Csapó I. József

Szabadon választott nemzeti önazonosság,
önként vállalt kettős állampolgárság

Elismerésre méltó Tamás Sándor vitaindítója - szándékában, tartalmában egyaránt!

A kérdéskör behatárolásakor a "problémafelvetők és a válaszadók egy részére" hivatkozva, ilyképpen közvetít: szüksége van-e vagy sem az erdélyi magyarságnak a kettős állampolgárságra? Persze érdekelne, hogy a "másik rész" miként "közelíti meg a kérdést", az elmaradt válasz mégsem okoz hiányérzetet. Az idézett megközelítés ugyanis magában hordozza a változatot: szüksége van-e vagy sem az erdélyi magyarnak a magyar állampolgárságra is?

Ki adhat választ ezen kérdésekre?

Az illetékes az állampolgár, hiszen ő a jogalany. Csakis neki van joga arra, hogy kérelmével egy másik államhoz forduljon s kettős vagy többes állampolgárságot megszerezzen. A másik illetékes az állam, amelyhez kérelmével fordult, mert minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai!

Nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar dönti el, hogy romániai állampolgárságát megtartja, szüksége van-e a magyar (tehát a kettős) állampolgárságra, és csakis ő. Helyette senki másnak nincs joga sem kérnie, sem lemondania e jogállamra jellemző intézményről.

Miként válaszol az állam a polgár által megfogalmazott kérésre? A belső jogrendszerhez tartozó, valamint a nemzetközi állampolgársági jogszabályoknak megfelelően!

Általános alapelv, s egyben a nemzetközi közjog alapelve, hogy az állampolgársági ügyek minden állam belső joghatósága alá tartoznak. Az 1930. évi Hágai Egyezmény az Állampolgársági Jogszabályok Konfliktusáról 3. szakaszában előírja: "minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai". Az 1963. évi Egyezmény, amelyet az Európa Tanács nyitott meg aláírásra, a többes állampolgárság csökkentését szorgalmazta; I. fejezete arra a sok nyugat-európai államban akkoriban elfogadott gondolatra épült, hogy a többes állampolgárság nem kívánatos.

Az 1963 óta Európában végbemenő változás hatására az Európa Tanács úgy döntött, hogy újra megfontolja a többes állampolgárság elkerülése elvének alkalmazását, figyelembe véve, hogy az évek során több állam kívánatosnak tartotta, hogy állampolgársága megszerzését oly módon szabályozza, hogy érintetteknek lehetővé tegye származási állampolgárságuk megtartását.

Szükségszerűvé vált tehát egy átfogó egyezmény kidolgozása, amely tartalmazza az állampolgársággal kapcsolatos kérdések minden európai állam számára megfelelő megoldásait.

1992-ben a többes állampolgársággal foglalkozó Szakértői Bizottság elkészítette a tervezetet, amelyet átdolgozott formában Európai Egyezmény Az Állampolgárságról címmel 1995 februárjában közzétettek, majd a Jogi Együttműködési Európai Bizottság véglegesítette szövegtervezetet 1997 májusában a Miniszterek Bizottsága elfogadta s 1997 novemberében megnyitották aláírásra.

Az állampolgárságról szóló Európai Egyezmény pontosítja a meghatározásokat:
- "állampolgárság" valamely személy és egy állam közötti jogi kötelék és nem utal a személy etnikai származására;
- "többes állampolgárság" ugyanazon személy által két vagy több állampolgárság egyidejű birtoklása;
- "belső jog" a nemzeti jogrendszer rendelkezéseinek minden típusára utal, ideértve az Alkotmányt, a törvényeket, a rendeleteket, a határozatokat, az esetjogot, a szokásjogot és gyakorlatot, valamint a kötelező érvényű nemzetközi dokumentumokból származó szabályokat.

Fentiekkel kapcsolatban néhány megjegyzés, amely az Egyezményhez csatolt Magyarázó Jelentésben megfogalmazódott. Az állampolgárság egy személy és az állam közötti jogviszony, amely nem utal a személy etnikai származására - olyan megállapítás, amely jelzi, hogy a "nationality" és a "citizenship" szóhasználat az állampolgárság vonatkozásában szinonimának tekinthető. Ugyanis: az Egyezmény angol nyelvű címében és szövegében az "állampolgárság" a "nationality" kifejezéssel jelenik meg, amely például "nationalitate" fordításban "nemzetiséget" jelent. Érdekesség, hogy az Egyezmény francia nyelvű szövegében már nem a "nationalité", hanem a "ressortissants" kifejezést használják. Ám a romániai útlevélből eltűnt a "cetatenie = állampolgár" minősítés, helyette használják a "nationalitate - nationality - nationalité" fogalmakat, tehát eltűnt a "nationalitate - nemzetiség" mint a nemzeti hovatartozás megjelenítője.

Számunkra, romániai magyar nemzetiségűek számára tehát kiemelt fontosságú az Egyezmény értelmező jelentése: romániai állampolgárságunk a román állammal való jogi kötelékünk és nem "etnikai származásunk", tehát nemzeti hovatartozásunk meghatározója. Ily módon a többes állampolgárság, amely magában foglalja a kettős állampolgárságot, két vagy több állam és a polgár közötti jogi kötelék anélkül, hogy bármi módon befolyásolná a szabadon választott önazonosságot és a nemzeti hovatartozást.

Az állampolgárságra vonatkozó általános alapelvek utalnak az állam illetékességére, a személyre, akinek joga van az állampolgárságra, a hontalanság elkerülésére, az állampolgárságtól való megfosztás tiltására, a diszkriminációmentességre.

Az állam illetékessége, az Egyezmény 3. szakasza szerint, kiemelt fontosságú: minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai; az erre vonatkozó törvényt más államok kötelesek elfogadni, amennyiben összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel. Igaz ugyan, hogy az Egyezmény 7. szakasza értelmében az aláíró állam rendelkezhet belső jogában az állampolgársági törvény erejénél fogva (ex lege) történő elvesztéséről, ha állampolgára önkéntesen megszerzi egy másik állam állampolgárságát. Az alapelv azonban a 4. szakasz c) betűje szerint az, hogy a személyt önkényesen nem lehet megfosztani állampolgárságától, s a többes állampolgársággal foglalkozó V. fejezetben a 16. szakasz ilyképpen rendelkezik: egy aláíró állam egy másik állampolgárságról való lemondást vagy annak elvesztését nem tekintheti állampolgársága megszerzése vagy megtartása feltételének, amennyiben az ilyen lemondás vagy elvesztés nem lehetséges vagy méltányosan nem követelhető!

A Magyarázó Jelentés szerint az állampolgárság politikai okokból való megvonását önkényesnek kellene tekinteni, tehát a 4. szakasz c) betűjében előírtakat lehetne alkalmazni! A 7. szakaszban feltüntetettek, tehát az állampolgárság aláíró állam kezdeményezése alapján való elvesztése is éppen azon alapvető változás szellemében értelmezendő, amely bekövetkezett az 1963. évi Egyezménytől, amely szerint aláíró államok kötelesek voltak rendelkezni az állampolgárság elvesztéséről, ha az illető személy önkéntesen megszerzett egy másik állampolgárságot, az 1997. évi Egyezményig eltelt időszakban, s amely szerint aláíró államnak választási lehetősége van! A 15. szakasz pedig világossá teszi, hogy az államok szabadon engedélyezhetik a többes állampolgárságot, s a 16. szakasz azt kívánja biztosítani, hogy senkit ne akadályozzanak meg egy állampolgárság megszerzésében vagy megtartásában. A méltánytalan, tényszerű vagy jogi követelmények meglétét mindig azon aláíró állam illetékes hatóságainak kell vizsgálnia, amelynek állampolgárságáért a személy folyamodik!

Ami pedig a kettős, illetve a többes állampolgársághoz fűződő jogokat és kötelességeket illeti, az Egyezmény 17. szakasza értelmében a többes állampolgárságúaknak azon aláíró állam területén, ahol laknak, azonos eljárásban kell részesülniük, mint a csak egyetlen állampolgársággal rendelkezőknek - például a szavazati jog, a tulajdonszerzés vagy a katonai kötelezettség tekintetében.

Katonai kötelezettség többes állampolgárság esetén?! A kérdés megoldatlanságára jó néhányan hivatkoznak, s vészhelyzetet is sugallnak. Az Egyezmény VII. fejezete rendelkezik e területen. A 21. szakasz értelmében két vagy több aláíró állam kötelező katonai szolgálatát köteles teljesíteni, s ezen előírás módozatait az érintett államok közötti külön megállapodások határozhatják meg! A katonai kötelezettséget az állampolgár rendszerint ott teljesíti, amely államban folyamatosan tartózkodik! De a szabad választás lehetősége - adott!

A kettős, illetve többes állampolgárság tehát ma már Európai Egyezményben szabályozott, jogállamokban gyakorlattá vált intézmény.

Az állam illetékességéről szólva, elemezzük a polgár illetékességét is. Miként lehet állampolgárságot megszerezni? Az Egyezmény 6. szakasza részletesen foglalkozik a szabályokkal. Előírja például, hogy minden aláíró állam köteles belső jogában rendelkezni arról, hogy személyek a törvény erejénél fogva (ex lege) szerezzenek állampolgárságot: gyermekek, akiknek szülei a gyermek születésének időpontjában az aláíró állam állampolgárai; gyermekek, akik az aláíró állam területén születtek. Rendelkezik a honosításról, a házastársak és gyermekeik jogállásáról, a hontalanok és az elismert menekültek sorsáról. Ezen utóbbi esetekben az állampolgárság elnyerése a személy kérésére történik! Az Egyezmény 10. szakasza értelmében minden aláíró állam köteles biztosítani, hogy az állampolgárságának megszerzéséhez, megtartásához, elveszté-séhez, újramegszerzéséhez vagy igazolásához kapcsolódó kérelmeket méltányos határidőn belül dolgozzák fel. A kérelem benyújtása a személy joga, tehát az állampolgárság elnyerése a személy kérelmére és az illetékes állam belső joga, valamint az elfogadott nemzetközi jogszabályok szerint történik!

Sajátos a helyzet az állami jogutódlás és az állampolgárság összefüggésében. Az 1978. évi Bécsi Egyezmény az "államok jogutódlását" úgy határozza meg, mint az egyik állam másik által történő helyettesítését az adott terület nemzetközi kapcsolataiért viselt felelősség tekintetében. E rendelkezések célja, hogy egy adott régióban élő személyek ne kerüljenek kedvezőtlen helyzetbe a területi változások miatt.

Egyezmény 18. szakaszának értelmében, állami jogutódlás esetén, aláíró államok az állampolgárság megadásáról vagy megtagadásáról szóló döntések során kötelesek figyelembe venni, többek között, az érintett személy akaratát, területi származását, államhoz fűződő valódi és tényleges kapcsolatát. E téren tiszteletben kell tartani a jogállamiság alapelveit - írja az Egyezmény. De miként lehet értelmezni a jogállamiság fogalmát? A Magyarázó Jelentés szerint, a jogállamiság alapvető ismérvei közé tartozik: a döntéseket szilárd jogalapon hozzák meg; a jogszabály védi az állampolgár jogait és szabadságát (nem csupán az állam érdekeit), s előremutató, hogy az egyén cselekedetei következményeit előre láthassa, értelmezése pedig csakis abban a szellemben szülessen, amelyben azt meghozták. Ami pedig a "területi származás" kifejezést illeti, az arra a területre vonatkozik, ahol az illető személy, illetve szülei vagy nagyszülei születtek.

E rendelkezéseket elemezve érzek késztetést, hogy hivatkozzam egy 80 évvel ezelőtti egyezményre, 1919. december 9-én született meg a Párizsi Egyezmény a Kisebbségekről a Társult Hatalmak és Románia között. Akkor a francia nyelvű szövegben feltüntetett "ressortissants" kifejezést "supusi", "alattvalók" fogalommá tették az Egyezmény román nyelvű szövegében, s az érintetteknek teljes egyenlőséget, szabad anyanyelvhasználatot, anyanyelven önálló és önigazoló oktatási, vallási, társadalmi, művelődési, gazdasági intézményeket, Erdélyben a székely és szász közösségeknek a vallásra és az oktatásra kiterjedő területi autonómiát ígértek!

Az erdélyi (romániai) magyar nemzeti közösség őshonos, ragaszkodik szülőföldjéhez, tudomásul veszi állami hovatartozását, s ugyanakkor a magyar nemzethez tartozónak is vallja magát! E közösség tagjai Románia állampolgárai.

A Román Állampolgárság Törvénye (1991/21-es számú) előírja, hogy az állampolgárságot kérésre is el lehet nyerni, a feltételek nem tiltják a kettős vagy többes állampolgárságot, s a román állampolgárság visszaszerzése akkor is lehetséges, ha valaki másik állam állampolgára és állandó lakhelye nincs Romániában!

Számtalan olyan személy él az országban, akinek kettős vagy többes állampolgársága van. Ezek jó része nemzeti hovatartozás alapján részesült kedvező eljárásban, például a moldvai állampolgárok, vagy azok a román állampolgárok, akik horvát származásukért lettek horvát állampolgárokká is és kapták meg a horvát államtól az útlevelet! Tehát éppen Romániában élnek olyan személyek, akik a nemzeti hovatartozás alapján kaptak Romániában vagy más államban állampolgárságot. De ez alól a Német Szövetségi Köztársaság sem kivétel, s egyre több állam készül olyképpen módosítani a belső jogot, hogy bizonyos feltételek teljesítésével szorosabb köteléket létesítsen az "anyaország" és a nemzethez tartozást, a sajátos nemzeti önazonosságot magáénak valló személy között!

A nemzeti hovatartozás alapján elnyerhető kettős állampolgárság vagy a nemzethez kötődés egyéb formája tehát nem utópia, hanem valóság - igaz, egyelőre nem számunkra!
A megoldást a magyar nemzeti közösségek tagjai számára is minél hamarabb meg kellene találni - ha nemzetben akarunk gondolkodni! Magyarországnak, belső jogrendjét megfelelőképpen módosítva, a lehető leggyorsabban ki kellene dolgoznia azt a feltételrendszert és azt a jogi szabályozást, amely alkalmas a nemzethez kötődés, az anyaországhoz kötődés megjelenítésére oly módon, hogy a magyar nemzetiségűt szülőföldjén való megmaradásra is serkentse!

Aztán döntse el a polgár - és senki más helyette -, akar-e élni a lehetőséggel, turistaként akar-e Magyarországra látogatni, vagy nemzetéhez erős kötelékkel kötődve, otthonának érezheti anyaországát anélkül, hogy feladná szülőföldhöz való ragaszkodását?!

Forrás: Magyar Kisebbség, 1999. 2 sz.