Kis Tibor

A leggyengébb láncszem

Mára nálunk is, a határon túli magyarság körében is lényegében lecsengett a kettős állampolgárság körüli heveny hisztéria. Szabadkán ugyan az utóvédharcok keretében ez ügyben még futottak a minap egy kört a legvérmesebb kisebbségi vezetők, de ők is tudták: ez a tanácskozás már legfeljebb csak az arcuk megőrzését szolgálja. Igaz, Szabadka még e minimális célt sem volt képes elérni - az ottani történések azok érvanyagát erősítették, akik a népszavazáson nemmel voksoltak.

A "szabadkaiak" ugyanis kormányzati megtévesztés áldozataiként akarták beállítani azokat az anyaországi szavazókat, akik elvetették a kettős állampolgárságot, márpedig ez sokkal inkább tűnik megmosolyogtató vádaskodásnak, mintsem adekvát válasznak, bátor szembenézésnek a kialakult helyzettel. Mint ahogy sokan azt sem díjazták nálunk, hogy a tanácskozás delegációt menesztett Budapestre, hogy - okafogyott volta ellenére - a kettős állampolgársághoz való "ragaszkodásukat" tudassák a magyar választókkal. A kisebbségi radikálisok szóvivőjeként érkező Kasza József és Bugár Béla - miután találkozott Gyurcsánnyal - látványos vállvonogatások közepette kegyesen beleegyezett, hogy afféle pótlékként tárgyaljanak majd a kormány nagyvonalúnak, ámde az anyaország számára költségesnek ígérkező Szülőföld-programjáról. A kettős állampolgársági lufieregetést a jelek szerint már a Fidesz is befejezte; Rogán Antal a napokban felvetette: az ügyre esetleg majd csak tíz év múlva lehet komolyan visszatérni. Kérdés: ha ez most már ennyire világos ellenzéki oldalon, akkor, miért nem volt az pár hónappal ezelőtt is? Persze tudjuk miért.

Mindesetre, bármilyen nagy árat fizettünk is az említett tudásért a magyar-magyar viszonyban, ma már az is látható, hogy a referendum azért mégsem volt teljesen haszontalan. Annak ellenére sem, hogy december 5. nagy károkat okozott, nehezen gyógyuló sebeket ejtett nálunk is, a határon túl is. Úgy látszik azonban, e hatalmas pofon kellett ahhoz, hogy néhány dolog tudatosuljon kisebbségi ügyeink állapotát illetően. E bajok egyébként eddig is megvoltak, de a pártszférában a népszavazási eredmények közzétételéig láthatóan a kutyát sem érdekeltek.

Így például december 5. rávilágított egy korszerű kisebbségi stratégia hiányára, a magyar-magyar viszony végiggondolatlanságaira. Milyen szerepet is szánunk a határon túli magyaroknak? És ők mihez is kérik a mi támogatásunkat? Az autonómia legyen-e a sarokköve e stratégiának, vagy inkább az áttelepülés?

Az alapkérdések tisztázatlansága, elmaszatolása tükröződik végső soron a referendum kimenetelében és az eseményt követő szélsőséges reakciókban is. Láthatóan sokan elhitték Orbánnak, hogy "ha igent mondunk, 15 milliós, teljes nemzet, büszke és erős nemzet leszünk ismét". A falsul megjelölt tét is magyarázza a határon túli "nemzethalál-hangulatot" és célt tévesztett dühöt a referendum után. Azt, hogy első haragjukban rengetegen ismételték Patrubány Miklóssal: már kétmillió magyar sem maradt Magyarországon.

A reakciók egyébként azóta is alapvetően arra utalnak: a referendum kapcsán minden érintett félreértésben volt a másik szándékait, indítékait illetően. A helyzet groteszkségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a kisebbségek a népszavazási nemet anyaországi cserbenhagyásként élték meg, míg itt, nálunk a kampány időszakban történt kisebbségi fellépéseket sokan érezték beavatkozásnak, zsarolásnak, vagy hogy "a farok próbálja csóválni a kutyát". Ám a legfontosabb következménye e népszavazásnak mégiscsak az volt, hogy kendőzetlenül felszínre került a magyar-magyar kapcsolatok eddig inkább csak lappangó formákban jelentkező válsága. Ezt a válságot az elmúlt egy hónap történései - sajnos - még inkább elmélyítették. Olyannyira, hogy sokan egy-másfél évtized után újra a magyar külpolitika legneuralgikusabb pontjának érzékelik a szomszédkapcsolatokat - ezen belül pedig éppen a magyar-magyar viszony lenne a magyar külpolitika leggyengébb láncszeme.

Alapkérdések tisztázatlansága, elmaszatolása tükröződik a referendumban.

E krízis alapvetően a viszonyrendszer tartós tisztázatlanságaiból, a pártok felelőtlenségeiből adódik, és minden jel szerint egy hosszabb folyamat kicsúcsosodása. A folyamat valószínűleg akkor gyorsult fel, amikor - valamikor a kilencvenes évek végén - a kisebbségi ügy visszavonhatatlanul pártpolitikai játékok tárgyává alakult át. Addig általánosan elfogadott alapelv volt nálunk, hogy a határon túli magyarok ügye összmagyar felelősség; a kisebbségeket az anyaország egésze támogatja megmaradási törekvéseikben. Később ez már inkább csak szólam volt, a tények egészen mást kezdtek mutatni. Kétségtelen, hogy a helyzet az Orbán-kormány idején változott meg. Orbán Viktorék nyíltan hatalmi ambícióik keretébe helyezték a kisebbségi ügyet, kedvenc kisebbségi személyekben és Fideszhez hű szervezetekben gondolkodtak, a költségvetési pénzeket pedig pártszempontok szerint kezdték osztogatni határon túli vazallusaiknak - anyaországi kisebbségi támogatás címén. Orbán az anyaországi politikai megosztást hidegvérrel kiterjesztette az egész Kárpát-medencére, belpolitikai érdekeinek megfelelően menedzselte a kisebbségi ügyet főleg Erdélyben, de a Kárpátalján és a Vajdaságban is. E masszív nyomás a 2002-es választási kampány idején hozta meg mérgezett gyümölcsét, amikorra a kisebbségi vezetők zöme számára már nem nagyon maradt más lehetőség az igazodáson kívül. Voltak persze túlteljesítők (Ágoston András, Kovács Miklós, Tőkés László), ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, akik önként és dalolva kapcsolódtak be a Fidesz kampányába, önfeledten hazaárulózták le az MSZP és a SZDSZ vezetőit, és vizionáltak "polgári" anyaországi forradalmat a Kossuth téren. Aki pedig nem parírozott - mint például az RMDSZ csúcsvezetői -, azzal szemben jött a retorzió: a lejáratás, ellenpártok, mesterségesen kreált riválisok színre léptetése.

Mint a referendum bizonyította, az elmúlt két és fél év a kisebbségi vezetők egy részét semmiben sem késztette önvizsgálatra; Duray például Gyurcsány "szociális riogatásával" magyarázta a népszavazási fiaskót. E nyilatkozat is arra utal, hogy a kisebbségi ügy változatlanul a pártpolitika része. Ez abnormális állapot. Pedig egyszerű képletről van szó. Mivel a kisebbségi támogatások utalványozója az összes anyaországi adófizető, a határon túli szervezeteknek - gondolná az ember - nyilván elemi érdekük, hogy bármilyen színezetű legyen is a kormány Magyarországon, állandóan az anyaország egészét érezzék maguk mögött, beleértve a támogatási pénzeket is.

Ehelyett mit láttunk a legutóbbi pár évben? E pénzek ugyan változatlanul az anyaország összes adófizetőjétől származnak, de a címzettek egy része - zöme -, miután gond nélkül zsebre teszi ezeket az összegeket, látványosan a hazai pártpolitikai porondon küzdő felek egyikének az oldalára áll. Vezetőik láthatóan nem vetettek számot azzal, mekkora visszatetszést vált ki mindez az anyaországi "másik oldalon". Azon, amelynek csak azt engedélyezték a szóban forgó kisebbségi vezetők, hogy állják az anyaországi cech rájuk eső hányadát, de azt már nem hagyták, hogy ezek az emberek szerethessék is őket. Ezzel a keserű tapasztalattal nyerhetett teret az a korábban soha nem hangoztatott vélekedés, hogy a kisebbségek "idegenként" akarnak beleszólni hazai ügyekbe, olyanokba ráadásul, amihez "semmi közük".

Az elidegenedés, a "téged szeretlek, téged viszont nem" öngyilkos és rövidlátó huzakodás Medgyessy Péter kormányra kerülésével szinte semmit sem enyhült. Medgyessyék ugyanis azzal, hogy az árokbetemetésre hivatkozva szó nélkül tudomásul vették bizonyos kisebbségi vezetők rendszeres magyarországi pártpolitikai szerepvállalását, még mélyebb betagolódásukat a Fidesz-érdekszférába, valójában homokba dugták a fejüket, és úgy tettek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Pedig nem az. Még akkor sem, ha a bajok elhallgatása, a nyílt beszéd hiánya tradíciónak mondható a magyar-magyar viszonyrendszerben. Bizonyos dolgok még a rendszerváltás idején tabusítva lettek, ami - ismerjük el - az akkori helyzetben mindenképpen indokolható és helyes döntés volt. Hiszen több szomszédos országban a magyar kisebbségek fizikai létükben érezték magukat fenyegetve, a többségi nyomást figyelembe véve pedig nem is egy helyen a tét gyakorlatilag a puszta kisebbségi túlélés volt. Ilyen körülmények között nem jöhetett más szóba, mint a határon túli magyar szervezetek és vezetőik feltétel nélküli támogatása, döntéseik automatikus helyeslése. Normarendszer, demokratikus kapcsolattartási kritériumok és alapelvek megfogalmazásának akkor még nyilván nem jött el az ideje. E viszonyt sokáig alapvetően a paternalizmus jellemezte, az anyaország jó szülőként igyekezett segíteni a határon túl rekedt gyermekei megmaradását, fejlődését.

Csakhogy azóta nagyot fordult a világ a Kárpát-medencében, de ez bizonyos kérdéseket illetően nem látszik tudatosulni. A kisebbségi magyar közösségek nagy többségét ma már nem lehet végveszélyben levő, ostromlott erődnek látni; fájdalmas kivételektől eltekintve csökkent a rájuk nehezedő többségi nyomás, előrehaladt a jogállamiság; néhány szomszédunk velünk együtt lépett be az EU-ba és a NATO-ba, mások pedig hamarosan ezt teszik. Fejlettségi szintjüket tekintve a térség országai nivellálódnak. Mindez együtt átalakította a határon túli magyarság helyzetét is - megmaradásuk szinte sehol sem vethető fel már marcangoló dilemmaként. Ráadásul főleg azokban az államokban változott sokat a helyzet, ahol a magyarság a legnagyobb tömbökben él: a kisebbségi magyar szervezetek Romániában és Szlovákiában megkerülhetetlen szereplői lettek a politikai életnek, sőt egyenesen kormányzati tényezőkké váltak. Ezzel tovább nőttek érdekérvényesítési lehetőségeik, az önbizalmukról nem is beszélve. Ezeknek a magyar tömböknek az aspirációi, gondjai mára gyakran egészen más megítélés alá esnek, mint például a vajdaságiaké vagy a kárpátaljaiaké. Nem célravezető tehát azonos kategóriában kezelni őket, megérett az idő a differenciált kezelésre: az utóbbiak nyilván az átlagosnál több törődést igényelnek részünkről.

De a jogállami keretek megszilárdulásával, a kisebbségek önsúlyának látványos megnövekedésével itt volna az ideje a korábbi tabuk feloldásának, a magyar-magyar együttműködési bázis korszerűsítésének is. Vagyis olyan normarendszer kiépítésének, amely rögzíti az együttműködés alapelveit (nem utolsósorban a kölcsönös tiszteletet és a zsigeri politizálás elutasítását), s kijelöli a támogatások egyértelmű és a közvélemény számára teljesen átlátható kereteit. Meghatározza, ki mit vár el a másiktól, hol kezdődik és végződik egymás terrénuma. Ki mibe szólhat bele, és milyen formában.

Egy ilyen magyar-magyar chartára annál is nagyobb igény mutatkozik már, mert a népszavazással és Szabadkával e viszonyrendszer mélypontra zuhant. Sőt, valójában új minőséget ért el. Korábban ugyanis pártok vitatkoztak pártokkal, kormányzati vezetők kisebbségi vezetőkkel. A referendum óta fordul elő először, hogy a kisebbségek nemcsak személyekre és pártokra haragszanak, hanem magáról az anyaországi szavazóról is megvan a véleményük: őneki pedig a határon túli magyarról, amiért "kívülről" szól bele, hogyan voksoljon. Egy olyan szituáció, ahol az anyaország kerül szembe a határon túli magyarsággal, mindkét részről elviselhetetlen állapot.

Ennek tudatosítása egyelőre csak a Gyurcsány-kormány és az RMDSZ részéről érzékelhető. Kettejük közül nyilván a kormány van kezdeményező helyzetben.

Gyurcsány kormányra kerülése akár fordulópont lehet kisebbségi ügyekben. Ezt jelzi a kormányfő népszavazási szereplése, kiállása egy józan, nemzetközileg is védhető álláspont mellett. Nemzetpolitikai tett volt részéről, amikor a szavazás után a Kárpát-medencei magyar hegemóniára épülő orbáni vízió helyett egy eurokonform nemzetstratégia kidolgozását helyezte kilátásba. E célból azóta történtek is lépések, nem biztos azonban, hogy mindig a helyes irányban. Gyurcsány ugyanis mintha egyszerre reagálná túl a referendum üzenetét és értékelné alul a határon inneni és túli rossz hangulat következményeit. Kormánya a válság leküzdésére Szülőföld-programot kínál, ami rendjén való dolog, ha egy átfogó magyar-magyar rendezési terv része volna - ilyennek azonban nyoma sincs.

A kormány egyfajta kárpótlásként kínálja e programot a kisebbségeknek a kettős állampolgárság helyett, ezért kétfelől is kínos helyzetbe szorulhat. A Szülőföld-programról még elég kevés konkrétum szivárgott ki, de amit tudni lehet róla (gyors honosítás, munkavállalás, nagy volumenű gazdasági projektek) annak alapján biztosan állítható, hogy az anyaországiak egy része túlméretezettnek fogja érzékelni, és felteszi majd a kérdést: miért vállalna az anyaország esetleg erején felüli terheket olyan kisebbségekkel szemben, amelyek egyrészt éppen most bizonyították "hálátlanságukat", másrészt pedig anyagi értelemben több szomszédos államban a korábbinál kevésbé szorulnak segítségre. Hiszen életszínvonaluk gyakran összemérhető már a miénkkel, kisebbségi intézményrendszerük alapjai pedig az anyaországi támogatások révén jórészt kiépültek napjainkra. Ráadásul éppen a közelmúltban mutatta ki a számvevőszék, mennyire Csáki szalmájaként hasznosult az eddigi költségvetési támogatások egy része a határon túl. A túloldalon viszont a kisebbségi vezetők fanyalognak a Szülőföld-program szűkkeblűsége miatt, és ezért fogják bírálni Gyurcsányékat - amire máris vannak jelek.

Ha ezen a gyanakvó és számon kérő légkörön nem sikerül gyorsan és alapvetően változtatni, a Szülőföld-programhoz hozzá sem érdemes fogni, előre megjósolhatóan kudarcos vállalkozás lesz. Merő pénzpocsékolás. Mert most az a helyzet, hogy a határ mindkét oldalán élő magyar duzzog a másikra. Méghozzá tömegesen, igaz nem engesztelhetetlen módon. A kibékülést gyógyító, engesztelő szavakkal kellene kezdeni. Van mit meggyónni.

Forrás: Népszabadság, 2005. február 5.