Végel László

Kettős identitás - kettős állampolgárság

A vajdasági magyarok a schengeni függöny leereszkedése előtti utolsó pillanatban, a szerb miniszterelnök elejtett félmondatától felbuzdulva kettős állampolgárságot követelnek a magyar kormánytól. Tépelődhetünk a miértjén. Lehet, hogy elkeseredésből, kilátástalanságból vagy tiltakozásból. Nehéz meghatározni, miről van szó, hiszen politikai vezetőik mindeddig nem győzték hangoztatni, hogy ők, a "legjobb európai kisebbségi törvényt" verekedték ki számukra, meg hogy politizálásuk eredménye rendkívül gyümölcsöző; azután az autonómiáért való harcban is élen járnak a Kárpát-medence magyarjai között stb. Egyszóval elégedett lehet a kisebbségi nép, hiszen "forradalmi vívmányok" részese lett. Ám az önelégült retorika intenzív áttelepülési mozgalmat, felgyorsult asszimilációt rejteget. Valójában nem új jelenségről, hanem régi törekvésről van szó, amire számítani lehetett. Az újdonságot csupán az jelenti, hogy a mozgalom annyira felpörgött, hogy a kisebbségi politikai pártok (a vajdaságban öt van belőlük) is kénytelen-kelletlen magukévá tették. Ez nem vonatkozik a VMDP-re, amely megpróbálta ebbe az irányba kiigazítani anno a hatalmon levő Fidesz határon túli kisebbségpolitikáját, de süket fülekre talált.

Bármelyik szempontból vizsgálódunk is, a kettős állampolgárság követelése a vajdasági magyarság válságos állapotát jelzi. Íme a tények! Ha azt tartjuk szem előtt, hogy 1992-ben a kétszázhatvanezer választópolgárból száznegyvenezer vajdasági magyar választópolgár szavazott kisebbségi pártra, 1996-ban azonban már csak nyolcvanezer, akkor a számok tükrében érzékelhetjük a válság forrását. Ezt a tragikus zuhanást nem állította meg a Milosevics feletti győzelem eufóriája sem. Ekkor a "legnagyobb párt", a VMSZ - Szabadkán! - már csak 18 377 szavazatot kapott (miközben a részvételi arány nagyobb volt, mint 1996-ban), ami nagy visszaesés az 1996-os viszszaeséshez képest, amikor 32 236-an voksoltak rá. E tények alátámasztják Hódi Sándor felmérését, mely szerint a magyarok kétharmada roszszabbnak tartja jelenlegi helyzetét, mint Milosevics idejében, egyharmada pedig nem érez javulást. A kettős állampolgárság követelése tehát ebbe a kontextusba helyezhető. Ha a kezdeményezés sajnálatos módon kudarcba fullad, számítani kell a Magyarországra vagy más nyugati országba való további kivándorlásra. Ezúttal azonban komoly megpróbáltatásokkal, mert a kevésbé tehetősek vannak soron. Az elvándorlást nem lehet megakadályozni, egyrészt azért sem, mert Szerbia gazdasági átalakulásának nagy vesztesei éppen a kisebbségben élő magyarok. Nemcsak a privatizáció etnocentrikus jellege miatt, hanem azért is, mert a magyarság tőkeerős rétege már évekkel ezelőtt áttelepült az anyaországba. A válság nagy, a helyzet vészes, az elvándorlás veszélye fokozódik, fel kellett tenni tehát a kérdést, mi a teendő. A maradás lehetőségében bizakodó vajdasági magyarok jó érzékkel a kétlakiság szalmaszálába kapaszkodtak volna, de nagy kérdés, hogy létezik-e ez a szalmaszál.

Esélyeik nem nagyok, mivelhogy az anyaország a rendszerváltás utáni több mint tíz esztendőben nem tudja, hogy valójában mit kezdjen a határon túli magyarokkal. A bombasztikusan meghirdetett státustörvény után a kiindulópontra kanyarodtunk vissza, mert az agyondicsért törvény a legfontosabb kérdéseket hagyta megválaszolatlanul. Az EU-tagországokban a kisebbségi polgárok személyes döntései kiléptek a státustörvény kereteiből, az EU küszöbén álló országokban viszont periferikussá válik, míg az EU-csatlakozásra huzamosabb ideig várakozó államok magyar kisebbségeinek életében a törvény jelképes szereppel bír, arról nem is szólva, hogy főleg a kisebbségi klientúrát fogja megszilárdítani.

Nemzeti színű agyelszívás

A kettős állampolgárságról folytatott vitából levonható a következtetés, hogy nem a politikai jóakarattal van baj, hanem az alapelvekkel. Tévedés lenne heves nemzeti indulatoktól vezérelve, érzelmes szóvirágokkal fűszerezve akár a jelenlegi, akár az előző kormányt rosszakarattal, nemtörődömséggel vádolni. Ez tényekkel cáfolható. A tények arról beszélnek, hogy az egymást váltogató magyar kormányok szem előtt tartották a határon túli magyarok létét, csak az a baj, hogy nem sikerült egységes rendszerbe terelni a külhoniak ügyét, továbbá európai diskurzusba beépíteni azt. Bizonyos retorikai különbségek ugyan felmerültek a pártok között, de egyaránt meghatározta őket az, hogy nem tudták átfogóan, modern, XXI. századi jelenségként, európai kontextusban értelmezni és kezelni a határon túli magyar kisebbségek státusát.

Mi az oka ennek a fiaskónak? Mi az oka annak, hogy a magyar közélet jeles képviselői időnként úgy gondolkodnak, mintha Szerbiában csak magyarok élnének, a másik pillanatban pedig úgy, mintha nem is léteznének. Miért nem lehet egységes képben látni a kettőt? Bizonyára közrejátszik a Trianon utáni korszak traumája is, amely a határon túli magyar kisebbségről vagy nem akart tudomást venni, vagy pedig olyan romantikus célzatú eszmerendszerrel vette tudomásul, amelynek értékében immár azok sem hisznek, akik hirdetik. Ebben az ellentmondásban sikkadt el a modern kisebbségpolitikai stratégia esélye. De mindez még nem eléggé kielégítő magyarázat. Véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy a mintaszerű rendszerváltás után Magyarország robbanásszerűen lépett az európai modernizáció útjára, a felgyorsított, szükségszerűen túlfeszített európaizálódásban nem tudta új helyzetének szellemében újrafogalmazni a határon túli magyarokkal kapcsolatos stratégiáját. Következésképpen ellentmondásos viszonyba került a kisebbségi közösségek nemzeti identitásának megőrzése és az európai normák érvényesítése.

A régió azon országaiban, amelyekben a "terhes múlt" kisebb szerepet játszott, a rendszerváltási folyamat sem mutatott fel kiváló eredményeket. A kormányok csendben, kevésbé látványosan, de annál célratörőbben és eredményesebben, a hagyományos nemzetideológiai retorikától kevésbé átitatva rendezték határon túli kisebbségeik státusát. A horvát kormány például minden horvát származású polgárnak állampolgárságot adott, egy szót sem szólt a "nemzetegyesítésről", ám rövid idő alatt leállította a horvátok elképesztően intenzív kivándorlását a Vajdaságból, az elkövetkező időszakban pedig lehetővé teszi a vajdasági horvát közösség gazdasági revitalizációját is. Erről nem szabad elfeledkezni, mindannak ellenére, hogy a döntést Tudjman saját pártpolitikai táborának növelésére használta fel. A szlovák "státustörvény" nem működtetett drága státusirodákat, nem nyomtatott díszes státusigazolványokat, de sokkal liberálisabb procedúrát biztosított a vajdasági szlovákok szlovákiai tartózkodása, munkavállalása, vízumigényeinek biztosítása érdekében, mint a magyar. Ha ezt nem nevezik is kettős állampolgárságnak, akkor is feltűnő, hogy a szlovák kormány lefektette a külhoni állampolgárság jogi alapját, amelyet az EU-csatlakozás után könnyű lesz "tökéletesítenie", hiszen Brüszszel már elfogadta az alapokat. Ennek következtében a vajdasági szlovákok létszámcsökkenése százalékokban kifejezve sokkal kisebb, mint a magyaroké, akik minden eddigi rekordot megdöntöttek, s Szerbiában vezető helyre kerültek!

Erről tanúskodnak az adatok a magyaroknál - és másoknál. Azonban ha tovább vizsgáljuk ezeket a tényeket, akkor fontos különbséget észlelünk egyrészt a magyar, másrészt a horvát és a szlovák modell között. A szlovák státustörvény és a horvát kettős állampolgársági törvény ugyanis a kettős identitás akceptálására és jogi kodifikálására törekszik. Nem "horvát jogról" vagy "szlovák jogról" beszél, hanem a kettős identitás jogáról, amely felöleli a horvátokat vagy a szlovákokat (is). Ez a nem csupán terminológiai, hanem szemléletbeli különbség szerencsésen összefonódik az európai multikulturális eszmékkel. A modern, kozmopolita, européer dimenziókkal rendelkező trendet ismerték fel az említett államok politikusai, annak ellenére, hogy - minő paradoxon! - belpolitikájukban nacionalista álláspontot képviseltek.

A magyar nemzetpolitika eközben a nemzeti alapokon nyugvó előnyös megkülönböztetés és az európai normák inkompatibilis mivoltáról elmélkedett. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a válasz magától értetődik. Megbocsáthatatlan vétek lenne bármelyik kisebbség érdekében Magyarországot szembeállítani Európával, hiszen akkor - a státustörvény után - még egy árnyék vetődne rá, s az megnehezítené a kisebbség helyzetét is. De ugyanakkor kritikusan kell szemlélni a jelenlegi magyar politikai antinómiákat is, amelyek a kettős állampolgárság ürügyén, mint annyiszor eddig, újból felmerültek. Ha a szalmaszálat a fal elé helyezzük, akkor magától értetődően nem lehet átugrani. De nagy kérdés, hogy van-e a szalmaszálnak máshol helye? Vajon a pilátusi politika helyett nem kellene-e felismerni az élet különböző területén tapasztalható és a másféle államlogikát feltételező kettős identitás új dimenzióit és esélyeit? Mindeddig a magyar politikai élet (e tekintetben a politikusok sokat tanulhatnának a magyar íróktól) nem kísérelte meg a kettős identitást a törvényhozás kereteibe beemelni. Példa értékű illusztráció a kisebbségi oktatás támogatása. Tudniillik a magyar kormány a "szülőföldön maradást" hirdeti, miközben olyan oktatási támogatási rendszert stimulál, amely a nemzeti identitás megőrzésének nemes szándékával az agyelszívást érvényesíti. Ennek alárendeltje azután az ösztöndíj-politika, továbbá csak a magyar nyelvű oktatásra alapozó oktatási intézmények, az úgynevezett kisebbségi egyetemek létesítése.

Nem vitás, hogy az egynyelvű oktatás körülbástyázza, védelmezi a nemzeti identitást, csakhogy, ezek az egynyelvű diákok többnyire versenyképtelenek az illető ország - ez esetben Szerbia - munkaerőpiacán. Lehetséges-e az integráció az egyesülő Európa korszakában efféle zárt identitáspolitika? Nincs abban semmi meglepő, hogy ezek a fiatalok végül (anyaországi diplomával) áttelepülni kényszerülnek. Az agyelszívás szükségszerű következménye pedig a maradók asszimilálódása. Struccpolitikára nincs idő, nyíltan ki kell mondani, aki az agyelszívást megszervezte, az felgyorsította az asszimilációt. Ha nincs más út, akkor ezt ki kell mondani, az igazságot nemzeti pántlikákkal nem kell elfátyolozni. Abszurd az a politika, amely az egynyelvű oktatást támogatva - ami logikus következményként az áttelepülés irányába vezet - akadályokat teremt azon az úton, amelyet maga jelölt ki, mondván, hogy a kitűzött nagy cél a szülőföldön maradás. Végső ideje tehát, amennyiben a szülőföldön maradás programját bárki is komolyan gondolja, elfogadni a régióhoz kötődő többnyelvűség (az angolt is beleértve) paradigmáját, vagyis a szintézis útját. Erről azért is érdemes gondolkodni és megfelelő jogi formákba önteni, mert ez a folyamat ilyen formában az EU-tagországokban is jobb visszhangra találna.

A kisebbség vadkapitalista megrostálása

Ugyanez az ellentmondás húzódik meg a kettős állampolgárságról szóló vita hátterében is. A rendszerváltás utáni időszakban a magyar kormányok nem léptek a Tudjman- vagy a Meèiar-féle nacionalizmus útjára, de a határon túli magyarok kettős identitásának tudatát, kettős kötődésének paradigmáját nem érzékelő hagyományos államnemzeti paradigmákban gondolkodtak. Ha a kettő szintézisére törekedtek volna, akkor fel sem merült volna az igény, hogy a határon túli magyar kisebbség tagjai alanyi jogon kapják meg az állampolgárságot, mivelhogy a törvényhozás, a kettős identitás elismerését szem előtt tartva, nem az etnikai diszkriminációra alapozó, hanem a kettős identitásból fakadó mércék szabályozásával nyitotta volna meg a kettős állampolgárság kapuját. Ez nem a jogászok feladata, hanem a politikusoké és a közvélemény-formáló értelmiségé. E helyett azonban a törvények gyakorlatilag elzárkóztak ettől. A dramatikus következményekkel tehát számolni kell.

Mi történt valójában a Vajdaságban 1990 óta? A néhány nemzedéket érintő rendes sorkatonai szolgálattól való menekülés, de mindenekelőtt a kétségbeejtő gazdasági helyzet, a jobb élet reményébe vetett hit beindította a vajdasági magyar kisebbség exodusát az anyaország felé. Az áttelepülők emlékezetében a hatvanas-hetvenes évek németországi munkavállalása élt, és többnyire ezen a nyomvonalon kívántak elindulni. A magyarság is kivette részét az ideiglenesség jegyeit magán viselő munkaerő-vándorlásból, még akkor is, ha ez részben állandónak bizonyult. Viszont tény, hogy többnyire ideiglenes maradt; akik elmentek, többnyire visszajöttek, új szakmai ismeretekkel, modernizációs tőkével, amivel ma is ügyesen feltalálják magukat. A magyarság szociális helyzete nem romlott. Ellenkezőleg. Fellendült, mert a nyugaton dolgozó vendégmunkások spontán szociális programot teremtettek. A kivándorolt fiatalok szülei a módosabbak közé tornázták fel magukat, megtakarított pénzükből a szülőföldön ingatlant vásároltak, a kisebbség ebben az időszakban gazdaságilag felvirágzott. A magyar többségű vidékeken nem zuhant a lakások, a házak és a termőföld ára, mint a 90-es években, hanem a Vajdaság más részihez viszonyítva növekedett. Miért? Mert a magyarság jelentős vásárlőerővel rendelkezett.

Nem így történt 1990 után. Elsősorban azért nem, mert a magyar törvények drákói feltételekhez kötötték a magyarországi tartózkodást és munkavállalást, s ezáltal ellehetetlenítették a kétlakiságot. Hogy az előírásoknak eleget tegyenek, a vajdasági magyarok tömegesen árusították ki az áttelepülés anyagi feltételeit biztosító ingatlantanaikat. Ennek a feltételnek természetesen csak a módosabb magyarok tudtak eleget tenni, vagy pedig azok, akik valamiképpen be tudtak kapcsolódni a klientúrába. Nem véletlenül számít hétpecsétes titoknak, hogy ki rendelkezik ma magyar útlevéllel: ugyanis nem a szerb hatóság előtt kell titkolni, hanem a magyarok titkolják a magyarok előtt. Viszont egy biztos: a magyar törvények vagy-vagy helyzet elé állították az áttelepülőket, figyelmen kívül hagyták a kettős kötődés, a kettős identitás, a megosztott lojalitás dimenzióját, aminek következtében a vajdasági magyarok között végzetes következményekkel járó szociális kataklizma lépett fel. A többségében magyarlakta községekben a tartomány szerb többségű vidékeihez képest erősen zuhant az ingatlanok ára, ami vonzóan hatott a horvátországi szerb betelepülőkre, akik egyébként megkapták, vagy hetek kérdése, hogy megkapják a kettős állampolgárságot, ami tovább növeli anyagi erejüket. (Ennek köszönve a Vajdaságból az alanyi jogon járó horvát-szerb kettős állampolgárság révén megszerzett útlevéllel megközelítőleg annyi nem magyar polgár utazhat vízummentesen Magyarországra, mint ahány magyar él a Vajdaságban.) Hajmeresztő dolgok játszódtak le: a családcentrikusság megőrzését hirdető nemzeti pártok tétlenül nézték a vajdasági magyar családok teljes felbomlását a vadul burjánzó, minden szociális és szocializációs program nélküli áttelepülés során. A magyar törvények által diktált tőkeátvándorlás a szerbiai átalakulások legérzékenyebb szakaszában a vajdasági magyarságot páriasorsra ítélte. Nem vállaltak különb szerepet a szolidaritásra alapozó baloldali pártok sem, amelyek a minimális esélyegyenlőséget semmibe véve a "legvadabb kapitalizmus" irányelveit szabták az állampolgárság elnyerésének mércéjéül.

Zárt és nyitott identitáspolitika

Mindezek után feltehető a kérdés, hogy továbbra is a jelenlegi törvények által szabályozott a vad, kaotikus, klientúrákkal, protekcióval, törvénysértésekkel, a jóindulatú urambátyámos politikával kell-e közelíteni a kérdéshez, vagy pedig a szemléletváltás árán új törvényeket alkotni. Ez a magyarországi adófizető polgár szempontjából is megfontolandó, hiszen végső fokon az ő pénzéről (is) van szó. Ki kellene mondani végre, hogy a jelenlegi támogatási rendszer a részfeladatokat (elsősorban az elitkultúrában) eredményesen oldotta meg, de kudarcot vallott, amikor a kisebbségi társadalmak oktatási rendszereit támogatta. A szociális, gazdasági rendszerről pedig szó sem lehetetett. Másképpen nem is történhetett, hiszen ehhez Magyarország gazdasági erejét meghaladó erőforrásokra lett volna szükség. A sok bizonytalanság és ködösítés után egyszer majd a magyarországi adófizető polgár megelégeli az örökös pátyolgatásra szoruló kisebbségieket, aminek következtében a választási küzdelembe induló pártok lemondanak majd a kisebbségtámogató programokról. Sok érv szól tehát a szemléletváltásból fakadó törvénymódosítások mellett. Olyan törvények kellenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a kisebbségi polgárok az európai integrációba belépő anyaország versenypályájára kerüljenek. Ez a versenypálya, a rugalmasabb, nyitottabb munkaerőpiac, a szellemi piac Magyarországra vár, függetlenül attól, hogy léteznek-e a határon túli magyarok vagy nem. A kisebbség bevonásával "csak" stabilizálja saját erőforrásait, a kisebbségi polgár viszont esélyegyenlőségre tesz szert. Motiváltan, vagy ne szégyelljük kimondani: érdekből marad a szülőföldön, hiszen az átjárhatóság, a dupla versenypálya révén saját államában is növekszik a versenyképessége, ami megfelel az anyaországi polgárok érdekeinek is. Ezen a ponton válik a zárt identitáspolitika nyitott identitáspolitikává. Így kellene értelmezni a vajdasági magyarok állampolgársági követelését, ami semmiképpen sem nevezhető maradi nemzetprogramnak, hanem az európai integrációs szemlélet tartozéka, amit nem helyettesíthet a "nagylelkű ígéret", miszerint olcsóbban, kisebb sorállás árán jut majd vízumhoz a vajdasági magyar, hogy meglátogassa rokonait. Ennek érdekében az anyaországnak sürgősen módosítania kell eddigi szemléletén. Ne csak arról beszéljen, hogy mit lehetetlenít el az Európai Unió, hanem arról is, hogy milyen új lehetőségeket tár fel. Igaz, nem "csak" a nemzeti, hanem a többkultúrájú kisebbségi identitás nevében. Az Európai Unió tagországainak ugyanis van némi tapasztalatuk a nyelvi és a kulturális identitás rugalmas értelmezésében. Nem leszünk mi EU-mintadiákok, legfeljebb csak stréberek, ha csak az EU-kódex egyes (megszorító) fejezetét olvassuk el, s nem fordítjuk le az egészet a saját nyelvünkre.

Forrás: Élet és Irodalom, 2003. augusztus 15.