérelmét
be sem nyújthatja.
A jogszabályi álszentség (meg sokszor az ügyintézői
embertelenség) hátterében politikai kétlelkűség munkál.
Minden magyar kormány deklarálta, hogy kedvezményekkel
- például kedvezményes honosítással - támogatja a határon
túli magyarokat, de nyomban hozzátette, kívánja, hogy
nemzettársaink a szülőföldjükön boldoguljanak. Ennek
a határokon túl nyúló boldogításnak az egyik eszköze
az áttelepülés megnehezítése.
A népszavazás kezdeményezői és támogatói azt próbálták
elhitetni önmagukkal és híveikkel, hogy a magyar állampolgárság
megadásával nem törik meg ez a tradíció: a határon túliak
magyar állampolgárként is a szülőföldjükön akarnak maradni.
Nem tudjuk pontosan, mit akartak volna. De a kezdeményezőket
ez nem is érdekelte. Ők a népszavazást és a kettős állampolgárságot
"a trianoni trauma részleges feloldásának"
tekintették, olyanféle jelképes gesztusnak, mint a Szent
István-i birodalmat reprezentáló Szent Korona elhelyezését
a köztársaság címerén vagy az Országgyűlés kupolacsarnokában.
Csakhogy ettől a horvátok nem fogják úgy érezni, hogy
ők még ma is a magyar korona alattvalói. Ahogy a kettős
állampolgársággal sem lehet pótlólag megnyerni az első
meg a második világháborút.
A kolozsvári Zoltánon lehetne viszont segíteni. Neki
- éppen az idevonatkozó nemzetközi egyezmények értelmében
- járna a magyar állampolgárság. Alanyi jogon, mint
magyar anyanyelvű és magyar származású embernek: a kedvezőbb
bánásmódot a nyelv és a leszármazás alapján az Európa
Tanács állampolgársági egyezménye "jogos különbségtételnek"
nevezi. De járna magyar állampolgár házastársaként,
magyar állampolgárságú gyerek jövendő édesapjaként is.
Hiszen a családi élet védelme mind az Emberi Jogok Európai
Egyezménye, mind a magyar alkotmány szerint az államnak
kötelessége. Kötelessége, ami megelőzi azt a haszonelvű
szempontot, hogy csak az kapjon állampolgárságot, akinek
megvan hozzá a lakása meg az adózott jövedelme.
Kőszeg Ferenc
a szerző a Magyar Helsinki Bizottság elnöke
Forrás: Heti Világgazdaság,
2005. január 27.
|
