Benyhe István

Kettős állampolgárság a Kárpát-medencében?

Történelmi előzmények

A Kárpát-medence kevert lakossága sem történelmileg, sem kulturálisan nem volt felkészülve a XIX. század erőteljes nacionalizmusára, amely erőt és igazolást adott életük új mederbe tereléséhez. A lakosság érzelemvilágának mélyén még mindig a török hódoltság alatt kialakult életszemlélet élt, vagyis hogy a hatalom meghatározza a kereteket, de alapvetően békén hagyja az alávetetteket, mert csakis akkor várhat tőlük lojalitást, munkát és adót. Ez a szemlélet magyarázza azt a feltűnően békés magatartást, amit a Monarchiától elszakított részek magyar és német lakossága mutatott az új hatalom iránt. A XX. század technikai és államszervezési szintjén azonban a hatalmi szerkezet új igénnyel lépett fel a területén élőkkel szemben. A szuverenitási kérdések előtérbe kerülése, az államszervezési elvek tudományos igényű vizsgálata, a politikai és hatalmi szerkezet gyors változásai arra késztették az államokat, hogy homogén lakosságukat és történelmi folytonosságukat jelöljék meg létük legitimitásának eredőjeként. Az uralom forrásának ilyen értelmezése és kiterjesztése azonnal belső feszültségeket provokált, történelemértelmezési vitákhoz vezetett, és véglegesen megosztotta az addig komolyabb súrlódások nélkül együtt élő etnikumokat.

Az utódállamok politikai berendezkedése legitimációs szükséghelyzetben a nemzetállami gondolat felé fordult. Az állami történelem és hagyomány hiányára nem lehetett modern európai államot alapozni. A geopolitikai tér szervezett kitöltéséhez a gazdasági és politikai hatalom együttesen is kevés. Kulturális, történelmi, nyelvi, vallási kevertség mellett, összetartó hagyományok nélkül, legfeljebb egy újonnan felfedezett, alig lakott földrészen lehet sikeres államot alapítani. A Trianon utáni Románia legitimációja politikai ihletésű volt, és ennek teljes mélységét mindig átérezte az országot vezető politikai elit. Ezért a román politika első számú prioritása volt elválasztani a legitimációt a forgandó politikától. Ezt a meggyőződést csak megerősítette a második világháború előestéjén Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély tanulsága. Az etnikai homogenitás tűnt az egyetlen hathatós érvnek az állam egységének tartós biztosításához. Ezért nem meglepő, ha a román nemzetállami erőfeszítések olykor túllépnek a racionalitáson és a kötelező humánumon is. A nyolcvanéves emésztési idő alatt azonban nem sikerült maradéktalanul felszámolni az eltérő nemzeti identitást, és az, hogy ez nem járt az ország egységének komolyabb veszélyével, csak a politikai erőtér dermedtségéből, a status quót a világ talpkövének tekintő bipoláris világ1 kiegyensúlyozott politikai érzéketlenségéből fakadt.

Új helyzet, történelmi párhuzamok

1989-re a szovjet típusú rendszerek összeomlásával eljött a bipoláris világ vége. A szövetségi rendszerek átrendeződése napjainkban is tart, és az első világháborút lezáró békék alapján létrejött európai kisállami szerkezet egyre több fejtörést okoz a hagyományos és feltörekvő nagyobb hatalmaknak. A hatalmi vákuum, a rendezetlen gazdasági tér és piac természetes melegágya a legkülönfélébb hatalmi aspirációknak. Ebben a rendszerben a Kárpát-medence kompakt földrajzi és történeti egysége akkor is megjelenik, ha politikai értelemben senki sem veti fel. Magyarország euroatlanti integrációja megbillenti ennek a kialakulása óta mindig nagyjából egységesen kezelt térgazdasági rendszernek az egyensúlyát. Eddig ugyanis az egész térség vagy a nyugati érdekszférán belül, vagy a keleti tömb nyugati nyúlványaként alakította gazdasági és politikai viszonyait. Csehország, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia látványos nyugatra húzódásával megszűnni látszik a térség orientációs egysége, az a hagyomány, hogy a domináns hatalomhoz a térség minden országa igyekezett versenyt alkalmazkodni. Legalábbis az előbbi országok olyan lépéselőnybe kerültek, amelynek behozására egyedül Szlovákiának van némi esélye.

A magyar medenceséget sok történelmi példával lehetne kapcsolatba hozni, de egyik sem kínál időben, térben és kultúrában olyan közeli tanulságot, mint a második világháború után megalakult Izrael. Izrael népének szétszórattatása Titus légióinak jeruzsálemi bevonulásával lett teljessé, Krisztus után 70-ben. Attól kezdve a zsidó nép vallási, kulturális és történelmi gyökereibe kapaszkodva őrizte identitását, noha tizennyolc évszázadon át még a lehetősége sem merült fel, hogy egyszer újra a saját államában élhet. A közel két évezredes diaszpórában élés után olyan államszervező erőről és egységről tett tanúbizonyságot, amely kivívta a világ elismerését. Ez az államszervező erő a nemzet küldetéstudatában gyökerezett, és abban, hogy a nemzet minden tagjának kötelessége az ország építéséből kivenni a részét, de az országnak is gondoskodnia kell a nemzet minden tagjáról, bárhol éljen is a világon. Ezért a háború után minden jóérzésű ember természetesnek vette, hogy az újonnan alakult állam saját útlevelet kínál fel mindazoknak a zsidóknak, akik egy másik állam polgárai, hogy így is kifejezésre juttassa a nemzeti összetartozás érzését és megkönnyítse utazásukat, ha olyan országok polgárai voltak, ahonnan nem volt egyszerű kiutazási engedélyhez, vízumhoz jutni. A háború alatti szörnyű vérveszteség, a holokauszt borzalmai nemcsak az áldozatok emlékének megőrzését tették erkölcsi kötelességgé, hanem az élők számbavételét is, hogy a nemzethez tartozása miatt hátrányt szenvedő bármely zsidó fájdalmát az egész nemzet sajátjának érezhesse és közösen enyhíthesse.

Mondhatnánk, hogy a magyarság helyzete nem annyira reménytelen, mint a zsidóságé volt egész történelmi időkön át. Vallásunk azonos tágabb környezetünkével, kultúránk is sajátos jegyeket és ezeréves folytonosságot mutat, történelmünk fájdalmas, de büszkeséggel tölt el bennünket, és nyelvünket sem kell megsárgult tekercsekről újratanulnunk. Szétszórattatásunk is csak részleges, hiszen mindig megmaradt egy kis Magyarország, és nagyszámú magyarság él történelmi szálláshelyén a szomszédos országokban. Az európai politikai dermedtség múltával az átrendeződő politikai-hatalmi tér megteremtette a lehetőségét, hogy a Trianon óta reménytelen nemzeti álmot, a minden magyart befogadó hazát, megteremtsük. Nem itt, a földi határok átrajzolásával, hanem Illés víziója szerint, a határok fölött, a magasban.

Lengyel barátaink helyzete sem irigylésre méltó. Akárcsak mi, ők is sokszor elszenvedték a győztes hatalmak országdarabolós hatalmi játékát. Ide-oda tologatták határaikat, és mai országuk keleti határain kívül milliós lengyel kisebbség él. Hozzánk hasonlóan, gondban vannak miattuk. A litván, belorusz, ukrán földön élő lengyelek kapcsolattartása az anyaországgal, Európával, talán még nehezebb lesz, mint a tőlük valamivel nyugatabbra élő romániai, szlovákiai, ukrajnai magyaroké. Európa a jogok és normák kontinense. Amit nem lehet általánosan, normatívan szabályozni, kiváltságokat és hátrányokat eredményez, ezért az európai államelmélettől idegen. Meg kell tehát találni azt a módot, hogy az Európai Unió két esélyes tagjelöltje belépésével ne az önkéntes nemzeti szétszakítottság fenntartására szavazzon.

Új félelem az elszakítottságtól

A magyarság összetartozásának jelképei időről időre megjelennek a rendszerváltást követően. Ki szavazati jogot adna a határon túliaknak, ki állampolgárságot, ki magyar útlevelet. A magyarság történelmi szenvedései, e századi szétszakítottsága az egységesülő Európában elmúlni látszanak. Az Európai Unió minden közép-európai nemzet számára biztonságos nemzeti fejlődést kínál. Az integráció azonban nem képes egyszerre megbirkózni a térség valamennyi országának valamennyi gondjával, ezért csakis szakaszos lehet. A kimaradók hosszú időre, talán egy-két évtizedre is, relatív elszakítottságra számíthatnak, ami elsősorban a személyes kapcsolattartást fogja nehezíteni. A XX. század szenvedéseibe belefáradt és joggal egyre türelmetlenebb magyarság nehezen viselné el az újabb szétszakítottságot, amelyet most nem a győztes ellenség, hanem a politikai szükségszerűség kényszeríthet rá.

A kettős állampolgárság jó és gyakorlatias megoldás lehet az utódállamok magyarsága számára, de néhány olyan alapvető kérdést vet fel, amelynek megválaszolása nélkül a kettős állampolgárságról való nyilvános vita politikai kalandorság.

Mit tehetünk?

Tamás Sándor kiváló vitaindítójában elméleti és jogi értelemben alaposan elemzi a témát. Igen helyesen, komolytalan érveknek minősíti a kettős állampolgársággal szemben olykor hangoztatott adófizetési és katonai szolgálatot érintő felvetéseket. Ezek a gyakorlatiasnak tűnő érvek vagy csak a kérdés felületes ismeretéről tanúskodnak, vagy éppen a gondolatot ellenzők tudatos zavarkeltését kell látnunk bennük. Ha körül akarjuk járni a kérdést, az igazi alapkérdéseket kell feltennünk.

1. Mire való a kettős állampolgárság?
2. Konkrétan most miért akarjuk?
3. Bevezetése kinek milyen előnyöket vagy hátrányokat jelentene?
4. Milyen hosszú távú változásokat eredményezne, ha bevezetjük?

Néhány rögtönzött válasz a feltett kérdésekre már érzékelteti a problématömeg végiggondolásának szükségességét.

1. Mire való a kettős állampolgárság?
Ha egy ország ki akarja fejezni, hogy az ország népességét ma alkotó közösségnek a határain kívül került tagjaival sorsközösséget érez, értük valamilyen felelősséget vállal, számukra a helyben lakóknak kijáró jogok nagy részét biztosítani akarja, akkor lehetősége van az érintett egyéneknek állampolgárságot adni. Ezzel a távol élő lehetőséget kap arra, hogy kapcsolatait anyaországával zavartalanul ápolja, anyaországában az ott élő állampolgárokkal szinte azonos feltételek szerint részt vehet a gazdasági és társadalmi életben, harmadik országban pedig élvezze mindkét állampolgársága alapján az őt megillető jogvédelmet és kedvezményeket.

2. Konkrétan most miért akarjuk?
A magyar nemzet egyharmada az ország határain kívül él. Van, aki a saját elhatározásából, de legtöbben úgy váltak idegen országok polgárává, hogy nem hagyták el szülőföldjüket. Nyelvi, történelmi és vallási tudatuk az egységes magyarsághoz köti őket, de a számukra ma otthont adó államok törekvései gyakran megnehezítik számukra, hogy tudatuknak megfelelő életet éljenek. Az anyaországgal történő kapcsolattartás nem volt mindig zavartalan, de a 90-es évek demokratikus átalakulása meghozta számukra is a századelőn megszakadt kapcsolatok intenzív ápolásának lehetőségét. Az Európai Unió határpolitikája miatt a magyar csatlakozás reális veszélyt jelent erre a kapcsolattartásra. Az egykori vasfüggöny vízumfüggönnyé válhat, ami az egykori Monarchia sok szempontból egymásra utalt régióit ismét elválaszthatja egymástól. Magyarországnak keresnie kell a megoldást, hogy az európai politika alakulása ne okozhasson újabb szétszakítottságot magyar és magyar között. A megoldás keresésére annyi időnk van csak, amennyi az uniós csatlakozásunkig még rendelkezésünkre áll.

3. Bevezetése kinek milyen előnyöket vagy hátrányokat jelentene?
Eddig az utódállamokban hátrányos volt magyarnak lenni. Tanulásban, közéletben, érvényesülésben. Ha megjelennek a schengeni határok és a határon túli magyarság, kettős állampolgársága révén, könnyedén beutazhat az Unió területére, akkor Trianon óta ez lesz az első alkalom, hogy a magyarság konkrét hasznát látja magyar voltának. Ez fokozza a közösségi érzést, és olyanok esetében is életre hívhatja, akik már mélyen eltemették. Azok az erők, amelyek eddig a többségi nemzethez asszimilálták az érvényesülni akaró tömegeket, most az asszimiláció ellen fordulhatnak és még disszimilációs folyamathoz is vezethetnek.
Nemzetközi értelemben is megjelenik a határon túli magyarság mint közjogi kategória. Tisztázandó, hogy az a magyar állampolgárság jogosítja-e viselőjét az Európai Unióban mindazon jogokra, amelyeket a magyarországi magyarok elnyernek a csatlakozással? Tömegessé válása esetén komoly szervezési és szervezeti kérdéseket vet fel az anyaország területén is.

Akik nem részesülhetnek magyar állampolgárságban, úgy fogják érezni, hogy utazási szempontból másodosztályú állampolgárokká váltak a saját hazájukban. Ez kiélezheti a többségi nemzet és a helyi magyarság viszonyát. Különböző törvénykezési technikákkal "büntethetik" a kettős állampolgárokat, egészen odáig, hogy az intézmény tilalmát megjeleníthetik saját alkotmányukban. Ez végső soron oda is vezethet, hogy a kettős állampolgároktól akár meg is vonhatják a szülőföldjéhez tartozó állampolgárságot. Noha ez nem valószínű, hiszen milliókról van szó, de az elvi lehetőség adott. Obstrukció is elképzelhető, például az, hogy minden utódállam minden polgára kérvényezi a magyar állampolgárságot és a magyar hatóságok dolga lesz a kiválasztás. Újra felmerül a "ki a magyar?" kérdés. Mi alapján számíthat valaki magyarnak? Addig, amíg a magyarság jórészt csak hátrányt jelentett, semmi kétség nem volt, hogy csak ízig-vérig valódi magyarok vállalták nemzeti hovatartozásukat. Ám ha előnyt jelent, minek alapján és ki fog szelektálni? Az ügyeskedő méltatlanok hamarabb fognak hozzájutni, mint sokan azok közül, akik kedvéért létrehozzuk az intézményt.

4. Milyen hosszú távú változásokat eredményezne, ha bevezetjük?
Mindenekelőtt megerősíti a nemzeti tudatot. Felértékeli a nemzethez tartozást. Biztosítani fogja a kapcsolattartást a szétszakított magyarok között. Vélhetően fel fogja erősíteni a bevándorlást az anyaországba, hiszen itt teljes magyarságuk hátránymentes megélhetésén kívül hasznosíthatják speciális ismereteiket, például nyelvtudásukat. A szülőföldön és az anyaországban szerzett tulajdon révén új gazdasági szálak szövődnek, amelyek megteremtik a hosszú távú lehetőséget a most kimaradó országok NATO- és EU-csatlakozásához. Nemzetközi méretekben kiterjeszti Magyarország érdekképviseletét.

Megvalósul?

E sorok írója, bár kívánatosnak tartja, nehezen megvalósíthatónak gondolja a kettős állampolgárság intézményét Közép-Európában. Nincs olyan, mindenki által elfogadott szükséghelyzet, mint amire Izrael hivatkozhatott. Nem széthullófélben lévő világbirodalom részei vagyunk, amelyet szimbolikusan tovább éltet a leginkább érintett generációkban a brit nemzetközösségi útlevél. Térségünkben nincs hagyománya a toleranciának, és még nem vált világossá mindenki számára a nemzetállam eszméjének tarthatatlansága. Közép-Európa lakossága nyugati szomszédaihoz képest nagyon szegény, minden kiváltságot féltékenyen számon tart és megtorol, ha teheti. Ezért a bombasztikus maximalizmus, "magyar állampolgárságot, útlevelet minden magyarnak" helyett jól kiépített konzuli, tiszteletbeli konzuli hálózatot kell létrehozni a szomszédos országokban. Akár tíz évre szóló, állandó vízumok kiadásával lehet könnyíteni a schengeni utazási szigoron. Kétségtelen tény, hogy a kettős állampolgárság egyre elfogadottabbá válik a világban és nem okoz problémát ott, ahol két ország egyezik meg ebben, vagy pedig csak egyéneket érint. Egy volt gyarmattartó és a függetlenné vált volt gyarmat minden további nélkül köthet ilyen megállapodást. Adott ugyanis az érintettek köre. Magyarországnak, egyoldalú lépése nyomán, felkorbácsolódó nacionalizmussal kellene szembenéznie, vagy éppen azzal, hogy az általa kínált lehetőséget kihasználva minden szomszéd ország minden állampolgára részesülni szeretne a kedvezményből, ami nyilvánvaló nonszensz. A szétbombázott Balkán füstje még elhomályosítja a politikai tisztánlátást, de a kérdésről most megindult vita segíti, hogy jó döntés szülessen, ha eljön az idő.

1. A szovjet-amerikai szuperhatalmi szembenálláson alapuló világpolitikai egyensúly időszaka

Forrás: Magyar Kisebbség, 1999. 2 sz.