Bunyik
Zoltán
MIÉRT IGÉNYLIK A VAJDASÁGI MAGYAROK
A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT?*
Van egy vissza-visszatérő álmom. Egy cellában vagyok,
nem önszántamból. Két ajtó is van a cellában, de mindkettő
csapóajtó, és csak befelé nyílik. Bejönni lehet, de
hiába kiabálok, egyik irányba sem engednek ki.
Ezt az álmot néha úgy álmodom, hogy átlépem Horgosnál
a szerb határt, de Röszkénél nem engednek be Magyarországra,
visszaindulok, de Horgosnál azt mondják, vissza már
nem mehetek. És ott állok két ország, két nép, két kultúra
között, és egyik sem fogad be, mindkettő számára valami
más vagyok.
Ezt az álmot nemcsak én álmodom. Az Újvidéki Színház
Színes Szilánkok nevű diákszínpadának volt egy nagyon
sikeres előadása néhány évvel ezelőtt, pontosan 1999-ben
még a szerbiai diktatúra alatt, melyben a lányom is
játszott, és amelynek a neve a következő volt: Hazamennék,
de itthon vagyok. A főhős szülőföldje elhagyására kényszerül,
de Magyarországon sem érzi magát igazán otthon, ezért
visszajön, vállalva sorsát.
A vajdasági magyarságnak a kettős állampolgárság iránti
igényéről szeretnék szólni. De nem a lehetőségek, érvek
és ellenérvek tényszerű, logikus felsorakoztatásával.
Nem a szerb miniszterelnök kijelentéséről, melyet a
magyar miniszterelnök jelenlétében tett, melynek elhangzásakor
egyébként jelen voltam, és amelyben felajánlotta a kettős
állampolgárságot a vajdasági magyaroknak. Arról sem
fogok bővebben szólni, hogy a Vajdaságban senki sem
kérte egy tollvonással, kollektív odaítélés útján a
kettős állampolgárságot, és olyasmit sem kért senki,
ami etnikai megkülönböztetés lenne, hisz néhány tízezer
őshonos vajdasági szerbnek a felmenői is birtokában
voltak a magyar állampolgárságnak, melyről nem önként
mondtak le, és melynek újbóli felajánlása részükre helyénvaló
lenne. Azt sem fogom bővebben bizonygatni, hogy a 300000
vajdasági magyar óriási többsége igen erősen kötődik
a szülőföldjéhez, és nem óhajtja azt elhagyni akkor
sem, ha kettős állampolgár lenne.
Azt próbálom majd vajdasági magyarként elmondani,
miért igényli a vajdasági magyarság a kettős állampolgárságot.
Utána pedig szeretném szerény hozzájárulásomat adni
magának a kérdésnek, a problémának a megfogalmazásához.
Mielőtt a téma taglalásához hozzákezdenék, arra a
kérdésre fogok röviden válaszolni, miért éppen most
vetődött fel a kettős állampolgárság kérdése. Ennek
több oka van. Felerősödött a félelem a vajdasági magyarokban,
hogy hamarosan megnehezül a kapcsolattartás az anyaországgal,
őszre megjelenik a magyar nemzeti vízum, néhány év múlva
pedig a schengeni vízum. Szerbiában pedig igen lassan
haladnak a reformok: jelenleg még nem aktuális sem a
vízumkényszer megszüntetése az EU részéről, sem a tagjelölti
státus az EU-ban. Így néz ki, végképp leszakadunk a
Kárpát-medencei magyarság mind szorosabb együttműködéséről.
A kedvezménytörvény túlzott lekerekítése, mely törvény
alapján egyébként nagy számban, 100000-en igényeltek
a Vajdaságban magyarigazolványt, amely igazolványnak
számunkra inkább szimbolikus és lelki, mintsem kézzelfogható
vagy anyagi jelentősége van, tehát a kedvezménytörvénnyel
kapcsolatban erősen visszalépő magyar álláspont azt
üzente a számunkra, hogy Magyarországon nincs meg a
politikai akarat a határon túli magyarokkal való érdemi
foglalkozásra. Ebben a helyzetben robbant be a nyilvánosságba
a szerb miniszterelnök felajánlása, és a lavina elindult.
Az 5 vajdasági magyar párt az elmúlt 10 év óta, amióta
többes számban léteznek, először írt alá közös papírt.
Ez egy levél volt a magyar köztársasági elnöknek, az
országgyűlés elnökének és a miniszterelnöknek, melyben
tolmácsolják a vajdasági magyarság hangulatát és követelését,
és javasolják politikai és szakértői tárgyalások megkezdését
a teljes körű vagy nem teljes körű kettős állampolgárságról.
Ezzel párhuzamosan aláírásgyűjtés kezdődött a követelés
nyomatékosítására.
Talán célszerű lenne még az elején tisztázni, mit
is értenek a vajdasági magyarok a kettős állampolgárság
alatt. Elsősorban a magyar állampolgárság oly módon
való megszerzésének lehetőségét, hogy ahhoz ne kelljen
átköltözni Magyarországra. Jelenleg ugyanis csak úgy
kaphatunk magyar állampolgárságot, ha elhagyjuk szülőföldünket,
és Magyarországra költözünk. Tehát azt szeretnénk, ha
odahaza maradva egyéni kérelmek alapján juthatnánk magyar
állampolgársághoz, természetesen bizonyos feltételeknek
eleget téve, mint pl. a felmenők magyar állampolgárságának
igazolása, állampolgársági vizsga vagy más.
Mi, Kárpát-medencei magyarok, nemcsak egy nyelvet
beszélünk, nemcsak a kultúránk, a hagyományaink közösek,
nemcsak a magasban van a közös haza. Volt is, és van
is egy kézzel tapintható, hús-vér haza, melynek oltárán
a határon túli magyarok ősei is évszázadokig áldoztak
vérükkel, vagyonukkal, szellemiségükkel: háborúkban
védték a hazát, békeidőben adóztak, szellemükkel építették
a nemzetet. Ezek az áldozatok kitapinthatók ma is a
haza alapjaiban, hisz 80 év nem törölhet el évszázadokat.
Mert ez a mai haza, habár kissé összezsugorodott a történelem
viharai folytán, ez ugyanaz a haza, csak mi kiszorultunk
belőle, egyszerűen átlépett felettünk a határ.
Így érezzük, joggal várjuk el: Hogy Magyarországon
is otthon lehessünk, és ne idegenek.
- Hogy ha hosszabb vagy rövidebb ideig dolgozni vagy
élni szeretnénk Magyarországon, ne a kínaiakkal és a
szerbekkel kelljen egy sorba állnunk az engedélyekért.
- És hogy a szülőföldön maradva is tudjuk, a nemzet
nem felejtett el bennünket, vállal bennünket, nem hagy
egyedül mostoha sorsunkra.
- Továbbá azt is, hogy az anyaország úgy viszonyuljon
hozzánk, mint a pásztor, aki kinyitja a hirtelen becsukódó
kaput a kívül rekedt, de bekívánkozó báránynak.
A határon túli magyarokat, elsősorban a szórványban
élőket kegyetlen, szívet tépő, lelket emésztő választás
elé kényszerítette a sors: vagy otthon lenni, vagy magyarnak
lenni. Ez a választás kegyetlenségében csak ahhoz hasonlítható,
amikor egy anyának két gyermeke közül az egyiket fel
kell áldoznia.
Bárhogy is választok, és soha többé már nem lehetek
az, aki egykor voltam.
Ha az otthont választom, a szülőföldön maradást, le
kell mondanom a teljes körű magyar kultúráról, és csak
a szobám sarkában lehetek magyar: az utcán, a piacon,
a munkahelyen, az orvosnál, a moziban nem hallok magyar
szót. Jobbik esetben rendelkezésre áll egy-két rádió
vagy TV-csatorna magyarul és évente pár magyar színházi
előadás. Tehát hosszú távon a többségi nemzetbe való
beolvadást választom. Én még sem itt, sem ott nem vagyok,
de az unokám már talán jól fogja érezni magát a többségi
nemzetben.
Ha a magyar kultúrában való fürösztést választom:
a szülőföldemről kell lemondanom: a szántókról, melyeket
őseim verejtékkel és vérrel öntöztek, a fűzfás partokról,
melyeknél először úsztam, az utcasarokról, ahol először
csókolóztam, az ismerősökről, barátokról, rokonokról,
egyszóval a gyökereimről kell lemondanom. Szegeden nem
lehetek szegedi és Pesten sem pesti. Mert gyökerek nélkül
nem tudok beágyazódni egy új környezet sokrétűségébe.
A kettős állampolgárság nem oldja meg ezt a dilemmát,
csak elviselhetővé teszi az elviselhetetlent:
ha maradok otthon, azt üzeni nekem: hozzánk tartozol,
testvér, rajtad a szemünk, vállald magyarságod, senki
sem bánthat, ha rákényszerülsz, mindig hazajöhetsz;
ha el kell hagynom szülőföldem, azt üzeni nekem: ne
Kanadába vagy Ausztráliába menj, gyere haza, testvér,
a nemzet ölelő karjai közé, és maradj magyar, Isten
hozott. És ha döntöttem, azt az anyaország fogadja el.
Ne nehezítse a megvalósítását.
A kettős állampolgársággal kapcsolatos kérdéskör mögött
egy mélyebb kérdés is rejtőzik: Mit tud valójában kezdeni
a Magyar Köztársaság a határon túli magyarokkal, akik
nem önszántukból kerültek a határ túloldalára? Ez a
kérdés máig megválaszolatlan kérdése a magyar politikának,
értelmiségnek, közvéleménynek. De reméljük, hogy most
már legalább a higgadt válaszkeresés folyamata megkezdődött.
Kérdés azonban még mindig több van, mint felelet:
- Lehet-e egy kisebbségi közösség önfenntartó és önmegújító?
- Milyen feltételek mellett és milyen mértékben lehet
az?
- Képes-e az anyaország olyan támogatás nyújtására,
amely önfenntartóvá és önmegújítóvá teszi a kisebbségi
közösséget?
- Mit tehet az anyaország azokért, akik a helyben maradást
és esetleg a fokozatos felszívódást választották?
- És mit tehet azokért, akik a szülőföld elhagyása mellett
döntöttek?
Erre a nagy nemzetpolitikai kérdésre sokszor hallhatunk,
elsősorban a politika részéről, egy szinte varázsképletszerű
választ. Ez a válasz a határokon átnyúló nemzetegyesítés
képlete, vagy kissé más csomagolásban: majd a határok
nélküli Európa megoldja ezt a problémát is. Igazából
sohasem hallottuk még, hogy mit is jelent valójában
ez a program, hogyan fog működni intézkedésekre és időtartamokra
lebontva. Bármennyire is szépen hangzik, a dolog mégsem
ilyen egyszerű. Egy kisebbségi közösség önazonosságának
megőrzéséhez elsősorban az oktatás, a kultúra és a nyelvhasználat
fontos. Márpedig az oktatás területén nincsen közös
európai jog: az EU oktatási politikája, amely csupán
kb. 10 évvel ezelőtt jelent meg először az európai szerződésekben,
csak kiegészítő, támogató jellegű a tagállamok nemzeti
politikája mellett, e téren a tagállamok szinte teljes
mértékben megőrizték döntési önállóságukat. Itt jegyzem
meg, hogy az egységes piac két fontos elemét, a szolgáltatások
szabad nyújtását és a munkavállalók szabad mozgását
éppen a közös oktatási politika hiánya korlátozza erősen.
Hisz az oklevelek kölcsönös elismerése csak néhány szakma
esetében megoldott, pl. az orvosok, gyógyszerészek,
építészek esetében. E téren tehát lényegében csak irányelvek,
keretszabályok működnek: miszerint amennyiben a helyi
hatóság egy képzettség esetében jelentős eltérést állapít
meg az oktatás hosszát vagy tartalmát illetően, kiegészítő
képzést kérhet.
És ezt a problémát a bolognai megállapodásban vázolt
egységes európai felsőoktatási tér sem oldja meg, csupán
enyhíti. És hasonlóan nincs az EU-ban közös politika
és jogharmonizálási kötelezettség a kisebbségvédelem,
a nyelvhasználat és a kultúra területén sem (ez utóbbi
esetében az audiovizuális szektort leszámítva).
Ennek alapján megalapozottnak látom azt a feltételezést,
hogy az EU-ban is jelentőséggel fog bírni, hogy egy
nemzeti kisebbség tagja az egyébként jól átjárható határ
melyik oldalán rendelkezik állandó lakhellyel. Éppen
ezért nagy érdeklődéssel várom, hogy az EU-bővítés milyen
változásokat fog hozni a szlovákiai és szlovéniai magyarság
életében.
* Elhangzott 2003. IX. 26-án Budapesten,
a Közép-európai Club Pannonia Egyesület vitaestjén.
Forrás: Létünk, 2004. 2. sz. |
