| Demény
Péter:
Jelképek diadala
Telik az idő, s a kettős állampolgárságról szóló vita
és a tárgyban tartott népszavazás körüli érzelmek továbbra
sem csillapulnak. Nem tartozom azok közé, akik másról
sem tudnak beszélni, mint a szétszaggatott magyarságról,
ez a december ötödike azonban számomra is (mint ahogy,
azt hiszem, a határon túli magyarság nagy részének)
nehezen feldolgozható "élményt" jelentett.
Olcsó lenne kellemes ingyenkezelést kívánni mindazoknak,
akik azokat a szolgáltatásokat féltették, melyekért
ők fizetnek, mások (értsd: a határon túliak) viszont
nem, s nem kevésbé olcsó rákérdezni, hogy ugyan ki fizetett
Bács Ferencért, Bodor Ádámért, Csiki Lászlóért vagy
Tamás Gáspár Miklósért stb. - lévén ez a kérdés legalább
olyan demagóg, mint a féltés. Csakhogy a mi dolgunk
(gondoltam mindig is, és gondolom, bár keserűbb tárgyilagossággal,
ezután is) nem a vagdalkozás, hanem a megértésre való
törekvés. Az alábbiakban elmondanám a véleményemet arról,
szerintem mi vezetett ide.
"Rettenetes, hogy a mártírsors osztályosai csak
úgy prózában beszélnek, mint akárki fia. Arcpirító elgondolni,
hogy minden este lefeküsznek, ágyban alusznak, hadifelszerelés
nélkül, reggel felkelnek, közönséges, kicsi dolgaik
után látnak, valamit mégis esznek ebédre, éppen úgy
születnek, házasodnak, betegeskednek és haláloznak,
mint másegyebek. Állítólag - remegve írom le a szót
- néha nevetni és tréfálkozni is merészelnek, jó képet
vágnak a rossz játékhoz, időjárásról, vásárról, erről-arról
haszontalan beszélgetéseket folytatnak, sőt olyan elvetemültek
is akadnak köztük, akik nem röstellnek színházba, moziba
járni, könyveket olvasni, sportolni, és egyáltalában
élni."
Mi tagadás, úgy gondolom, a népszavazás előtti és utáni
állapothoz (mert a kettő nem választható el egymástól,
s ezért talán nem is kellett volna meglepődnünk) elsősorban
az vezetett, amit Makkai Sándor foglalt össze Hősiesség
című írásában (1935-ben!). Ő akkor a magyarországiak
kisebbségképét karikírozta, de sajnálatos módon később
a határon túliak maguk is ezt a képet exportálták önmagukról.
Ami a magyarországiakat illeti, azok, akik egyáltalán
törődnek a határon túliakkal, többnyire úgy gondolják,
ez utóbbiaknak a fogalom fontosabb, mint a fogalom tartalma.
Elég például magánegyetemet teremteni (földet és épületeket
vásárolni, költségvetést aláírni, infrastruktúrát importálni),
de hogy milyen lesz, lehet az az egyetem, azzal nem
kell foglalkozni. Elég a státustörvényt kiötölni, de
hogy az mi mindent jelent (illetve inkább nem jelent),
az másodlagos. És valóban: az erdélyiek nagy része örült
a magyarigazolványnak és a magánegyetemnek, s azok a
kevesek, akik föltették a fenti kérdéseket, rövid úton
hazaárulóknak bizonyultak. (E kifejezés ismételgetése
is az üres szimbólumok iránti szeretetünket bizonyítja.
Ha annyi hazaáruló lenne, mint ahány emberhez hozzávágták
ezt a szót, már régen kipusztultunk volna.) "Úgy
érzem, hogy ismét összekötötték az anyaországhoz kapcsoló
köldökzsinórt" - nyilatkozta valaki az egyik csatornán,
és szemlátomást nem gondolkodott el azon, hogy ez az
irat megkülönbözteti őt egy magyarországitól, semmiképpen
sem teszi ahhoz hasonlóvá.
A kettős állampolgárságról szóló egyik televíziós vitán
Gémesi György, az MDF politikusa remegő hangon Wass
Albert Üzenet haza című versére, a csíksomlyói búcsúra
és az erdélyiek vendégszeretetére hivatkozott. Ugyanaz
a jelenség figyelhető meg, amelyre fentebb céloztam:
a szimbólumok szajkózása. Az erdélyiek ünnepben és versben
élnek - íme a mondanivaló lényege. Ahogy Makkai paródiájában:
mintha nem is emberek lennénk, akiknek hétköznapjai
éppúgy vannak, mint ünnepei, akik prózában is szoktak
beszélni, és olykor - horribile dictu! - nevetnek.
De gyakran baj van a szimbólumok minőségével is. Miért
Wass Albertet, ezt az úri dilettánst gondoljuk az erdélyi
magyarság legfőbb kifejezőjének? Vagy Reményik Sándor
patetikus verseit, Dsidától a Psalmus Hungaricust? Miért
nem akarunk tudomást venni róla, hogy létezik egy másik
erdélyi magyar költészet, s hogy Reményiknek vagy Dsidának
is van egy másik arca, amely sokkal rokonszenvesebb
lehetne?
2003 júliusában Csíksomlyón bemutatták az István, a
királyt, Szörényi Levente és Bródy János rockoperáját.
A szabadtéri előadásra valósággal özönlött az erdélyi
magyarság. "Szerintem a legnagyobb magyar zenemű,
ami csak létezik" - vélte egy lobogó interjúalany
az egyik adón. Mintha Bartók Béla, Erkel Ferenc (a Himnusz
zeneszerzője!), Kodály Zoltán nem is létezne. Elkeserítő.
A legbeszédesebb azonban mégis a székelyudvarhelyi
szoborpark esete. Szász Jenő, a város polgármestere
és a Magyar Polgári Szövetség elnöke tavaly fenségesnek
szánt, de giccsbe fúló, tizenhárom bronzalakból álló
csoportozatot avatott fel, mely a magyarság "legemblematikusabb"
magyarjait ábrázolja Árpád fejedelemtől II. Rákóczi
Ferencig. Hogy már létezik egy köztéri mű, amely éppen
tizenhárom személyiség tiszteletére született - nos,
ez az apróság Szász Jenőt szemlátomást nem zavarta.
Az álformák kialakulása, illetve a formák rákos túlburjánzása
- így nevezi Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar
történelem című tanulmányában Bibó István azokat a hibákat,
melyek az általam leírt jelenség körébe tartoznak. A
székely harisnyában grasszáló Patrubány Miklós csupán
következménye és leglátványosabb megtestesítője ennek
a jelenségnek. Hogy mostanig nem sikerült felépítenünk
egy másik, emberi erdélyi önképet, azt éppen ennek köszönhetjük:
a szimbólumok inflációjának és a Patrubányhoz hasonló
közszereplőknek. Miattuk az az üzenet "jön át"
a magyarországi állampolgárnak, hogy Erdélyben egy olyan
közösség él, amely összekeveri a szavazást a szavalással.
Egy olyan közösség, amely inkább jelképtár, mint élő
emberek tudatos, hatékony, gondolkodó és cselekvő összessége.
Magyarországiaknak és erdélyieknek egyaránt hasznosabb
lenne, ha egy kritikusabb, játékosabb és mélyebb önképet
alkotnánk és mutatnánk fel. Tamási Áron írásaiból is
csupán a szé-kelykedést jegyeztük meg, a mítosz költészetét
és nagyvonalúságát nem.
Az elmondottak semmiben sem mentik az MSZP nem melletti
gusztustalan és méltatlan kampányát. Puszta számokra
egyszerűsíteni a kérdést, táblázatokban beszélni ebben
a nagy megfontoltságot igénylő ügyben, áttelepülők tömegével
riogatni a közvéleményt - nos, ez kritikán aluli, semmiféle
mentség nincs rá. Szó sincs róla, hogy azt gondolnám,
kizárólag igennel lehetett szavazni, s mindenki, aki
nemet mondott vagy távol maradt, nemzetáruló. Az ellenérveket
azonban úgy kell(ett volna) megfogalmazni, ahogyan például
Kis János tette. (Miért megyek el szavazni, november
20.) Többek között ezt írja: "Az etnikai alapú
állampolgárság megadásával a magyar állam a saját jogi
fennhatósága alá vonná a szomszéd országok polgárainak
egy részét. A népszavazásra föltett kérdés nem arra
vonatkozik, hogy kezdjen-e tárgyalásokat a magyar kormány
a szomszéd államok kormányaival a kettős állampolgárságról,
hanem azt, hogy alkosson-e az Országgyűlés törvényt
a magyar állampolgárság kiterjesztéséről (akár hozzájárulnak
ehhez szomszédaink, akár nem). Így hát a döntés egyoldalú
volna. Márpedig egy állam jogi fennhatóságának egyoldalú
kiterjesztése egy másik állam polgáraira, akik annak
az államnak a területén élnek, megsérti az érintett
állam szuverenitását."
Ezen a bekezdésen csak az nem gondolkodik el, aki szerint
mindegy, hogy ők (a románok, a szlovákok, az ukránok,
a horvátok) mit gondolnak - aki nem törődik sem az államközi
kapcsolattartás írott és íratlan szabályaival, sem a
térségünkre jellemző feszültségekkel. De most nem erre
akarok kitérni, hanem a higgadt stílusra, amely végig
megmarad ilyennek, és az érvelésre, amelynek alapja
a nemzetközi jog. Persze Kis Jánossal is lehet vitatkozni
(mint mindenkivel), de míg másokkal szemben gyakran
a demagógia eszköztárát kellene felvonultatni, őt érvekkel
győzhetnénk meg. Elegánsan, nagyvonalúan, emelkedetten,
humorral. De hát ezekhez alig-alig volt szerencsénk.
Még egyetlen feltételezésemet szeretném megfogalmazni.
Miért hatott ez a kudarc annyira felkavaróan, bénítóan,
sértően? (Gondoljuk meg, milyen kétségbeejtő egy vajdasági
magyar számára, akit éppen a magyarságáért fenyegetnek,
akinek a bőrére ment a népszavazásosdi, tehát az igen
életbevágóan fontos bátorítást jelentett volna.) Hiszen
minden határon túlinak lehetett tapasztalata arról,
hogy a magyarországiak gyakran milyen tudatlanok, elutasítóak
vagy éppen rosszindulatúak velünk szemben. Régebben
idéztem már a nagylaki határőrt, aki azt kiáltotta:
"Majd akkor leszel magyar, ha olyan útleveled lesz,
mint nekem!"
A válasz a gyakran szóban keresendő. Gyakran és főleg
sokan olyanok voltak valóban, de sokan és gyakran egészen
mások, érdeklődők, nyitottak, kedvesek - és az ember
nem tudhatta, kik vannak többségben. December ötödikén
az elutasítás vagy legalábbis a közömbösség kerekedett
felül.
És ha ez a mondat nem igaz, mi akkor is ezzel a tapasztalattal
maradtunk.
Forrás: Népszabadság, 2005.
február 10. |
