Kántor
Zoltán
"Kettős állampolgárság"
A kettős állampolgárság körülötti vita lényegében arról
szól, hogy a határon túl élő magyarok (még) kedvezményesebben
szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A vita viszont
a kérdésen túlmutató elméleti és gyakorlati kérdést
vet fel. Lehet foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy jó-e
a népszavazásra bocsátott kérdés. A válasz: nem. Viszont
a kérdés fel van vetve, a magyar állampolgárok szavaz(hat)nak
arról, hogy kívánják-e kedvezményesen visszahonosítani
vagy honosítani a határokon kívül élő magyarokat (magyar
nemzetiségűeket). A probléma csak akkor releváns, ha
a népszavazás érvényes lesz és az igen szavazatok lesznek
többségben. Ennek gyakorlati következményei lesznek,
amelyekre a jelenleg rendelkezésünkre álló információk
alapján csak találgatni tudunk. Áttelepednek Magyarországra
a határokon túliak vagy nem, ráfizetnek a magyar állampolgárok
vagy gazdagodnak, szavaz(hat)nak-e az "új polgárok"
vagy nem, és ha igen, hogyan - mind olyan kérdések,
amelyekre magát komolyan vevő ember nem tud válaszolni.
Az elhangzott érvek igazságtartalmát jelenleg nem lehet
vizsgálni, élhetünk viszont feltételezésekkel, amelyekkel
csupán az a baj, hogy politikailag meghatározottak,
így pedig nem tekinthetjük szakmai érveknek. A kérdésekre
abban az esetben lehetne érdemben válaszolni, ha a magyarországi
politikai pártok nem politikai kampányként viszonyultak
volna a kérdéshez. A magyarországi - de a határon túli
- politikum nem gondolta végig - nem akarta vagy nem
merte - hogy mi a magyar állam elképzelése hosszútávon
a határon túli magyarokkal. Szakmai szempontból most
vált csak világossá az, amit a kutatók régóta mondanak,
mármint, hogy nem rendelkezünk elég tudással a határon
túli magyar társadalmakról, annak társadalmi struktúrájáról,
rétegződéséről, a szegénységről, a migrációs szándékról
és annak végcéljairól. Nem biztos, hogy a határon túli
magyarok Magyarországot tekintik elvándorlásuk célországaként.
Politikai szempontból pedig - szomorúan - tudomásul
kell venni néhány folyamatot: demográfiai csökkenés,
kivándorlás, asszimiláció. Mit tud és mit akar a magyar
politika tenni annak érdekében, hogy a határon túli
magyarok a szülőföldjükön maradjanak? Milyen intézmények
megléte szükséges ehhez, hogyan kell ezeknek működnie,
hogyan termelheti újra magát a kisebbségi társadalom?
Ezekről a kérdésekről nincs világos beszéd.
A magyar jog ismeri a kettős állampolgárság jogintézményét,
ellentétben - a szomszédos országok közül - Ukrajnával
és Szlovákiával. Jelenleg az állampolgárságért folyamodók
közül a legkedvezményesebben a valamikor magyar állampolgársággal
rendelkező, magukat magyar "nemzetiségűnek"
valók szerezhetik meg a magyar állampolgárságot. Ehhez
életvitelszerűen Magyarországon kell éljenek, lakhellyel
kell rendelkezzenek, valamint megélhetésük biztosított
kell legyen. És egy megalázó közigazgatási procedúra
eredményeként szerezhetik meg a letelepedést, majd az
állampolgárságot.
A "kettős állampolgárság" kérdésérét a Magyarok
Világszövetsége vetette fel először, és a Magyar Kisebbség
hasábjain zajlott egy komolyabb vita. Az 1998-2002-es
kormányzati ciklusban az akkori kormány nem tartotta
aktuálisnak a kérdést, helyette viszont megszületett
a státustörvény (Törvény a szomszédos államokban élő
magyarokról). A státustörvény első verziójának megjelenése
után a Magyarok Világszövetsége a "külhoni állampolgárságra"
vonatkozó törvénytervezettel válaszol. Ezt azonban nem
tárgyalja a Magyar Országgyűlés.
Röviddel a státustörvény módosítása után, 2003 nyarán
Ágoston András és Orbán Viktor állásfoglalásai miatt
újból előtérbe kerül a "kettős állampolgárság"
kérdése. A 2003-as őszi nyilatkozatháborút az követi,
hogy az MVSZ bejelentette szándékát, hogy népszavazást
kér a kérdésről. Miután az Alkotmánybíróság jóváhagyja
a népszavazásra bocsátandó kérdést, viszonylag könnyen
összegyűjtenek több mint 200 000 aláírást, és 2004.
szeptember 13-án az Országgyűlés egyhangúan felhatalmazza
az államfőt, hogy kiírhatja a népszavazást.
Elméleti szinten a kettős állampolgárság kérdése újból
felszínre hozta a "ki a magyar kérdést". A
státustörvény körülötti elméleti vita is erről szólt.
A cél mindkét esetben, hogy a magukat magyarnak tekintő
nem magyar állampolgárok kedvezményekben részesülhessenek,
illetve kedvezményesen kapják meg a magyar állampolgárságot.
Lényegében itt a magyar nemzet etnokulturális értelemben
vett intézményesítéséről van szó. Minden állam folytat
valamiféle nemzetpolitikát, és ebben kiemelt szerep
jut a határon túli nemzettársaknak. A kilencvenes években
azt tapasztaltuk, hogy gyakorlatilag minden Kelet-Közép-Európai
állam törvényhozásában kedvezményes elbánásban részesülnek
a határokon kívül élő nemzettársak.
A "kettős állampolgárság" körülötti vita
arról is szól, hogy a magyar állam hogyan viszonyuljon
a határokon kívül élő magyarokhoz, felveti azt a kérdést,
hogy hosszútávon a magyar állam a helyben maradást (hivatalos
álláspont) vagy a magyarországi demográfiai csökkenést
határon túliakkal pótolja. Mindkettő racionális stratégia,
de alaposan végig kellene gondolni - a nyilvánosság
kizárásával - a kérdést. A nyilvánosság kizárása azért
fontos, mivel máskülönben - ahogy ezt láttuk úgy a státustörvény,
mint a "kettős állampolgárság" esetében -
belpolitikai üggyé válik, és ez lehetetlenné teszi a
kérdés komoly végiggondolását.
Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy a magyarországi
szavazópolgárok nem tudják, hogy milyen következményei
lesznek a nem vagy az igen szavazatoknak. A politikai
elit pedig semmit sem tett annak érdekében, hogy a választópolgárok
világosabban lássanak.
Csak remélni lehet, hogy a tisztázatlan kérdések terítékre
kerülése elindít egy folyamatot, amelynek végeredménye
a kérdés értelmes és felelősségteljes kezelése lesz.
Amennyiben érvényes lesz a népszavazás, és az igen
válaszok lesznek többségben, annyiban a Magyar Országgyűlésnek
módosítania kell az állampolgárságra vonatkozó törvényt.
Ennek a formájáról ma csak találgatni lehet. Valószínűsíthető,
hogy igen hosszú idő telik majd el, ameddig a törvényt
módosítják, és a módosítás feltehetőleg csak valamelyest
teszi kedvezőbbé a magyar állampolgárság megszerzését.
Amennyiben érvénytelen lesz a népszavazás, vagy a nem
szavazatok lesznek többségben, úgy a Magyar Országgyűlésnek
semmilyen kötelessége nincs, de feltételezhető, hogy
a kérdés a politikai napirenden marad, és előbb-utóbb
(szerintem inkább utóbb) a magyarországi politikai elit
a kényes kérdéseket is előveszi. Az elutasítás ugyanakkor
megjósolhatatlan következményekkel jár a határon túli
magyarok számára: mindenféleképpen úgy fogják tekinteni,
hogy a magyarországiaknak sem kellenek. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy a népszavazás nem szimpátia-kinyilvánítás,
de ezt a határon túliak többsége nem így látja.
Elvi és elméleti szinten a "kettős állampolgárság"
által felvetett kérdés sokkal messzebbre mutat, mint
ami a napi véleménydömpingben megjelenik. A magyarországi
pártok úgy tesznek mintha politikájuk valamilyen ideológián
alapulna, legyen az a liberális, a szocialista vagy
a konzervatív. Tényleg komolyan gondolja valaki, hogy
valamely ideológia eszmerendszeréből ne lehetne levezetni
akár az igen akár a nem szavazatot? Sajnálatos módon
nem találunk olyan kísérletet, amely elvi szinten végiggondolta
volna a kérdést. Nem véletlen, hogy az ideológiák kérdésében
jártas gondolkodók sem elvi alapon közelítenek a kérdéshez.
A lényegi kérdéseket felszínre hozta a státustörvény
körülötti vita már néhány évvel ezelőtt. Mindkét vita
a nemzeti kérdéshez való elfogult, szakmai megalapozást
nélkülöző érveket sorakoztat fel (tisztelet a kivételnek).
Európában gyakorlatilag alig találunk olyan államot,
amely nem nemzeti alapon szerveződne, amely nem részesíti
kedvezményes elbánásban a határain kívül élő, saját
etnokulturális közösségéhez tartozó egyéneket. És alig
van olyan európai állam - főleg térségünkben - , amely
nem rekesztené ki valamilyen formában a különböző kisebbségeket.
Felvállalva vagy sem, minden állam folytat valamilyen
nemzetpolitikát. A 20. századi nemzetállam, amely az
etnokulturális semlegesség látszatát igyekszik fenntartani,
a gyakorlatban valamelyik etnikum/nemzet - vélt vagy
valós - érdekeit érvényesíti. A globalizáció, a modernizáció
hatása megkérdőjelezi az állam szuverenitását, viszont
ez csak egyes területekre igaz, s a minket érdeklő nemzetpolitikát
érinti a legkevésbé. Az állam etnokulturális értelemben
nem semleges, és nem is lehet az. Nem csupán azért mert
működésképtelen lenne, hanem mert a mai modern államok
a nacionalizmus - ezt a fogalmat a szó semleges értelmében
használom, nemzeti alapú intézményesítési folyamatként
tekintve - termékei. Bárhogyan - örömmel vagy fanyalogva
- viszonyulunk ehhez, ez mit sem változtat a tényeken.
A modern európai állam nemzeti alapon szerveződik, befogadó
és kirekesztő, nemzeti homogenizációs politikája az
alkotmányban, valamint állampolgársági, közigazgatási,
státustörvényeiben tükröződik, továbbá - és a sor távolról
sem teljes - az oktatásra, kultúrára, nyelvhasználatra
vonatkozó jogszabályaiban.
Habár vita tárgya, hogy mikor, milyen módon alakult
ki a nacionalizmus és a nemzet, abban egyetértés van,
hogy a 19 századtól a nacionalizmus meghatározó szervező
elv az államok, nemzeti kisebbségek számára. A nacionalizmus
kialakulása, de legalábbis a modern nacionalizmus a
modern korban lezajlott társadalmi átalakulás nem szándékolt
következménye. A hierarchikusan szerveződő, közvetett
kormányzású egységekből kialakult a kultúra által dominált,
nyelvileg többé-kevésbé homogén, közvetett kormányzású
egység. Az emberek nemzeti alapon váltak szolidárisak
egymással, a kormányzati egység iránti lojalitásukat
a nacionalizmus biztosította - nem utolsó sorban a nacionalizmus
kialakulását követő - az állam által irányított - nemzetépítésnek.
A nemzet vált az állampolgárság alapjává. Az állampolgárság
kiterjesztésének folyamata fokozatosan inkorporálta
a korábban - nem ritkán etnikai/nemzeti alapon - kirekesztett
individuumokat vagy csoportokat (habár a kategória a
helyesebb kifejezés). Ez nem szüntette meg az államok
nemzeti jellegét, viszont politikai jogokat biztosított
a korábban kirekesztettek számára.
A nemzet különféle meghatározásai két csoportra oszthatók.
Az egyik megközelítés a nemzetet a modern kor termékének
tekinti, amely bizonyos társadalmi változások következményeképp
és az államhoz kötötten jött létre. A másik megközelítés
az etnikai magot hangsúlyozza, amely jóval a modern
nemzetek megjelenése előtt is létezett. Ezek a megközelítések
elsősorban a nyelvet és a kultúrát, valamint az etnoszimbólumokat
hangsúlyozzák. Az említett nemzetdefiníciók hivatkozási
pontjai, előfeltevései különbözőek, esetenként egymást
kizáróak. Viszont észrevehető, hogy a különböző politikai
csoportosulások politikai érdekeiknek, ideológiájuknak
megfelelően használják a számukra leginkább kedvezőbbnek
vélt meghatározást.
A politikai értelemben vett nemzet és a kulturális
értelemben vett nemzet elsősorban a különböző nemzetek
kialakulására vonatkoznak, illetve az állam valamely
nemzeti elven való szerveződését kifejező különböző
politikák. Semmiképpen sem tényt kifejező állítások.
Ez a gyakorlatban úgy jelenik meg, például Románia esetében,
hogy a román állam az országban élő kisebbségek irányában
a politikai nemzet elvére támaszkodó politikát folytat,
és a nemzet kulturális elvére támaszkodó politikát a
Románia határain kívül - elsősorban a Moldovai Köztársaságban
- élő románok irányában. Magyarország a politikai nemzet
elvén alapuló politikát folytatott 1867 és 1918 között
a Magyar Királyság területén, és ezt folytatta 1918
után Magyarország területén, párosítva ezt egy, a kulturális
nemzet elvén alapuló politikával a szomszédos országok
magyarsága irányában.
Igazolhatóvá teszi mindez a magyar állampolgárság kedvezményes
megadását nemzeti alapon? Amennyiben elfogadjuk azt,
hogy az államok nemzeti alapon szerveződnek (és kevés
ellenpéldát találunk Európában), valamint azt, hogy
az európai államok nem semlegesek etnokulturális értelemben
úgy igazolható, hogy a magyar állam kedvezményesen adja
meg a magyar állampolgárságot a határokon kívül élő
magyaroknak. Az európai példák azt mutatják, hogy különböző
megfogalmazásban, de általános a nemzettársakat pozitívan
megkülönböztető gyakorlat.
A kérdés körülötti vita - újra - rávilágított arra,
hogy a magyar állam nem rendelkezik egy végiggondolt
koncepcióval arra vonatkozóan, hogy hosszútávon milyen
elképzelései vannak a határon túli magyarokra vonatkozóan.
Ha nem is a nyilvánosság előtt, de fel kellene tenni
azokat a kérdéseket, hogy a magyar állam képes-e érdemben
támogatni a határon túli magyar társadalmakat.
Forrás: Confessio, 2004. 4.
sz. |