Kántor Zoltán

"Kettős állampolgárság"

A kettős állampolgárság körülötti vita lényegében arról szól, hogy a határon túl élő magyarok (még) kedvezményesebben szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A vita viszont a kérdésen túlmutató elméleti és gyakorlati kérdést vet fel. Lehet foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy jó-e a népszavazásra bocsátott kérdés. A válasz: nem. Viszont a kérdés fel van vetve, a magyar állampolgárok szavaz(hat)nak arról, hogy kívánják-e kedvezményesen visszahonosítani vagy honosítani a határokon kívül élő magyarokat (magyar nemzetiségűeket). A probléma csak akkor releváns, ha a népszavazás érvényes lesz és az igen szavazatok lesznek többségben. Ennek gyakorlati következményei lesznek, amelyekre a jelenleg rendelkezésünkre álló információk alapján csak találgatni tudunk. Áttelepednek Magyarországra a határokon túliak vagy nem, ráfizetnek a magyar állampolgárok vagy gazdagodnak, szavaz(hat)nak-e az "új polgárok" vagy nem, és ha igen, hogyan - mind olyan kérdések, amelyekre magát komolyan vevő ember nem tud válaszolni. Az elhangzott érvek igazságtartalmát jelenleg nem lehet vizsgálni, élhetünk viszont feltételezésekkel, amelyekkel csupán az a baj, hogy politikailag meghatározottak, így pedig nem tekinthetjük szakmai érveknek. A kérdésekre abban az esetben lehetne érdemben válaszolni, ha a magyarországi politikai pártok nem politikai kampányként viszonyultak volna a kérdéshez. A magyarországi - de a határon túli - politikum nem gondolta végig - nem akarta vagy nem merte - hogy mi a magyar állam elképzelése hosszútávon a határon túli magyarokkal. Szakmai szempontból most vált csak világossá az, amit a kutatók régóta mondanak, mármint, hogy nem rendelkezünk elég tudással a határon túli magyar társadalmakról, annak társadalmi struktúrájáról, rétegződéséről, a szegénységről, a migrációs szándékról és annak végcéljairól. Nem biztos, hogy a határon túli magyarok Magyarországot tekintik elvándorlásuk célországaként. Politikai szempontból pedig - szomorúan - tudomásul kell venni néhány folyamatot: demográfiai csökkenés, kivándorlás, asszimiláció. Mit tud és mit akar a magyar politika tenni annak érdekében, hogy a határon túli magyarok a szülőföldjükön maradjanak? Milyen intézmények megléte szükséges ehhez, hogyan kell ezeknek működnie, hogyan termelheti újra magát a kisebbségi társadalom? Ezekről a kérdésekről nincs világos beszéd.

A magyar jog ismeri a kettős állampolgárság jogintézményét, ellentétben - a szomszédos országok közül - Ukrajnával és Szlovákiával. Jelenleg az állampolgárságért folyamodók közül a legkedvezményesebben a valamikor magyar állampolgársággal rendelkező, magukat magyar "nemzetiségűnek" valók szerezhetik meg a magyar állampolgárságot. Ehhez életvitelszerűen Magyarországon kell éljenek, lakhellyel kell rendelkezzenek, valamint megélhetésük biztosított kell legyen. És egy megalázó közigazgatási procedúra eredményeként szerezhetik meg a letelepedést, majd az állampolgárságot.

A "kettős állampolgárság" kérdésérét a Magyarok Világszövetsége vetette fel először, és a Magyar Kisebbség hasábjain zajlott egy komolyabb vita. Az 1998-2002-es kormányzati ciklusban az akkori kormány nem tartotta aktuálisnak a kérdést, helyette viszont megszületett a státustörvény (Törvény a szomszédos államokban élő magyarokról). A státustörvény első verziójának megjelenése után a Magyarok Világszövetsége a "külhoni állampolgárságra" vonatkozó törvénytervezettel válaszol. Ezt azonban nem tárgyalja a Magyar Országgyűlés.

Röviddel a státustörvény módosítása után, 2003 nyarán Ágoston András és Orbán Viktor állásfoglalásai miatt újból előtérbe kerül a "kettős állampolgárság" kérdése. A 2003-as őszi nyilatkozatháborút az követi, hogy az MVSZ bejelentette szándékát, hogy népszavazást kér a kérdésről. Miután az Alkotmánybíróság jóváhagyja a népszavazásra bocsátandó kérdést, viszonylag könnyen összegyűjtenek több mint 200 000 aláírást, és 2004. szeptember 13-án az Országgyűlés egyhangúan felhatalmazza az államfőt, hogy kiírhatja a népszavazást.

Elméleti szinten a kettős állampolgárság kérdése újból felszínre hozta a "ki a magyar kérdést". A státustörvény körülötti elméleti vita is erről szólt. A cél mindkét esetben, hogy a magukat magyarnak tekintő nem magyar állampolgárok kedvezményekben részesülhessenek, illetve kedvezményesen kapják meg a magyar állampolgárságot. Lényegében itt a magyar nemzet etnokulturális értelemben vett intézményesítéséről van szó. Minden állam folytat valamiféle nemzetpolitikát, és ebben kiemelt szerep jut a határon túli nemzettársaknak. A kilencvenes években azt tapasztaltuk, hogy gyakorlatilag minden Kelet-Közép-Európai állam törvényhozásában kedvezményes elbánásban részesülnek a határokon kívül élő nemzettársak.

A "kettős állampolgárság" körülötti vita arról is szól, hogy a magyar állam hogyan viszonyuljon a határokon kívül élő magyarokhoz, felveti azt a kérdést, hogy hosszútávon a magyar állam a helyben maradást (hivatalos álláspont) vagy a magyarországi demográfiai csökkenést határon túliakkal pótolja. Mindkettő racionális stratégia, de alaposan végig kellene gondolni - a nyilvánosság kizárásával - a kérdést. A nyilvánosság kizárása azért fontos, mivel máskülönben - ahogy ezt láttuk úgy a státustörvény, mint a "kettős állampolgárság" esetében - belpolitikai üggyé válik, és ez lehetetlenné teszi a kérdés komoly végiggondolását.

Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a magyarországi szavazópolgárok nem tudják, hogy milyen következményei lesznek a nem vagy az igen szavazatoknak. A politikai elit pedig semmit sem tett annak érdekében, hogy a választópolgárok világosabban lássanak.

Csak remélni lehet, hogy a tisztázatlan kérdések terítékre kerülése elindít egy folyamatot, amelynek végeredménye a kérdés értelmes és felelősségteljes kezelése lesz.

Amennyiben érvényes lesz a népszavazás, és az igen válaszok lesznek többségben, annyiban a Magyar Országgyűlésnek módosítania kell az állampolgárságra vonatkozó törvényt. Ennek a formájáról ma csak találgatni lehet. Valószínűsíthető, hogy igen hosszú idő telik majd el, ameddig a törvényt módosítják, és a módosítás feltehetőleg csak valamelyest teszi kedvezőbbé a magyar állampolgárság megszerzését. Amennyiben érvénytelen lesz a népszavazás, vagy a nem szavazatok lesznek többségben, úgy a Magyar Országgyűlésnek semmilyen kötelessége nincs, de feltételezhető, hogy a kérdés a politikai napirenden marad, és előbb-utóbb (szerintem inkább utóbb) a magyarországi politikai elit a kényes kérdéseket is előveszi. Az elutasítás ugyanakkor megjósolhatatlan következményekkel jár a határon túli magyarok számára: mindenféleképpen úgy fogják tekinteni, hogy a magyarországiaknak sem kellenek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a népszavazás nem szimpátia-kinyilvánítás, de ezt a határon túliak többsége nem így látja.

Elvi és elméleti szinten a "kettős állampolgárság" által felvetett kérdés sokkal messzebbre mutat, mint ami a napi véleménydömpingben megjelenik. A magyarországi pártok úgy tesznek mintha politikájuk valamilyen ideológián alapulna, legyen az a liberális, a szocialista vagy a konzervatív. Tényleg komolyan gondolja valaki, hogy valamely ideológia eszmerendszeréből ne lehetne levezetni akár az igen akár a nem szavazatot? Sajnálatos módon nem találunk olyan kísérletet, amely elvi szinten végiggondolta volna a kérdést. Nem véletlen, hogy az ideológiák kérdésében jártas gondolkodók sem elvi alapon közelítenek a kérdéshez.

A lényegi kérdéseket felszínre hozta a státustörvény körülötti vita már néhány évvel ezelőtt. Mindkét vita a nemzeti kérdéshez való elfogult, szakmai megalapozást nélkülöző érveket sorakoztat fel (tisztelet a kivételnek).

Európában gyakorlatilag alig találunk olyan államot, amely nem nemzeti alapon szerveződne, amely nem részesíti kedvezményes elbánásban a határain kívül élő, saját etnokulturális közösségéhez tartozó egyéneket. És alig van olyan európai állam - főleg térségünkben - , amely nem rekesztené ki valamilyen formában a különböző kisebbségeket. Felvállalva vagy sem, minden állam folytat valamilyen nemzetpolitikát. A 20. századi nemzetállam, amely az etnokulturális semlegesség látszatát igyekszik fenntartani, a gyakorlatban valamelyik etnikum/nemzet - vélt vagy valós - érdekeit érvényesíti. A globalizáció, a modernizáció hatása megkérdőjelezi az állam szuverenitását, viszont ez csak egyes területekre igaz, s a minket érdeklő nemzetpolitikát érinti a legkevésbé. Az állam etnokulturális értelemben nem semleges, és nem is lehet az. Nem csupán azért mert működésképtelen lenne, hanem mert a mai modern államok a nacionalizmus - ezt a fogalmat a szó semleges értelmében használom, nemzeti alapú intézményesítési folyamatként tekintve - termékei. Bárhogyan - örömmel vagy fanyalogva - viszonyulunk ehhez, ez mit sem változtat a tényeken. A modern európai állam nemzeti alapon szerveződik, befogadó és kirekesztő, nemzeti homogenizációs politikája az alkotmányban, valamint állampolgársági, közigazgatási, státustörvényeiben tükröződik, továbbá - és a sor távolról sem teljes - az oktatásra, kultúrára, nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályaiban.

Habár vita tárgya, hogy mikor, milyen módon alakult ki a nacionalizmus és a nemzet, abban egyetértés van, hogy a 19 századtól a nacionalizmus meghatározó szervező elv az államok, nemzeti kisebbségek számára. A nacionalizmus kialakulása, de legalábbis a modern nacionalizmus a modern korban lezajlott társadalmi átalakulás nem szándékolt következménye. A hierarchikusan szerveződő, közvetett kormányzású egységekből kialakult a kultúra által dominált, nyelvileg többé-kevésbé homogén, közvetett kormányzású egység. Az emberek nemzeti alapon váltak szolidárisak egymással, a kormányzati egység iránti lojalitásukat a nacionalizmus biztosította - nem utolsó sorban a nacionalizmus kialakulását követő - az állam által irányított - nemzetépítésnek. A nemzet vált az állampolgárság alapjává. Az állampolgárság kiterjesztésének folyamata fokozatosan inkorporálta a korábban - nem ritkán etnikai/nemzeti alapon - kirekesztett individuumokat vagy csoportokat (habár a kategória a helyesebb kifejezés). Ez nem szüntette meg az államok nemzeti jellegét, viszont politikai jogokat biztosított a korábban kirekesztettek számára.

A nemzet különféle meghatározásai két csoportra oszthatók. Az egyik megközelítés a nemzetet a modern kor termékének tekinti, amely bizonyos társadalmi változások következményeképp és az államhoz kötötten jött létre. A másik megközelítés az etnikai magot hangsúlyozza, amely jóval a modern nemzetek megjelenése előtt is létezett. Ezek a megközelítések elsősorban a nyelvet és a kultúrát, valamint az etnoszimbólumokat hangsúlyozzák. Az említett nemzetdefiníciók hivatkozási pontjai, előfeltevései különbözőek, esetenként egymást kizáróak. Viszont észrevehető, hogy a különböző politikai csoportosulások politikai érdekeiknek, ideológiájuknak megfelelően használják a számukra leginkább kedvezőbbnek vélt meghatározást.

A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális értelemben vett nemzet elsősorban a különböző nemzetek kialakulására vonatkoznak, illetve az állam valamely nemzeti elven való szerveződését kifejező különböző politikák. Semmiképpen sem tényt kifejező állítások. Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, például Románia esetében, hogy a román állam az országban élő kisebbségek irányában a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat, és a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát a Románia határain kívül - elsősorban a Moldovai Köztársaságban - élő románok irányában. Magyarország a politikai nemzet elvén alapuló politikát folytatott 1867 és 1918 között a Magyar Királyság területén, és ezt folytatta 1918 után Magyarország területén, párosítva ezt egy, a kulturális nemzet elvén alapuló politikával a szomszédos országok magyarsága irányában.

Igazolhatóvá teszi mindez a magyar állampolgárság kedvezményes megadását nemzeti alapon? Amennyiben elfogadjuk azt, hogy az államok nemzeti alapon szerveződnek (és kevés ellenpéldát találunk Európában), valamint azt, hogy az európai államok nem semlegesek etnokulturális értelemben úgy igazolható, hogy a magyar állam kedvezményesen adja meg a magyar állampolgárságot a határokon kívül élő magyaroknak. Az európai példák azt mutatják, hogy különböző megfogalmazásban, de általános a nemzettársakat pozitívan megkülönböztető gyakorlat.

A kérdés körülötti vita - újra - rávilágított arra, hogy a magyar állam nem rendelkezik egy végiggondolt koncepcióval arra vonatkozóan, hogy hosszútávon milyen elképzelései vannak a határon túli magyarokra vonatkozóan. Ha nem is a nyilvánosság előtt, de fel kellene tenni azokat a kérdéseket, hogy a magyar állam képes-e érdemben támogatni a határon túli magyar társadalmakat.

Forrás: Confessio, 2004. 4. sz.