Varga Attila

Néhány észrevétel a kettős állampolgárság vitájához

A Magyar Kisebbség hasábjain Tamás Sándor Pro és contra a kettős állampolgárságról című tanulmányával kapcsolatosan néhány barátian és jóhiszeműen vitatkozó észrevételt, nézetet szeretnék megfogalmazni, természetesen korántsem azzal az igénnyel vagy szándékkal, hogy álláspontom, gondolataim a tévedhetetlenség jegyében jelennének meg.

Meggyőződésem, ha egy kérdéshez megfelelő szakmai hozzáértéssel, racionalitással és egy közösség iránt érzett felelősség alázatával közelítünk, a leghevesebb vita, az ellentétes érvrendszerek ütköztetése is hasznos lehet a tisztánlátás és a megoldás megtalálása érdekében.

Úgy vélem, a szerzőt is ezek a paraméterek vezették, és ezért tartom fontosnak és hasznosnak a vitát.

1. Bármely politikai kérdéskör esetében, amely túl a politikai dimenzión egy részletesen szabályozott jogintézmény is, elsőrendű fontossággal bír az értelmezési keret meghatározása.

Vitáznék azon megállapításokkal vagy kérdésekkel (amelyek nem feltétlenül a szerző saját kérdései), amelyek így fogalmazódnak meg a tanulmányban: "Az erdélyi magyarságnak az utóbbi egy évben gyakran visszatérő problémája a kettős … állampolgárság kérdése", "szüksége van-e vagy sem az erdélyi magyarságnak kettős állampolgárságra?"

Véleményem szerint egyrészt a kettős állampolgárság kérdése nem általános problémája a romániai, erdélyi magyarságnak, ugyanis meggyőződésem, hogy az óhajok, a vágyálmok nem ragadhatnak el egy egész közösséget, másrészt a kettős állampolgárság, mint jogi lehetőség, pontosabban a második állampolgárság megszerzése megint csak nem elsősorban az erdélyi magyar közösség problémája.

Az előbbi esetben beszélhetünk a közösség szintjén általános létbizonytalansági, megélhetési gondokról és az egyének szintjén jelentkező megoldási elképzelésekről (kettős állampolgárság), utóbbi esetben pedig egy másik állam (jelen esetben Magyarország) jogalkotásának a problémájáról az állampolgárság jogintézményével kapcsolatosan.

Másrészt a feltett kérdés pedig jogilag nem tételezhető, ugyanis jogi szempontból nem értelmezhető az olyan megfogalmazás, hogy szüksége van az erdélyi magyarságnak a kettős állampolgárságra. (Hogy miért, azt a továbbiakban próbálom majd kifejteni.) Legtöbb, ami tehető, egyfajta szociológiai, társadalom-lélektani elemzése egy adott gazdasági, szociális, demográfiai helyzetnek.

2. A következőkben a jogi értelmezés lehetséges kereteit vázolnám.

Abból az alapvető jogelméleti tételből indulnék ki, mely szerint az állam léte három elemhez kötődik, nevezetesen terület, népesség, szuverenitás. E három alkotóelem együttes jelenléte nélkül nem beszélhetünk államról, és ez még akkor is igaz, ha különösen a szuverenitás vonatkozásában módosulások, jelentős átértékelések történnek, amelyekre azonban csak a témát közvetlenül érintő mértékben térnék ki.

Az állam és a népesség (értve utóbbin az állam polgárait és nem a lakosságot) között rendkívül összetett viszonyrendszer létezik, de ezen belül jogilag, alkotmányjogilag a legalapvetőbb az állampolgárság által meghatározott jogviszonyrendszer. A jogi szakirodalomban több meghatározás is létezik, de valamennyiből leszűrhető az, mely szerint az állam és az egyén viszonyáról van szó, melynek keretében a polgár rendelkezik azon képességgel, hogy jogai és kötelezettségei legyenek egy adott főhatalom által meghatározott jogrendszer keretében.

3. Az állampolgárság jogintézménye legkevesebb három alapvető szabály által meghatározott:

a) Az állampolgárság megszerzése és elvesztése az állam kizárólagos jogkörébe tartozó feladat. Ugyanakkor nem kevésbé igaz, hogy a jelenlegi európai alkotmányjogi, illetve nemzetközi jogi fejlődés az állampolgárság és különösen a kettős állampolgárság vonatkozásaiban a hangsúlyt az emberi jogok, az emberi szabadság érvényesítésére helyezi.

b) Az állampolgársághoz való jog alapvető emberi jog, mint már említettem, az állam és egyén "bensőséges" viszonyát fejezi ki és mint ilyen, kizárólag egyéni jogként létezik. Közösségi állampolgárság nem létezik, nem létezhet, mégpedig éppen az egyén védelmében. Jogilag nehezen fogadható el olyan törvényhozási alkotás, mely egy más ország közösségének közösségi jogként állampolgárságot biztosít, miközben a "másik ország" állampolgárai az illető közösség tagjai. Ez a szuverenitás olyan mértékű kiterjesztését jelentené adott esetben egy másik állam polgáraira, amelyet sem az alkotmányjog, sem a nemzetközi jog nem fogad el. (Természetesen bizonyos katonai konfliktusos helyzet után kialakult politikai jogi rendszerként "utódállamok"-ban lehetnek sajátos megoldások, mint például a volt Jugoszlávia utódállamai esetében, de amelyek nem meghatározóak a jelenlegi nemzetközi tendenciákra.)

Másrészt azonban az az állítás is nehezen fogadható el, mely szerint esetleges fent említett intézkedésekre a válaszintézkedés az lenne, hogy az az ország, amelynek állampolgárai ilyen módon szerezték meg a második állampolgárságot, megfosztja őket hasonló törvényhozási aktussal eredeti állampolgárságuktól. Ez szintén a szuverenitással való súlyos visszaélést jelentene amellett, hogy erre például Romániában nincsen sem alkotmányos, sem törvényes keret. (Románia az állampolgárságról szóló törvényben a jus sanguinis elvet fogadta el, és elvesztését korlátozott, tételesen megfogalmazott és szigorúan értelmezett esetekben teszi lehetővé.)

c) Egyetlen államnak sincsen joga annak megítélésére, elbírálására, hogy egy másik állam miként gyakorolja az állampolgársággal kapcsolatos főhatalmi jogosítványait.

A kettős állampolgárság léte nem szorul elismerésre a másik állam részéről, mivel mindkét állampolgárság individuálisan, külön és önállóan létezik és két különböző ország jogi fennhatósága alatt áll. Természetesen az államok egymás közötti kapcsolataikban igyekeznek az egyén számára hátrányos helyzeteket kétoldalú egyezmények révén elkerülni.

A kettős állampolgárság létrejöhet egy jogi tény következményeként (például egy gyermek születésekor, kinek szülei állampolgársága a jus sanguinis elve alapján létezik, de az ország, ahol a gyermek született, a jus soli elvét gyakorolja, ilyen módon mindkét ország állampolgára lesz).

Kettős állampolgárság létrejöhet az egyén kérésére bizonyos egyéb, főként családjogi tények következményeként. Tény azonban, hogy az állam és egyén között akarati egyezségnek kell létrejönnie. Ilyen módon csak a már létező kettős állampolgárság fogható fel jogi tényként, amihez nem szükséges az állam elismerése. A kettős állampolgárság létrejötte azonban részben jogi tényhez, részben egyéni kérelemhez és egyedi elbíráláshoz köthető.

Az állam esetenként bírálja el az egyén kérelmét és dönt az egyéni akaratszabadság és a hatályos jogrend előírásainak figyelembevételével. Az egyén, a kérelmező egyén érdeke az, hogy helyzete egyedi elbírálásban részesüljön és ne egy közösség egészét érintő intézkedés "részalanyaként" jelenjen meg (vagy ne jelenjen meg) sajátos helyzetével és nem érvényesülő akaratszabadságával.

Az egyenlőség elve (megkülönböztetés tilalma), az akaratszabadság és a család egységének elve, a személyes adatok védelme, a leszármazás elve (esetünkben a jus sanguinis elve) mind a jelenlegi hatályban lévő magyarországi, a magyar állampolgárságról szóló LV/1993-as törvény alapelvei, melyek kizárják azon lehetőséget, hogy az állampolgárságot egy egész közösségnek adják meg a törvény hatályánál fogva.

4. A kettős állampolgársággal kapcsolatosan az egyes országok nemzeti jogában háromfajta megközelítés létezhet.

Az egyik ilyen megközelítés, mely szerint a kettős állampolgárság létrejöttét el kell lehetőség szerint kerülni. A másik megközelítés értelmében a jogrend tolerálja a kettős állampolgárság létét. Végül a harmadik megközelítés, mely a passzív toleráláson túl elősegíti éppen az emberi jogok védelme érdekében.

Az elsőre példa a volt szocialista országok között létezett kétoldalú egyezmények, melyek igyekeztek teljes mértékben kizárni a kettős állampolgárság létét. Ezek teljesen elavultak, hiszen a rendszer hatalmi arroganciájából adódó megnyilvánulások voltak, melyek ilyen módon is korlátozni kívánták az egyén szabadságát. Jelenleg rendkívül szigorú intézkedések Svédországban, Finnországban vannak, ahol a kérelmező le kell mondjon korábbi állampolgárságáról, és csak akkor kaphatja meg a svéd vagy finn állampolgárságot.

A második megközelítés a román jogszabályrendszerben lelhető fel, bár itt árnyaltabban kell a kérdést elemezni.

Az igaz ugyan, hogy a román állampolgárságról szóló 21/1991-es törvény nem zárja ki a kettős állampolgárság létrejöttét, tehát mondhatnánk tolerálja, ugyanakkor a politikai gyakorlat a politikai diskurzus szintjén a kettős állampolgárság létrejötte lehetőségének kizárását támogatja.

Végül említem Magyarország vonatkozó jogszabályi megoldásait, melyek a toleráláson túl "támogatják", "elősegítik" a kettős állampolgárság létrejöttét, mégpedig olyan módon, hogy bizonyos esetekben könnyítő feltételeket írnak elő, kedvezményesebb és gyorsabb eljárást biztosítanak. Ez természetesen Magyarországon sem jelenti azt, hogy kívánatosnak tartanák százezres vagy milliós nagyságrendben kettős állampolgárok jelenlétét.

5. A nemzetköz jog, a nemzetközi kapcsolatok szintjén jelentős előrelépés tapasztalható a kettős állampolgárság megítélésében.

Nevezetesen az ’50-’70-es években (tágabb értelemben a hidegháborús időszakban) általánosan elfogadott volt a nézet, mely szerint a kettős állampolgárság minden lehetséges jogi eszközzel kerülendő helyzet.

Ez a felfogás lényegesen módosult azáltal, hogy egyúttal a kettős állampolgárságot elsősorban az emberi jogok szemszögéből kell megítélni. "Az egymással szemben fellépő nemzetállamok és politikai blokkok világának bibliai elvével szemben (egyszerre nem lehet két urat szolgálni) megjelent az új nemzetközi gondolat, hogy az államoknak nem a szuverenitás mindenható elvéből levezetve kell nemzetközi kapcsolataikat alakítaniuk, hanem az emberi jogok által meghatározott minimális standard alapján."

Ilyen értelemben született 1997-ben az ET keretében az Európai Egyezmény Az Állampolgárságról, mely a természetes személyek állampolgárságára vonatkozó elveket és szabályokat, valamint a többes állampolgárságú személyek katonai szolgálatára vonatkozó szabályokat határozza meg.

Az egyezmény megerősíti, hogy állampolgárságon a személy és az állam közötti jogi köteléket érti, azaz alapvető emberi és egyéni jognak tartja (2 cikk A/a). Aláhúzza, hogy minden állam a saját joga szerint szabja meg azt (3 cikk/1), hogy kik az állampolgárai, illetve tételesen felsorolja azon eseteket, melyekben az állampolgárság megadásának könnyítése indokolt (6 cikk/4).

A kettős vagy többes állampolgársággal kapcsolatosan megállapítja, hogy a részes állam azon állampolgárai, akik másik állampolgársággal is rendelkeznek, a lakhelyük szerinti részes államban ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel bírnak, mint azon részes állam egyéb állampolgárai (17 cikk/1).

Részletesen szabályozza az Egyezmény a honvédelmi kötelezettségek többes állampolgárság esetén felmerülő kérdéseit, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a kettős állampolgársággal rendelkezők ne teljesítsenek katonai szolgálatot mind a két országban (21. cikk). Megjegyzendő, hogy az egyezmény erre a kérdéskörre vonatkozó előírását nem tartja kötelezőnek és a csatlakozó államok jelezhetik, hogy elfogadják ezt a fejezetet avagy sem (25. cikk/1).

Mindezekből jól érzékelhető az említett szemléletváltás, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy kívánatos állapotnak tartanák, illetve szorgalmazni kellene az ilyen helyzetek elterjedését.

Valójában a nemzetközi felfogás abba az irányba mozdult el jelentős mértékben, hogy a különböző okokra visszavezethető helyzetekben, amikor kettős állampolgárság jöhet létre, az egyén érdekei legyenek figyelembe véve és nem az állam belső vagy külső szuverenitásához kötődő jogi "kényelmetlenségek".

A fentiekben csupán néhány reflexiót, jogi természetű észrevételt és véleményt fogalmaztam meg a vitaindító tanulmány kapcsán azzal a reménnyel, hogy a Magyar Kisebbségben megjelent és megjelenő írások hozzájárulhatnak a kérdés korrekt, tisztességes megközelítéséhez, tárgyalásához és segíthetnek egy szakmailag védhető politikai álláspont, illetve megoldás kialakításához.

Forrás: Magyar Kisebbség, 1999. 2 sz.