Pataki
Gábor Zsolt
Közép-európaiság és többes
állampolgárság
Az ezredvég küszöbén egyre többen és többet gondolkodnak
és írnak a közép-európai népek kettős, illetve többes
állampolgársága kérdésköréről. Nem csak magyarok és
nem csak a Kárpát-medencében: gondoljunk csak a horvátokra,
szlovénekre, olaszokra és a szudétanémetekre. Ez a kérdéskör
egyáltalán nem divatjelenség manapság, hanem sokkal
inkább objektív geopolitikai helyzetekre visszavezethető,
ill. azokból egyenesen következő problémahalmaz. Teljes
mértékben összefügg Közép-Európa "nemzetállamokra"
történt szétforgácsolásával; bár valódi nemzetállam
- ahol a nationalité és a citoyenneté fogalmak ugyanazt
takarnák - alig van a térségben.
Maga az állampolgárság fogalma is viszonylag új keletű,
mivel a XIX. században válik általánosan használt kategóriává,
minőséggé - és ez teljes mértékben összefügg a nemzetállamok
kialakulásával. Az állampolgárság fogalma szervesen
kötődik az államhoz, mely főhatalmat gyakorol az őt
alkotó természetes személyek (polgárok) fölött.
Tehát jogi megfogalmazás szerint az állampolgárság
egy természetes személy és valamely állam közötti jogviszony,
amely a természetes személynek az állammal szemben fennálló
jogai és kötelezettségei összességét jelenti. Viszont
kívánatos-e olyan államnak a polgára lenni, mely nem
demokratikus? Vagy milyen intenzitású lehet az állam
iránti lojalitás egy olyan polgár vagy akár polgárok
csoportja részéről, aki vagy akik nem érzi(k) hazájuknak
az adott államot, éppen annak kirekesztő magatartása
miatt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések is megfogalmazódnak
a Kárpát-medencében. A Magyarország szomszédságában
élő magyar szervezetek és egyének egyenesen kívánatos
célként jelenítik meg a kettős állampolgárság intézményének
a kiterjesztését a kisebbségben élő magyarságra. A kérdés
tehát továbbra is a "levegőben lóg", bár egyre
kevesebb geopolitikai szereplő kíván egyértelműen nyilatkozni
ez ügyben. És ez érthető. A retorikai fogásokból és
nyilatkozatpárbajokból mindenkinek elege van.
Tamás Sándor szerint a kettős állampolgárság kérdésének
a lényegéről csakis megalapozottan szabad beszélni.
Teljesen egyetértek azzal a gondolatával is, miszerint
ez ügyben igen elhamarkodott volna pró vagy kontra nyilatkozni.
Mindazonáltal a Magyar Kisebbség mint nemzetpolitikai
szemle nem járna el következetesen, ha ezt a sokáig
tabuként kezelt kérdést nem próbálná meg körüljárni
- és legalábbis a tények ismertetésén túl ne próbálkozna
a hosszú távú lehetőségek számbavételével.
A többes állampolgárságról szóló vita aktualitását
nem szükséges alátámasztanom, még akkor sem, ha a nemzetközi
jog - mai állapota szerint - kifejezetten nem preferálja
a többes állampolgárság intézményét. A nyugat-európai
nemzetállamok igen ellenségesen szemlélik a kettős állampolgárságot,
és a legjobb esetben is csak permisszív álláspontra
helyezkednek ez ügyben: az esetek nagy többségében megengedik
ugyan, de nemkívánatos állapotnak tartják. Az igazsághoz
az is hozzátartozik, hogy a nemzeti kisebbségi problémát
valamilyen (megnyugtató) módon rendezni képes államokban
a kettős (és többes) állampolgárság kérdése egész más
kontextusban merül föl, mint a Kárpát-medencében.
Tehát alapvető különbséget kell tennünk a többes állampolgárság
nyugat-európai és kelet-közép-európai jelentéstartalma
között. Ugyanis Nyugat-Európában ez a kérdés legtöbbször
három kontextusban merül föl: 1. a főként észak-afrikai,
dél-ázsiai és török bevándorlók és azok leszármazottai
esetében; 2. a volt gyarmatokról egykoron valamely európai
állam polgárságával rendelkezők és leszármazottaik esetében,
ill. 3. szokványos esetekben: családegyesítés, házasságkötés
stb.
A Kárpát-medencében élő magyarságot illetően ezzel
szemben egy statikus magyar nemzetközösségről van szó,
és ez esetben a be-, ill. kivándorlás sem teljesen ugyanazt
jelenti, mint mondjuk Nyugat-Európában. Csak utalnék
arra a már sokszor idézett öregúrra, aki a század elején
született egy Beregszász melletti faluban, és ma is
ott él, miközben már ötödik állampolgárságát "viseli",
holott ki sem mozdult a falujából: magyarként született,
csehszlovák lett a két világháború közt, majd ismét
magyar, szovjet a II. világháborút követően, és végül
mára ukrán. Ez jól szemlélteti, hogy a Kárpát-medencében
élő népek általában statikus és passzív szereplői az
állampolgársági kérdésnek: a nagy geopolitikai változások
nyomán nem kértek adott állampolgárságot (kivéve az
ún. optánsok), hanem döntöttek felőlük - a polgárt cselekvőképtelenné
lefokozva.
Egészen általánosan: az kettős vagy többes állampolgár,
aki két vagy ennél több állammal kapcsolatosan rendelkezik
eme összekötő kapoccsal - állampolgársággal -, mely
jogokban és kötelezettségekben nyilvánul meg. A kettős
állampolgárság keletkezhet születéssel abban az esetben,
ha az illető személy szülei különböző állampolgársággal
rendelkeznek és mindkét állam a jus sanguinis elv alapján
ad állampolgárságot. (Természetesen egy jus soli elv
alapján működő államban az eltérő állampolgárságú szülőktől
származó gyermek annak az államnak a polgárságát is
megszerzi - vagy megszerezheti -, amelyben született.)
Mindazonáltal a kettős állampolgárságot később is meg
lehet szerezni, családjogi tények alapján és honosítási,
illetve visszahonosítási eljárás folyamán. Ezek a megállapítások
az államok nagy részére vonatkoznak, ugyanakkor kihangsúlyozandó,
hogy nincs univerzális, nemzetközileg elfogadott állampolgársági
szabályozás; ez a terület a (nemzet)állami szuverenitás
egyik megtestesítője.
A kettős, ill. többes állampolgárság "megengedése"
alapján az államok két csoportba sorolhatók: a) azok
az államok, melyek más állampolgárok számára megengedik
az állampolgárság megszerzését úgy, hogy közben nem
követelik meg a másik állampolgárságról való lemondást
- pl. Magyarország, Románia, Franciaország stb. és b)
ahol korlátozzák vagy nem engedik meg a kettős állampolgárságot
(pl. Svédország, Németország, Szlovákia stb.).
A kárpát-medencei népek - és ezen belül a magyarság
- először vannak abban a helyzetben, hogy dinamikus
és aktív szereplők legyenek a nemzet, az állam politikájának
alakításában. 1990 óta a magyarság kisebb megszakításokkal
ugyan, de aktív nemzetpolitikát kívánt folytatni. Ennek
része lehet a középtávon kialakított "állampolgársági
vagy vízum"-politika, de arról nem vagyok meggyőződve,
hogy ez lenne a leghatékonyabb kisebbségvédelmi eszköz
- mint ahogy azt Tamás Sándor feltételezi. Ugyanis a
kettős állampolgárság intézménye nem teljes értékű megoldási
módozata a nemzeti kisebbségek jelenlegi problémáinak.
A határon túli magyarságnak "megadott" magyar
állampolgárság nem helyettesítheti az illető államon
belüli különféle devolúciós folyamatokat: adminisztratív
decentralizáció, perszonális vagy területi autonómia,
regionalizmus stb.
A magyar nemzeti közösségek problémája békés úton való
rendezésének különböző lehetőségeit számba véve, érdemes
elgondolkodni azon, hogy a hipotetikusan felmerülő "magyar
állampolgárság megadása" kevéssé valószínű a nagy
létszámú magyar közösségek esetében (Románia, Szlovákia,
Vajdaság, Kárpátalja). Legalábbis kollektíve nem, ugyanakkor
az egyének szintjén ez ma is lehetséges bizonyos feltételek
mellett (lásd állampolgársági törvény), mely mindazonáltal
a magyar nemzetpolitikával ellentétes kivándorlást okozhat.
A kis létszámú magyar közösségek esetében (Ausztria,
Szlovénia, Horvátország) a magyar állampolgárság kollektív
"megadása" főleg elvi kérdéseket vet föl.
Azonban a nagy magyar közösségek a többi négy, Magyarországgal
határos államban ezen túlmenően komoly gyakorlati akadályokba
is ütköznének. Még akkor is, ha a kettős állampolgárság
intézménye jogi síkon elvileg megvalósítaná az összmagyar
- szellemi értelemben vett - nemzeti integrációt, komoly
kérdőjelek maradnak ezen eszköz kisebbségvédelmi hatékonyságát
illetően. Érdemes konkrétan áttekinteni a kérdés által
indukált főbb problémákat.
1. Sorkatonai szolgálat: ez ügyben valóban az effektivitás
és a domicílium elve működik, mint ahogyan azt Tamás
Sándor leírja. Nemzetközileg elfogadott, hogy kettős
vagy többes állampolgárság esetén sem szabad valakit
olyan helyzetbe hozni, hogy több államban szolgáljon
sorkatonaként, következésképp a katonai szolgálatot
abban az országban kell teljesítenie, amelyben effektíve
él. Adott esetben viszont optálhat, és éppen ez okozhat
pótlólagos problémákat: több millió állandó külföldi
lakhellyel rendelkező magyar állampolgár esetében az
optálás lehetősége káoszhoz vezetne. Ugyan a térség
valamennyi demokratikus/demokratizálódó országa a hivatásos
hadsereg megteremtésére törekszik közép- és hosszú távon,
mégis teljes képtelenség azt hinni, hogy azt 20-25 évnél
hamarabb képesek lesznek felépíteni. A professzionális
hadsereg felépítése lebontással és nagyon következetesen
véghezvitt haderőreformmal kezdődik. A nemzeti biztonsági
stratégiák megalkotása és a katonapolitikai, ill. doktrínaváltás
egyes országokban még csak alig észrevehető elmozdulásokat
okozott, mert átfogó reform helyett a gyors siker (NATO-konformitás
elérése, esetleges NATO-csatlakozás) reményében sok
látszatcselekvés történt. Marad tehát a kötelező sorkatonai
szolgálat. De hol? Merthogy a kettős állampolgárság
elvileg arról is dönthet, hogy melyik "államában"
teljesíti e szent kötelességét. Az elvi kérdésen túlmenően
komoly humán erőforrási, haditechnikai és kiképzési
probléma is adódik, mert nem mindegy, hogy melyik ország
hadrendjét és technikáját ismeri meg a "kötelességét
teljesíteni kívánó" ifjú összmagyar. Tovább nem
is fejtegetem...
2. Kettős adófizetés: Tamás Sándor objektívan írja
le a kérdés lényegét. A kettős adóztatás elkerüléséről
szóló, immár megkötött nemzetközi (kétoldalú) szerződések
ezt a kérdést érdemben és megnyugtatóan rendezik, és
minden további spekuláció vagy rosszul értelmezéssel,
vagy célzatos félrevezetéssel magyarázható.
3. Aktív és passzív választójog: ez valóban gyökeres
kérdést vet föl. Egyes államok (pl. Románia) jelenleg
liberálisabb politikát követnek az országos választások
tekintetében, mint Magyarország: egy román útlevél birtokában
bármely román nagykövetségen lehet szavazni. A passzív
választójog tekintetében (választhatóság) viszont éppen
Magyarország magatartása a permisszívebb. Azonban a
helyhatósági választások sokkal "röghözkötöttebbek"
az egész térségben: itt az Európai Unió gyakorlatát
kellene követni, miszerint bármely uniós állampolgár
leadhatja voksát, ha a választókerületben állandó lakhellyel
rendelkezik. Kárpát-medencei megoldás sajnos még nincs.
4. A köztisztviselők jogállása: a jelenlegi helyzetben
éppen ez a legsarkalatosabb kérdés. A magyar köztisztviselői
törvény permisszív, és a köztisztviselői státust kizárólag
a magyar állampolgárság meglétéhez köti (a többi feltétel
a tárgyalt probléma szempontjából nem releváns: büntetlen
előélet stb.). Míg például az éppen Tamás Sándor által
ismertetett román szabályozás várhatóan feltételként
írja majd elő a "csak román" állampolgárságot
köztisztviselői jogviszony létesítéséhez (ehhez képest
az állandó romániai lakhely már bagatellnek tűnik).
Tehát a hipotetikusan magyar állampolgársággal (is)
rendelkező erdélyi magyarok eleve kizárattatnának a
köztisztviselői pályából! És máris dönteni kell afelől,
hogy - miként azt Tamás Sándor nagyon találóan jegyzi
meg - a határon túli magyar közösségek egyenrangú román
(szlovák, ukrán stb.) állampolgárok maradnak-e, avagy
csak puszta országlakossá fokoztatnak le ezáltal?
Számtalan más technikai kérdés felmerülése úgyszintén
igen valószínű, de elégedjünk meg ennyivel a műfaj terjedelmi
korlátai miatt. Az nem állapítható meg teljes bizonyossággal,
hogy Magyarország 2002. január 1-re az Európai Unió
teljes jogú tagja lesz - még akkor sem, ha az ország
ekkorra már fel lesz készülve a csatlakozásra. De ez
mindenképpen meg fog történni az elkövetkező évtized
folyamán, és a "schengeni dilemmát" úgy kell
majd megoldani, hogy a magyar nemzetpolitikával összhangban
legyen a választott út. Ma erre igen jó esélyeink vannak,
és nem csak az állampolgársági intézmény kiterjesztése
jöhet számításba.
Forrás: Magyar
Kisebbség, 1999. 2 sz.
|
