Harrach Gábor

Különleges státus és nemzetgyarapodás

Demográfiai tendenciák és anyaországi szerep

A kettős állampolgárság Magyarok Világszövetsége által történt tavalyi fölvetése nem hozta meg a kívánt célt, a széles körű, tárgyilagos diskurzust. Ezért csak üdvözölni lehet a Magyar Kisebbség kezdeményezését, amely a kárpát-medencei magyar közélet annyi indulatos megnyilvánulása után higgadt szakmai vitát kezdeményezett a témáról. A továbbiakban elsősorban a kettős állampolgárság asszimilációgátló hatásának szempontjából közelítem meg a kérdést.

Miként a kárpát-medencei magyar kisebbségek létszámára vonatkozó különböző adatok sem egyeznek,[1] úgy arról is csak becsült adataink vannak, hogy 1918 óta hány fővel csökkent az elszakított részeken élő magyarok száma. (Természetesen az 1910-es magyarországi népszámlálás és az ezt követő népszámlálások adatainak összevetése nem szolgálhat hiteles mérceként.) A fogyatkozás okai azonban annál ismertebbek a demográfusok számára. Leegyszerűsítve a folyamatokat, megállapíthatjuk, hogy annak három főoka van: a gyenge szaporulat, amely nemcsak itthon, hanem a Kárpát-medence egyéb vidékein[2] is érzékelhető jelenség; a kifelé történő, leginkább Magyarországra irányuló elvándorlás;[3] valamint a többségi nemzetbe való beolvadás.

Mit tehet az anyaország e negatív folyamatok megakadályozása vagy legalább fékezése érdekében? A gyenge népszaporulat esetében Magyarországnak nem állnak rendelkezésére komoly eszközök a folyamat megfordításához. Noha már akadt példa a határon túli nagycsalá-dok különböző formákban történő megsegítésére, főleg civil kezdeményezések révén, ennek rendszeressé tételére, intézményesítésére, vagyis ösztönző jellegű támogatás bevezetésére a magyar állam részéről nincs lehetőség. Az elvándorlás kérdésének a kezelése még nehezebb ügy, hiszen hazánk magára vállalta az anyaország szerepét, alkotmányosan és ténylegesen is felelősséget visel a határainkon túl élő magyarokért, s ez óhatatlanul is egyfajta szívóhatást eredményez. (Ennek legnyilvánvalóbb és egyben legszomorúbb példája az anyaországi intézményekben tanuló diákok Magyarországon való maradása, illetve az utódállamokban élő értelmiség elszívása.) Magyarország, azon túl, hogy gazdaságilag is vonzerőt gyakorol a leszakadt nemzetrészekre, hiánypótló szerepet tölt be a kisebbségi magyarok életében, s a kádári időkből ismert közönyt kellene ismét magára erőltetnie az országnak, hogy valamennyire fékezni tudja a bevándorlást. Ezt egyetlen felelősen és nemzetben gondolkodó hazai polgár, különösen pedig kisebbségi magyar sem kívánná, ráadásul ez a politika a mai nyitott világban nem is lenne megvalósítható.

Véleményem szerint Magyarország a nemzetrészek fogyatkozását előidéző jelenségek közül egyedül az asszimiláció mértékének visszafogásában játszhat szerepet, méghozzá komoly és semmi más által nem helyettesíthető szerepet. Legelőször is megemlíteném azt a pszichológiai hatást, amit egy felelősségteljes, törődő, ráadásul közép-európai mércével mérve jó pozíciókkal rendelkező anyaország jelenthet a kisebbségi magyarok számára,[4] s amelynek jelentőségéhez képest a felvállalt hiánypótló szerep előbb említett negatív hatásai valóban eltörpülnek.

Noha az anyaország nyújtotta érzelmi támasz, akárcsak a saját kisebbségi intézményrendszer kiépítése, elengedhetetlenül fontos az identitás megőrzése szempontjából, valójában egyik sem garantálja teljes mértékben a magyar kisebbségek megmaradását, különösen pedig gyarapodását. Ehhez ugyanis ennél valami több szükséges: motiváció, érdekeltség a magyarként való megmaradásban. Hódi Sándor[5] írja: "Nemzeti romantikával, hagyományápolással, az áldozatvállalás mítoszával nem lehet a magyarságtudatot a határon túli magyarság körében fenntartani. A megmaradásért kemény harcot kell folytatni, s ez így lesz mindaddig, amíg a nemzet, mint közös vállalkozás, az életvitel szempontjából előnyös, kedvező befektetéssé nem válik."

Az utódállamok mindent megtesznek azért, hogy magyarnak lenni ne legyen előnyös befektetés, hogy magyarnak lenni annyit jelentsen, mint belefogni a legelőnytelenebb, legveszteségesebb vállalkozásba. A többségi felfogás nem csupán a kormányzati, parlamenti döntések körében, hanem a bürokrácia és a társadalmi kapcsolatok szintjén is megnyilvánul, így a magyarságot nemcsak kollektív, hanem egyéni szempontból is sérti. Egy tavalyelőtt publikált szociológiai felmérésből[6] például kiderül, hogy a Kolozs megyei magyarok közel fele részesült élete során hátrányos megkülönböztetésben nemzetisége miatt - egyes korosztályoknál viszont ez az arány a 60 százalékot is eléri. (A felmérés szerint Romániában a nemzetiségek megkülönböztetésének gyakorisága a nyolcvanas évek közepe óta ugrásszerű növekedésnek indult.) Kérdés, hogy egy ilyen környezetben beszélhetünk-e az identitásválasztás szabadságáról. Még teljes jogegyenlőség esetén sem lenne biztosított a döntés teljes szabadsága, hiszen a társadalom mikrostruktúráiban - mondjuk a szórványmagyarság esetében - továbbra is ott lappanganak azok a tudattartalmak és felülről aligha irányítható egyéni érdekek, amelyek hosszabb távon a többségi nemzethez való tartozásra ösztönzik a nemzeti kisebbségeket. Meg kell hát teremteni az asszimilációt előidéző egyéni érdekek hatástalanítása céljából az ellenérdekeltséget, hogy a magyar identitás vállalása "kedvező befektetéssé" váljék. Úgy is mondhatnánk: a kisebbségi helyzetből fakadó hátrányok kompenzálásaképpen a nemzeti létből előnyöket kell kovácsolni. Amennyiben azt szeretnénk, hogy minden egyes kisebbségi sorban élő magyar - a városlakó értelmiségitől a szórványban élő földművesig - érdekeltté váljon magyarsága vállalásában, személyre szóló kedvezményeket kell biztosítani a magyar kisebbségek számára, olyanokat, amelyek előnyös helyzetbe hozzák őket a többségi nemzetekhez képest. Így nemcsak a megmaradást, hanem a gyarapodást is garantálni lehetne, vagyis az asszimiláció helyébe a disszimiláció lépne.

Ilyen kedvezményeket kizárólag az anyaország tud biztosítani a magyar kisebbségek számára - az utódállamokhoz viszonyított gazdasági és politikai helyzetelőnye révén. Amennyiben a magyar kisebbségeket részesítik azoknak a jogoknak legalább egy részéből, amelyeket a Magyar Köztársaság polgárai élveznek, a többségi nemzetek tagjaihoz képest jelentős előnyökre tehetnek szert - olyan előnyökre, amelyek önmagukban talán már elég motivációt jelenthetnek a magyar identitás felvállalásához. Ezeknek a kedvezményeknek a körét határozná meg a kettős állampolgárság, illetve a különleges státus intézménye. Természetesen ez nem helyettesíthet semmilyen saját, a megmaradáshoz nélkülözhetetlen intézményrendszert, ugyanakkor - meglátásom szerint - a megmaradásban való közvetlen és egyéni érdekeltség nélkül bármilyen kisebbségi intézmény csupán lassítani képes a fogyatkozást.

Tekintettel arra, hogy a legtöbb térségbeli államnak léteznek határon túli nemzetrészei, a kettős állampolgárság vagy bármilyen más, a kisebbségek számára különleges státust biztosító formula elfogadható megoldás kell hogy legyen a kisebbségi kérdések kezelésének eszköztárában, amit a horvát és a szlovák példa is bizonyít. Franjo Tudjman horvát elnök két évvel ezelőtti budapesti látogatása alkalmával bejelentette, hogy a magyarországi horvátok megkaphatják a kettős állampolgárságot, ennek semmilyen akadálya nincs.[7] Az a néhány romániai horvát falu pedig, amelynek lakosai kezében már ott a horvát útlevél, kibővült kapcsolatai révén máris fejlődésnek indult, sőt a kettős állampolgársággal járó előnyöknek köszönhetően - amint az egy romániai magyar lap riportjából is kiderült - disszimilációs folyamat indult be: az elrománosodás útjára lépett horvát származású lakosok lázas igyekezettel kutatják családfáikat, tanulják őseik nyelvét. Ez a gyakorlati példa jól szemlélteti a magyar részről bevezetésre ajánlott hasonló kedvezmények várható disszimilációs hatását. Ráadásul Magyarország földrajzi közelsége, a térségben betöltött szerepe és relatív gazdasági fejlettsége jóval több előnnyel kecsegtetné a határon túli magyarságot, mint ahogy azt a romániai horvátok esetében feltételezhetjük anyaországuk irányában.

"Ki a magyar?"

Az eredetileg Németh László által feltett kérdés valójában az első és legfontosabb jogi problémára világít rá: ki lehetne jogosult egy ilyen okmány megszerzésére? Noha Tamás Sándor szerint a nyelvi azonosság, mint a magyarsághoz való tartozás kritériuma, magában rejti azt a veszélyt, hogy egyes magyar nemzetiségű állampolgárok csak egyéni érdekeik miatt fognak magyarul beszélni, ez a lehetőség a szerző által kívánatosnak tartott szabad identitásválasztás esetében ugyanúgy, mi több, sokszorosan fennáll. Hiszen a szabad identitásválasztás elvét követve a többségi nemzetek bármely tagja - ugyancsak egyéni érdekeltsége folytán - magyarnak vallhatja magát még akkor is, ha magyar szót még soha nem hallott - hiszen a szabad identitásválasztás nem feltételezi a magyarsághoz való tartozás egyéb - bár jogilag nehezen megfogható, mégis létező - nyelvi, kulturális és származási kritériumait sem. Olyan megoldást kell tehát találni, amely tekintettel van a könnyen bekalkulálható "túljelentkezésre", ugyanakkor a létszámbeli gyarapodás kívánalmát is figyelembe véve határozza meg a magyarsághoz tartozók körét. (Itt merül fel a szerző által említett kárpát-medencei helyszín problémája. Amennyiben ugyanis az egykori történelmi Magyarország területén belüli születési helyhez kötjük a magyarsághoz való tartozás egyik kritériumát, mintegy tizenhétmillió olyan személyt nyilvánítunk magyarnak, akik a többségi nemzetekhez tartoznak, ugyanakkor kirekesztjük a magyar kisebbségek sorából az őshonos csángókat és azokat, akik egyéni, esetleg rajtuk kívülálló okokból kifolyólag Bukarestben vagy Belgrádban születtek, noha szüleik, nagyszüleik még a történelmi Magyarország területén éltek.)

A felmerülő jogi és adminisztratív problémákra választ adhat az államnemzeti felfogás helyett a kultúrnemzeti szempontok szerint gondolkodó országok - például Németország, Izrael, Horvátország - gyakorlata. (Izrael sikerrel alkalmazza mai napig a Tamás Sándor által elvetett "eredetvizsgálatot" anélkül, hogy a "veszélyes történelmi előzmények" miatt skrupulusa lenne.) Ortodox többségű országokban vallási alapon is meghatározható lenne, ki tekinthető magyarnak - bár ez a meghatározás sem lenne tökéletes -, viszont ez a megközelítési mód jogosan vonná maga után a vallási alapon történő diszkrimináció vádját. Elképzelhető olyan megoldás is, amely többféle szempont alapján, többszörös szűrőként működve határozná meg a szempontokat. Azonban bármilyen kritériumot alkalmazna is az anyaország a magyarsághoz való tartozás meghatározásakor, meg kell adni az esélyt a magyar származású, de már az asszimiláció peremére sodródott egyének számára, hogy újra visszatérjenek gyökereikhez. Másképp megfogalmazva, a magyarság körét inkább bővíteni, mint szűkíteni kell egy ilyen adminisztrációs és jogi eljárás során. Az sem mellékes szempont, hogy a határon túli magyarság pontosan kimutatható, szám szerinti növekedésének milyen politikai és lélektani következményei lennének a magyar kisebbségek körében.

Egyéb jogi és politikai dilemmák

"Egyes államok számára a kettős állampolgárság tolerálása nehéz" - írja vitaindítójában Tamás Sándor. Az állítás igazát aligha lehet vitatni, ám a kérdés itt inkább az, hogyan viszonyuljunk ehhez a sajnos létező, helyenként hisztériába átcsapó ellenérzéshez. Problémáról szerintem akkor beszélhetünk, ha az anyaországi vagy a határon túli politikai gondolkodásban ez a jelenség nem kezelendő és kezelhető problémaként jelenik meg, hanem érvként és ürügyként szolgál a kettős állampolgárság gondolatának elutasításához. Az elutasító álláspontot képviselő politikusok és publicisták a jogi érvekbe csomagolt demagógia - a katonáskodás, adózás stb. kérdésére vonatkozó, Tamás Sándor által megcáfolt "aggodalmak" - mellett leginkább a "mit gondolnak majd a szomszédok", illetve a jóindulatúnak álcázott "ne ártsunk ezzel is a határon túli magyaroknak"-féle, avas kádári szemléletet idéző "érvekkel" élnek szívesen. (Sajnos az a hevület, amivel például Verestóy Attila vagy Józsa László támadták nyilvánosan - minden választói vagy pártbéli felhatalmazás nélkül - a kettős állampolgárság, illetve a különleges státus ötletét a határon túli magyarságra hivatkozva,[8] csak alátámasztotta az érvek nélkül, zsigerből ellenzők álláspontját.)

Tekintettel arra, hogy a magyar közéleti személyiségeknek - tevékenykedjenek bárhol a Kárpát-medencében - kizárólag a magyar, nem pedig az utódállamok többségi nemzeteinek érdekeit kell képviselniük, muszáj kimondanunk: a "többségi érzékenység" ebben az esetben csak annyira lehet mérvadó, amennyire az utódállamok kormányai a kettős állampolgárság intézményét közvetlenül fel tudják használni a magyar kisebbségek szankcionálására. Jelenleg egyetlen ilyen közvetlen "büntetést" tudok elképzelni. Tamás Sándor hivatkozott a román alkotmány állampolgárságra vonatkozó szakaszára, amely kimondja: "A román állampolgárság nem vonható vissza attól, aki születéssel szerezte meg." (A vitaindító utal a köztisztviselők jogállásáról szóló készülő törvényre is, amely csak és kizárólag román állampolgársággal rendelkező személyek számára engedélyezné köztisztviselői állás betöltését.) Nem tartom azonban kizártnak, hogy Bukarest - amennyiben nemzetállami érdekei úgy kívánják - egy olyan nagy horderejű döntés esetén, mint a kettős állampolgárság megadása a magyar nemzetiségű román állampolgároknak, felülvizsgálja az állampolgárság elvesztéséről szóló kitételeket a román alkotmányban, esetleg több mindent köt a kizárólagos román állampolgársághoz, mint a köztisztviselői állások betöltését. Ugyanez elmondható azokról a Magyarországgal szomszédos államokról is, amelyek szintén a nemzetállamot ért komoly sérelemként, illetve tényleges veszélyforrásként könyvelnék el a magyar kisebbségek kettős állampolgárságát.

A kettős állampolgárságnak ezek a potenciális hátrányai véleményem szerint egyetlen módon lennének kivédhetők: a merevebb jogi keretekkel bíró kettős állampolgárság helyett a rugalmasan értelmezhető s ezért a kívánalmak szerint megfogalmazható különleges státus intézményének kidolgozásával. Ezzel a jogi formulával nem csak újabb "benesi dekrétumok" világra jövetelét lehetne megakadályozni, hanem ki lehetne küszöbölni a kettős állampolgárság olyan negatív hatásait is, mint az esetleges elvándorlás kérdése, amit a vitaindító szerzője szintén az egyik lehetséges hátrányként nevez meg. (Például egy olyan passzus beépítésével, amely szerint a különleges státust - tekintettel arra, hogy annak szerepe elsősorban a kisebbségi magyarság szülőföldjén és magyarként való megmaradásának és gyarapodásának elősegítése - csak addig birtokolhatná az egyén, ameddig állandó lakhelyét át nem teszi egy másik országba.) A kettős állampolgárság kötöttségeinek figyelmen kívül hagyásával Magyarország szabadon kidolgozhatja azon kedvezmények körét, amelyek megillethetik a különleges státus birtokosát, meghatározhatja azt a minimumot, amely már érdekeltté teszi a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az asszimiláció peremére sodródott kisebbségi magyart is nemzetisége vállalásában, s azt a maximumot is, ami alatt e kedvezmények biztosítása még belefér a magyar állam anyagi tűrőképességébe.

Azok a példák, amelyeket Tamás Sándor a kettős állampolgársággal kapcsolatban "további ötletek" alcímben jelölt meg - Churchill 1940-es elképzelése a közös brit-francia állampolgárságról a nácizmus ellenében, a spanyol-latin-amerikai állampolgári szerződések -, már csak azért sem alkalmazhatóak a Kárpát-medencében, mert míg az előbbi példák az érintett országok közös érdekein alapultak, Magyarország és szomszédai esetében a kettős állampolgárság ügyében érdekellentét áll fönt. A magyar állampolgárság minden román vagy más szomszédos országbeli állampolgárra való kiterjesztése - ha már Churchill elképzelésénél tartunk - elvi és gyakorlati szempontból egyaránt elfogadhatatlan. A magyar külügyi államtitkár és az RMDSZ szövetségi elnökének júniusi találkozóján megfogalmazott ún. nemzeti vízum ötletét sem tartom célravezetőnek, amennyiben az, ahogy a megbeszélés utáni sajtótájékoztatón megfogalmazták, nem csak a magyarokat, hanem minden román állampolgárt megilletne. Ez ellentmondana nemcsak a nemzet fogalmának, de azoknak a gyakorlati céloknak is, amelyeket fentebb megemlítettem, s amelyek - ha más-más hangsúllyal is - a nemzeti vízum esetében éppúgy fennállnának, mint a különleges státus vagy éppen a kettős állampolgárság esetében.

Ami a kérdés politikai vetületét illeti, három területen lehet aktív ellenállásra számítani. A leghevesebb reakciót az utódállamoktól lehet várni. Ezekkel most nem kívánok foglalkozni. Nagyobb gondot jelent, ha egyes nyugati politikusok a különleges státus biztosításában a térség stabilitását veszélyeztető lépést vélnek fölfedezni. Az esetleges aggályok lecsillapítása a magyar diplomácia határozottságán és ügyességén fog múlni. Kérdés viszont - és ez már nem csak az anyaország akaratának és érdekérvényesítő képességének függvénye -, hogy az Európai Unió miképpen fog reagálni a leendő "schengeni vasfüggöny" mögött élő mintegy hárommillió embernek a szabad határátjárásra vonatkozó igényére. Hiszen köztudott, hogy azok a magyar közéleti személyiségek, akik a kettős állampolgárság, illetve különleges státus ötletét felvetették, többnyire a magyar NATO- és EU-csatlakozás folytán az anyaország és a nemzetrészek eltávolodásának veszélyét látva döntöttek ezen igényük mellett. Kérdéses, hogy Budapest egymaga meg tudja-e oldani ezt a problémát a külső határainak biztonságára rendkívül érzékeny Unió akaratával szemben.

A magam részéről azonban a legnagyobb problémát nem ebben, hanem egyes anyaországi politikai erőknek, illetve a sajtó tekintélyes részének a kérdéshez való hozzáállásában látom, amely hozzáállás a nemzetpolitikához való viszonyulásuk egészének részét képezi.[9] Mi több, a különleges státus esetében felmerülő jogi és adminisztratív problémákkal ellentétben, amelyeket leküzdendő és leküzdhető, nem pedig áthághatatlan akadálynak tekintek, az ellenséges anyaországi fogadtatás,[10] amely már akkor megmutatkozott, amikor a Magyarok Világszövetsége felvetette a kettős állampolgárság kérdését, az egész kérdéskör legneuralgikusabb pontját jelenti. Miért gondolom ezt?

Bármilyen státus biztosítása a magyar kisebbségek számára - annak fent részletezett előnyei mellett - egyben az anyaországgal való kapcsolattartásnak, a nemzet lélekben történő újraegyesülésének szimbolikus megpecsételését jelenti; ám paradox módon egy ilyen aktus az anyanemzet egy része és a leszakított nemzetrészek között meglévő szakadék további mélyülésével is járhat. Elég arra gondolni, hogy 1990 és 1994 között egyes magyarországi orgánumok, de még politikusok is milyen, a România Mare vagy a belgrádi Politika hangnemével vetekedő stílusban támadtak minden olyan kezdeményezést és megnyilvánulást, amely a határon túli magyarság érdekeit szolgálta.[11] Mindez mély nyomot hagyott a kádári érában szándékosan tudatlanságban tartott, szolidaritásában meggyengült anyaországi társadalom jó részében.[12] Noha a Horn-kormány idejében a sajtótámadások kissé alábbhagytak, ne higgyük, hogy puszta ellenzéki attitűdről van szó. Azok után, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban volt olyan magyarországi párt, amely az ország érdekeinek hátat fordítva, a jugoszláviai háború melegénél kívánta megsütni pecsenyéjét - mértékadó publicisták hathatós segítségével -, ne csodálkozzunk azon, ha lesznek olyanok, akik a különleges státus napirendre kerülésében a legjobb lehetőséget fogják látni népszerűségi mutatóik növelésére.

Valójában ezt tartom a legnagyobb kockázatnak, hiszen a magyarországi társadalom széles rétegeiben van fogékonyság a "románmagyar" és egyéb hasonló demagógiára. Kérdéses, hogy egy jól prognosztizálható anyaországi ellenszenvhullám esetén megéri-e meghozni ezt a lépést, amely egyéb célok mellett éppen a nemzetrészek összetartozás-tudatának erősítését célozná. A magam részéről ezt a reális veszélyt is inkább leküzdendő problémának, mintsem elháríthatatlan akadálynak tekintem. A kulcskérdés ebben az esetben az, hogy képes lesz-e a magyarországi politikai elit - és vele együtt a média - ebben a kérdésben teljes konszenzust kialakítani.

1 Jónás Péter: A romániai magyarság a számok tükrében. = Sokszemközt. Emigráns és otthon élő erdélyi magyarok dialógusa. Erdélyi könyvegylet, 1995.
2 Vasas Samu: Egykés családmodell Kalotaszegen. Erdélyi Magyarság 1991. november.
3 A kérdés romániai vonatkozásában lásd Tamás Sándor: Kivándorlás Erdélyből. Magyar Szemle 1994. február; illetve Lázár László: Rekviem 2800 erdélyi orvosért. Erdélyi Magyarság 1995. január-február-március összevont szám.
4 A magyar kisebbségeknek az anyaországhoz való érzelmi viszonyulásáról Szakáts Mara nagyváradi szociológus készített felmérést. Figyelemre méltó a XXI. Század Alapítvány 1996. szeptember 19. és október 5. között végzett reprezentatív erdélyi közvélemény-kutatása (Magyar Nemzet 1996. október 16.).
5 Hódi Sándor: A nemzet mint kedvező befektetés. Tézisek egy új nemzeteszmény megteremtéséhez. Demokrata 1996/34.
6 Veres Valér: A Kolozs és Kovászna megyei magyarok identitásának néhány vonása. Régió 1997/3-4.
7 Lehetséges a kettős állampolgárság. Magyar Nemzet 1997. április 24.
8 Az esetre közvetlenül a Magyarok Világszövetségének felhívása után került sor a Magyar Televízió Nyitott száj című vitaműsorában.
9 A rendszerváltás utáni magyar külpolitika és a parlamenti pártok hivatalosan mindig támogatták a kisebbségi magyar szervezetek igényeit. A parlamenti pártok prominens politikusai közül eddig nyíltan elsőként Bauer Tamás szakított írásában. (Kétséges egység. Népszabadság május 22.) Az SZDSZ-es képviselő viszont az általa vallott nézeteket az MSZP és az SZDSZ külpolitikai felfogásával azonosítja.
10 Itt elsősorban az akkor hivatalban lévő kormány külügyminiszterének, Kovács Lászlónak mereven elutasító álláspontjára gondolok, amelynek hangvételét Duray Miklós a Kapu 1998. májusi számában "szakmailag elfogadhatatlannak" nevezte. A külügyek akkori irányítójának határozott elutasítása erős kontrasztot képez a Horn-kormánynak Franjo Tudjman horvát elnök látogatását követő állásfoglalásával, amely nem látta akadályát a magyarországi horvátok kettős állampolgárságának.
11 A kárpát-medencei magyarság iránti irracionális ellenszenvet jól példázza József Ilona cikke (Kurír 1995. március 1.).
12 Az anyaországi lakosságnak a magyar kisebbségekről, a nyugati magyarságról, illetve a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről vallott, 1973 és 1996 között mért felfogásáról lásd Hunyady György: A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. Új Pedagógiai Szemle 1997/10.

Forrás: Magyar Kisebbség, 1999. 2 sz.