Kisteleki Károly

A magyar állampolgárság fejlődéstörténete
a kezdetektől a rendszerváltozásig

Az állam területén lévő népességet az adott államhoz tartozás jogi ténye osztja fel honpolgárokra és idegenekre. Az államhoz való tartozás kapcsán szűkebb értelemben azok tekinthetők állampolgároknak, akik az államhatalom gyakorlásában részt vesznek, vagyis akik politikai jogokkal bírnak. Ebben az értelemben Magyarországon - az állampolgárság fejlődéstörténetének 1848 előtti idejét tekintve - a Szent Korona tagsága jelentette az "állam testéhez" tartozást. A Szent Korona tagjai a nemesek (főnemesek, főpapok, köznemesek), a testületi nemességgel bíró szabad királyi városok polgárai (melyek kiegészültek még a Jász-Kun kerületekkel és a hajdúvárosokkal) voltak.

A honosság illetve az alattvalói kötelék tágabb értelmezésében az előzőeken túl beleértették a honfiúkat (indigenákat)[1], akiket szintén a magyar Szent Koronához tartozónak tekintettek. Különös jogaik és kötelezettségeik megkülönböztették őket az idegenektől,[2] vagyis:

a) nemességet csak honfiú kaphatott (1630. évi XXX. tc.);
b) állami hivatalt - olyat is, amelyet nem nemesek töltöttek be - csak honfiú viselhetett (1439. évi V, XII., XV., XXV, XXVI., t.cikkek, 1608. évi X., 1647. évi XCIV, 1659. évi XXXVIII., 1681. évi XXVII., 1715. évi XXII., 1741. évi XV., t.cikkek);
c) egyházi méltóságba is csak honfiú kerülhetett (1439. évi V, 1492. évi XXX., XXXI., XXXII., 1550. évi XVIII., 1659. évi XXXVIII., 1681. évi XXVII., 1741. évi XV. t.cikkek).

A magyar állampolgárság 1879-es első önálló törvényi szabályozásáig a magyar honosság születéssel, honosítási eljárással és ún. hallgatagos módon volt megszerezhető.

A születéshez, leszármazáshoz kötött szerzési módról megállapíthatjuk, hogy Magyarország azon államok közé tartozott, amelyek a ius sanguinis elvét követték.

A honosítás először 1542. évi L. törvénycikkel jelenik meg a magyar jogalkotásban. Eszerint Musika alias Laskai Márton esztergomi várnagyot I. Ferdinánd király és a magyar országgyűlés - a maga és nagybátyja érdemeire való tekintettel- "felvétette" a magyar nemesi rend soraiba[3]. Ezzel az esettel kapcsolatban Ekmayer Ágost arra hívja fel a figyelmet, hogy az esztergomi várnagy társadalmi állását tekintve közember volt, s a honfiúsítás által nyert magyar nemességet, tehát - következtetése szerint - a magyar Szent Korona tagságának elnyeréséhez eredetileg nem volt alapfeltételül szabva a folyamodó külföldi nemesember mivolta. Azonban a későbbi gyakorlat, valamint a honfiúsított idegenek névjegyzéke (syllabus indigenarum) arról tanúskodik, hogy az indigenátusért folyamodó idegen eredeti hazájában már nemes volt, és ezt a tényt igazolta is a honfiúsítási eljárásban.

Magát a honosítási eljárást az 1550. évi LXXVII. tc. szabályozta. E szerint a honosítás az országgyűlés együttlétekor a király és a diéta által közösen történt végzemény formájában, ha pedig nem volt országgyűlés, a király volt feljogosítva - magyar tanácsosainak tudtával és meghallgatásával - indigenátus, s ezáltal magyar nemesség adományozására. Ekkor azonban a honosítottnak utólag kellett becikkelyezéshez folyamodnia az országgyűléshez.

Ezt követte a honfiúsított esküje, melyben ünnepélyesen kijelentette, hogy mindenben alárendeli magát az ország törvényeinek, az ország szabadságát tehetsége szerint megvédi, azok ellenére semmit nem tesz, az ország valamely várát, vagy bármely részét nem fogja elidegeníteni, hanem azon lesz, hogy az elidegenítetteket is visszaszerezze. Ezt az esküt az országgyűlés színe előtt, vagy annak nemlétekor a kancellár előtt kellett letenni s az eskü szövege, helye az eskütevő nevével együtt bekerült a jegyzőkönyvekbe.

Mindezek után a honfiúsítandó idegennek törvényben megszabott honfiúsítási díjat kellett befizetnie az országos pénztárba. Ennek mértéke világi személyeknél 1000 arany (1688. évi XXVI., tc.), később 2000 arany (1741. évi XLI., 1790-91. évi LXIX. tc.), egyháziaknál- ha nagyobb egyházi javadalmat nyertek - 1000 arany (1741. évi XVII. tc.), ha pedig kisebbet- 200 arany (1790. évi LXX. tc.,) volt.[4] Mindezek után válthatta ki a honfiúsított a magyar királyi kancelláriától a királyi kiváltságlevelet (diploma indigenatus).

Az eddig felsorolt eljárási kellékeken túl két olyan előírást kell még megemlíteni, melyek korlátozó jellegüknél fogva szűkítették az indigenátust elnyerhetők körét. Az 1791. évi XXVI. és XXVII. tc. valamint az 1792. évi X. tc. előírása szerint a honfiúságért folyamodó személynek az országban törvényesen bevett keresztény vallások egyikéhez (római ill. görög katolikus, "ágostai vagy helvét" protestáns, görög ortodox) kell tartoznia. A vallási jellegű korláton túl az 1486. évi XXXII. tc. a velenceieket és a lengyeleket egyenesen kizárta a magyar indigenátus megszerzéséből, sőt, hűtlenség büntetését helyezte kilátásba arra az esetre, ha "fekvő jószágot" nekik elzálogosítottak, elajándékoztak vagy bármely módon lekötöttek. E szabály alól csak törvényi úton adtak kivételt egy-két esetben (pl. 1575. évi XVIII. tc., 1802. évi XXXIV. tc., 1805. évi VI. tc.) Ezt a megszorítást ugyan az 1647. évi VIC. tc.-ben még megújították, de az 1827. évi XX. tc. végképp eltörölte.

Ha értékeljük a felsorolt eljárási kellékeket, megállapíthatjuk, hogy a honosítás érvényességi feltételének a becikkelyezést, az eskütételt és az előírt díj lefizetését tekintették, a királyi kiváltságlevél az indigenátusnak csak bizonyítási eszköze volt. Az elnyert "országtagság" hatálya azt jelentette, hogy ettől kezdve az illető személyt a magyar nemességgel járó összes jogok megillették, s amennyiben előző hazájában főrangúnak számított, Magyarországon is automatikusan tagja lett a főrendi táblának.[5]

Magyarország újkori történetének külön fejezete az önálló Erdélyi Fejedelemség históriája. A különállásból következően az indigenátus szabályozásának is megvolt a maga "Erdélyországi" megfelelője. A honfiak helyzetére és e státusz elnyerésének módjára vonatkozó előírásokat az Approbatae Constitutiones-ben találhatjuk meg. A magyarországi helyzethez hasonlóan itt is megkülönböztették a honfiakat az idegenektől:

a) közhivatalt csak honfiak viselhettek (Appr. Const. III. R. 41. c. 1. §, 1791. évi XV. tc.),
b) birtokjogosultságuk csak nekik volt (Appr. Const. III. R. 41. c. 1. §),
c) nemesi címet - vagyis az egyesült három nemzet közé való felvételt - is csak ők nyerhettek (1791. évi XIX. tc.).

Az indigenátus megszerzése során a folyamodótól megkívánták, hogy előző hazájában is a nemesi rendhez tartozzon, magát a honfiúsítást az erdélyi országgyűléstől kérje, ahol honfiúsítási esküt is kellett tennie, amit aztán törvénybe iktattak. Ezek után még be kellett fizetnie 1000 aranyat az "országos pénztárba" - ez alól csak az országgyűlés adhatott kivételes esetben felmentést- majd ezt követően kapta meg a fejedelemtől az új honfiú a honosítási okmányt.[6]

Ha összevetjük a két - magyarországi és erdélyi - szabályozást, szinte ugyanazokat a törvényi feltételeket láthatjuk. Az eljárások következményeként létrejött indigenátus azonban két nemességet ill. honfiúságot eredményezett: erdélyit és magyarországit. Ezek alanyai a két ország szuverén uralkodóinak alattvalói lettek, ezért logikusnak tűnik, hogy az "országtagságok" nem voltak a két állam által kölcsönösen elismerve. Az ország területi - és egy uralkodó alatti - egyesítése után elég sokára történt csak meg a helyzet rendezése (1791. évi XVI. erd. tc.). Ekkor kimondták, hogy miután az Erdélyi Fejedelemség és Magyarország "egy és ugyanazon királyi hatalmának van alávetve" s "ugyanazon sarkalatos törvényekkel él", ezért "a nemesek és honfiak állapotára és szabadságára" nézve viszonosság lép életbe a két állam között.

A honfiúsítási eljárást összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Szent Korona tagjai közé való felvétel egyrészt megtörténhetett az országgyűlés közreműködésével, másrészt az országgyűlésen kívül, a király által - meghallgatva a magyar tanácsosok véleményét. Ezen kívül a királynak joga[7] volt arra, hogy nemesi ranggal nem rendelkező külföldieknek tetszése szerint adományozhatott magyar nemességet vagy királyi adomány (donatio regia), vagy Címeres levél (armales) formájában. Ezek a módok együttesen csupán a honfiúsítás azon fajtáit szabályozták, amikor a folyamodó az indigenátussal együtt a magyar "országrendiséget" is megszerzi (indigenatus momentus).

A honpolgárság megszerzésének másik esetében az idegen csupán honfiú lesz, de nem kap nemességet (indigenatus successivus). Ezt nevezzük ún. hallgatag szerzésnek, amely megvalósulhatott:

a) magyarországi állandó letelepedéssel,
b) hosszabb ideig tartó belföldi tartózkodással (konkrét időtartam megjelölése nélkül),
c) valamely város vagy szabadalmazott község lakóinak mint adózóknak a sorába való felvétellel,
d) valamely közhivatal viselésével.[8]

Egy kicsit közelebbről megvizsgálva a városi polgárjog megszerzését azt láthatjuk, hogy ezt a területet a korabeli magyar törvények általánosságban nem szabályozták, erről csak a városi statútumok szóltak. Utóbbiak megkívánták a folyamodótól, hogy igazolja törvényes születését, előéletét, "jó erkölcsét"; ezen kívül egyes helyeken még szükség volt házasságkötésre (pl. Kassa, Kolozsvár, 1537), máshol céhbeli tagságra, illetve ingatlan birtoklására (pl. Kolozsvár, Fiume, Kassa 1607)[9]. A polgárok közé a városi tanács vehetett fel idegeneket, akik a fentiek igazolása után kötelesek voltak ún. polgárpénzt fizetni és polgáresküt tenni.[10]

A jobbágy állapotú külföldi személyek "magyarrá tétele" nem volt még elbíráláshoz sem kötve. Ha az illető terület földesura szóban vagy írásban megengedte a jobbágyközségbe való betelepedést ez már elegendő volt a magyar honosság hallgatag megszerzéséhez, melyhez - természetesen - csupán a jobbágysorhoz tartozó jogosítványok társultak.[11]

Az állampolgárság jogi szabályozásának igénye a reformkorban kerül elő.[12] Ez a korszak a nemzetek öntudatra ébredésének kora, s ehhez alapvetően hozzátartozott az állampolgárság meghatározása is. Franciaországban a Code Civil, a Habsburg Birodalom tartományaiban az Osztrák Polgári Törvénykönyv (OPTK) rendelkezett a honpolgárság megszerzésének és elvesztésének feltételeiről. Az előbbi szabályozásokból látszik, hogy ezekben az államokban a civiljog körébe sorolták az állampolgárságot. Magyarországon azonban különböző tervezetek a közjog keretei között foglalkoztak a kérdéssel, mely a magyar rendezésnek a későbbiekben - a már megvalósult, önálló törvényi megjelenésekben is - alapvető jellegzetessége maradt.

Két országgyűlésen - az 1843-44, évin illetve az 1847-48. évin - készítettek törvényjavaslatot a kérdésről, de ezek nem kerültek elfogadásra. A szabadságharc után 1853-ban az OPTK nálunk is életbelépett, s Magyarországon is e törvénykönyv személy jogi részének állampolgársági szakaszai jelentették a hatályos rendelkezéseket. Meg kell még említenünk a Horváth Boldizsár igazságügy miniszter által 1868-ban előterjesztett törvényjavaslatot, de ez - a reformkoriakkal ellentétben - még tárgyalásra sem került.

A törvényjavaslatokon túl szólnunk kell a konkrét törvényi szabályozások[13] szerint kialakult új honosítási gyakorlatról, melyek alapján a belügyminiszter állított ki - a hűségeskü letétele után - honosítási levelet a kérelmezőnek, ha a folyamodó személy igazolta, hogy nem más állam alattvalója, öt év óta az országban lakik, folyamatosan fizet adót, s nem esik erkölcsi, vagyoni és politikai tekintetben kifogás alá.

Végül a magyar törvényhozás 1879-ben látta elérkezettnek az időt az állampolgárság végleges rendezésére. Nem volt véletlen az időpont megválasztása, hiszen a megelőző években "söpört végig" Európán az államhoz való tartozás jogi rendezésének törvényi hulláma (pl. Németország 1870. évi törvény; Svájc 1876. évi törvény; Olaszország 1865. évi PTK; Nagy-Britannia 1870. évi törvény). Ehhez a nemzetközi folyamathoz csatlakozott Magyarország, amikor 1879. október 8-án Tisza Kálmán miniszterelnök a T. Ház elé terjesztette "a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről" szóló törvényjavaslatot. A jogszabálytervezet indoklása fő szempontként a zavaros jogi helyzet megszüntetését jelölte meg, a másik fő szempont pedig a magyar állam érdekeinek megóvása volt.[14] A törvénnyel alapvető hiányt is igyekeztek pótolni, hiszen az állampolgárság elvesztéséről- magyar nő idegenhez való férjhezmenetelén kívül - nem szóltak az addigi hazai szabályozások.

A törvényjavaslat alsóházi vitája mindössze egy hónap alatt lezajlott, majd a főrendi ház elé terjesztett és elfogadott szöveget Ferenc József szentesítette 1879. december 20-án. Magyarország első állampolgársági novellája - 1879. évi L. törvény elnevezéssel becikkelyezve - 1880.jan. 5-én lépett hatályba.

Röviden összefoglalnánk a törvény lényegi rendelkezéseit.

Az állampolgárság megszerzésének öt módját ismeri a jogszabály: leszármazás, törvényesítés és házasság útján, honosítással és országban lakással.

Leszármazás útján szerezhetett állampolgárságot minden törvényes születésű személy, kinek apja magyar állampolgár volt, ezen kívül magyar állampolgárnő törvénytelen gyermeke is - függetlenül attól, hogy a születés Magyarországon vagy külföldön történt.

Törvényesítés volt a szerzési jogcím akkor, ha a gyermek törvénytelen születésű, anyja nem, de atyja magyar állampolgár.

Az a külföldi nő, aki magyar állampolgárhoz ment férjhez, a házassági kötelékkel a magyar állam kötelékébe is belépett.

A honosításnak két fajtáját különböztették meg: a rendes és a rendkívüli honosítást.

A rendes honosítás kizárólag kérelemre indult, melynek tárgyában a Belügyminiszter, illetve a horvát bán volt az illetékes. Feltételei közé tartozott, hogy az arra jogosított kérje, a kérelmezőnek valamely belföldi község kötelékébe való felvétele kilátásba legyen helyezve[15], 5 évig megszakítás nélkül lakjon belföldön és ugyanennyi idő óta szerepeljen az adózók lajstromában, családját és magát el tudja tartani és kifogástalan magaviselettel bírjon. Az illetékes szervek azonban még mindezek együttes megléte esetén is megtagadhatták a honosítást. Ha mégis hozzájárultak, akkor honosítási határozatot hoztak, a kérelmező esküt tett és ezek után kapta kézhez az állampolgárságot bizonyító honosítási okiratot. Az így honosított személy politikai jogait azonban korlátozták azzal, hogy a Képviselőházba csak 10 év múltán volt válaszható, főrendiházi tagságot csak a törvényhozás útján nyerhetett, s nem lehetett koronaőr.

A rendkívüli érdemek jutalmaként királyi oklevéllel honosított ezzel ellentétben azonnal válaszható volt a Képviselőházba.

Az országban lakás akkor eredményezte az állampolgárság elismerését, ha az illető 1880. január 8-a előtt már minimum 5 évig Magyarországon lakott és be volt vezetve egy hazai községben az adózók lajstromába.

Az állampolgárság megszűnésének ill. elvesztésének módjai a következők voltak: törvényesítés által, házassággal, távollét esetén, elbocsátással és hatósági határozattal.

Törvényesítéssel szűnt meg az állampolgársága azon törvénytelen születésű (akinek csak az anyja volt magyar állampolgár) személynek, akit külföldi atyja hazájának jogszabályai alapján törvényesítettek s ezt követően már nem lakik Magyarország területén.

Idegen állam polgárához való férjhezmenetellel vesztette el állampolgárságát a külföldivel házasságra lépő magyar nő.

A hírhedt távollét-klauzula[16] alapján vesztette el magyar állampolgárságát az, aki a magyar kormány vagy az osztrák-magyar közös miniszterek megbízása nélkül 10 évig megszakítás nélkül a magyar állam területének határain kívül tartózkodott. A jogvesztés kiterjedt a távollévő férfi nejére és kiskorú gyermekeire is.

Az állam kötelékéből csak kérelemre indult eljárás eredményeként lehetett a folyamodót elbocsátani, amennyiben az már eleget tett hadkötelezettségének. Ha még nem - de már 17 évét betöltötte -, akkor törvényhatósági bizonyítvánnyal igazolnia kellett, hogy nem a katonaság elől kíván elmenekülni az állampolgárság elvesztésével. Ha a folyamodó katonai szolgálatát töltötte, a honvédelmi miniszter elbocsátó levelét csatolnia kellett kérelméhez. Béke idején a fenti feltételeken túl még igazolni volt köteles, hogy önálló rendelkezési képességgel bír, vagy hogy apja, illetve gyámja vagy gondnoka gyámhatóságilag jóváhagyott bele- egyezésével az elbocsátáshoz hozzájárult, állami és községi adóhátralék nem terheli, illetve nem volt ellene Magyarországon folyamatban büntető eljárás, vagy nem állt büntető ítélet hatálya alatt. Mindezek együttes meglétekor az elbocsátási okirat kiállítására feljogosított Belügyminiszter ("Horvát-Szlavónországok" területén a horvát-szlavón bán, háború idején kizárólag "őfelsége") nem tagadhatta meg a kérelem teljesítését, s az így elbocsátott személy elvesztette magyar állampolgárságát. A jogvesztés hatályosult az elbocsátott férfi neje és kiskorú gyermekei vonatkozásában is.

Ha valamely magyar állampolgár az illetékes hatóság (Belügyminiszter, horvát-szlavón bán, határőrvidéki országos hatóság) engedélye nélkül más állam szolgálatába állt, és e hatóság felszólítására meghatározott időn belül ebből a szolgálatból ki nem lépett, az illetékes hatóság határozata alapján elvesztette állampolgárságát.

A megszerzés és az elvesztés jogkövetkezményein felül a törvény még deklarálja a kettős (vagy többes) állampolgárság elismerését. Végül - de nem utolsósorban - jogtechnikai előírásokról rendelkezett a jogalkotó az állampolgársággal kapcsolatos eljárások lefolytatása vonatkozásában.

Az ismertetett törvényi szabályozás időtállónak bizonyult, hisz a jogszabály lényegi rendelkezései 1948-ig, azaz majd hét évtizeden keresztül hatályban maradtak. Amiben a XX. század módosításai lényegesen változtattak első állampolgársági novellánkon, azok politikai célzatosságot magában foglaló szempontokat takarnak. Az egyik ilyen szándék az állampolgárság regulái közé az aktuális politikai rendszerrel szembenállók elleni diszkrimináció paragrafusait építi be, a másik pedig - részben ennek ellenhatásaként - a jóvátétel igényével szabályozza a jogintézményt. A következőkben e két szemponthoz való kötődés alapján mutatjuk be az állampolgársági jog XX. századi fejlődését egészen a politikai rendszerváltozásig bezáróan.

A diszkriminatív jellegű szabályozások az állampolgárság elvesztéséhez kapcsolódnak. Az elvesztési jogcímek közül pedig a megfosztást kell kiemelnünk, amely egyértelműen politikai rezsimspecifikus találmány.

Elsőként az 1939. évi IV. tv-t kell említenünk, ami a zsidók gazdasági térfoglalásának korlátozásáról címet viseli. Ennek 3. §-a egyrészt előírja, hogy honosítás, házasságkötés vagy törvényesítés által zsidó magyar állampolgárságot nem szerezhet, másrészt a zsidó személyek meglévő állampolgárságának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Ennek keretében a jogszabály felhatalmazza a belügyminisztert, hogy hatálytalanítsa az 1914. július l-je után magyar állampolgárságot kapott zsidók honosítását, illetve visszahonosítását, amennyiben nevezetteket életviszonyaik nem utalják arra, hogy az ország területén maradjanak, ha a honosításnak illetve visszahonosításnak a törvényben meghatározott előfeltételei nem állottak fenn, illetve ha a magyar állampolgárság megszerzése érdekében a nevezett személyek bűncselekményt vagy fegyelmi vétséget követtek el vagy a hatóságot megtévesztették. A jogfosztást ez esetben is kiterjesztették az inkriminált személy feleségére és kiskorú gyermekeire.

Az 1879. évi L. tv. jelentős módosításai közé tartozik az 1939. XIII. tv., amely kizárólag az állampolgárság elvesztésével kapcsolatos szabálypontokat tartalmaz. A törvény 1. §-a alapján megszűnik a magyar állampolgársága annak, aki honosítás útján külföldi állampolgárságot szerzett s ez azokra is kiterjed, akik ezt a törvény hatálybalépésének napja előtt (tehát 1939. szeptember 1. előtt) szerezték meg. E személy feleségére és kiskorú gyermekeire is kiterjeszti a törvényalkotó a jogvesztést, ha a honosító állam szabályai szerint a honosítás rájuk is kiterjedt. A törvény a továbbiakban szigorítja az 1879. évi L. tv. ún. távollét-klauzuláját, amennyiben a távollét időpontjául nem azt a napot veszi, amelyen a távollévőnek lejárt az útlevele (ahogy ezt az eredeti szabályozás előírta), hanem nevezett időpontot ahhoz a naphoz kötötte, amelyen az illető eltávozott az országból. Az ily módon eltávozott személy elvesztette állampolgárságát, s ezt a joghátrányt a jogszabály kiterjesztette a távollévő férfinak vele élő feleségére és vele élő gyermekére is.

A másik szigorítás a távollét megszakításához kötődik. A módosítás szerint nem lehet a tízévi távollét megszakításának tekinteni a Magyarország területére való visszatérést, ha az esetenként nem haladja meg a három hónapi időtartamot. (Az eredeti szabályozás az egynapi hazatérést is megszakításként értékelte.) Amennyiben valaki fenn kívánta tartani állampolgárságát, de távollétét nem akarta hazatéréssel megszakítani, úgy annak ez irányú szándékát be kellett jelentenie a magyar belügyminiszternek, illetve a tartózkodási helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóságnak. A törvény azonban ennek a bejelentésnek csak abban az esetben ad jogi hatályt, ha az állampolgárság fenntartásához a belügyminiszter kifejezetten vagy hallgatólag hozzájárult. Ez viszont a kormányzati tényező politikai szempontú mérlegelésének az útját nyitotta meg, ami a további diszkrimináció lehetőségét építette be a jogszabályba.

Az 1939. évi XIII. tv. már formailag is használja a megfosztás kifejezést. A 8. § előírásai a politikai értékítélet jogszabályalakító erejét teljes egyértelműséggel demonstrálják, mikor is a hatalmon lévő politikai rezsim elsősorban a legfőbb ellenségének kikiáltott kommunista, illetve munkásmozgalmi személyeket állított a megfosztási szabályok célkeresztjébe.

Két személyi csoportja terjeszti ki törvény a hátrányos jogkövetkezményeket Az egyik csoport azon külföldön tartózkodó személyek köre, akikkel szemben a bíróság az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösségét megállapítható ítéletet hozott, illetve akikre nézve a bíróság megállapította, hogy háború idején az ellenséghez pártoltak s azt segítették (kémkedéssel, fegyveres szolgálattal, másnemű szolgáltatással) vagy e célból ellenséges csapathoz csatlakoztak vagy önként ellenséges területre távoztak.

A másik személyi csoport azon belföldieket foglalja magába, akik a magyar kormány engedély nélkül idegen állam kormányától, bármely más szervétől vagy külföldi politikai szervezettől bármilyen politikai tisztséget vagy megbízatást elvállalnak, vagy valamely külföldi politikai szervezet tagjává válnak illetve tevékenységében rész vesznek.

Külön említenénk azt a bekezdést, amely azt a személyt fosztja meg az állampolgárságtól, aki az ország területének elhagyására vonatkozó jogszabályok megszegésével vagy kijátszásával külföldre távozik. Ez a szabálypont alapítja meg a hírhedt disszidálás törvényi tényál1ását, mely a „legéletképesebbnek" bizonyult a megfosztási jogcímek közül. Ennek bizonyítékául a későbbiekben bemutatandó ún. népi demokratikus törvények szolgálnak, ahol ezt a tételt előszeretettel szerepeltették s így megmutatták, hogy az aktuális előjelű politikai rendszerek jogtechnikai megoldásai között nincs áthidalhatatlan különbség, ha az hasznos a mindenkori politikai kormányzat számára.[17]

A második világháború után megsokasodtak az állampolgárság jogintézményét alakító jogszabályok s ezek - a három új novellán túl - kizárólag- diszkriminatív vagy jóvátételi jellegűek.

A diszkriminatív körből elsőként az ideiglenes kormánynak az 1945. október 15-én hatályba lépett 9.550/1945. M.E. számú rendeletét idéznénk, amely a német ál1ampolgárok honosításának és visszahonosításának hatálytalanítása tárgyában intézkedik. Eszerint a honosítás vagy visszahonosítás útján az 1939. augusztus 31-e után magyar állampolgárságot szerzett német állampolgárok honosítása illetve visszahonosítása 1945. december 31-ével hatályát veszti s ez kiterjed az illető férfi honosított feleségére és gyermekeire is. A jogfosztás nem vonatkozott arra, aki a belügyminiszterhez intézett beadványban kérte a honosítás illetve visszahonosítás fenntartását. Ennek érdekében a honosítottnak igazolnia kellett, hogy a nácikkal fegyveresen szembeszállt, a visszahonosítottnak pedig azt, hogy 1939. augusztus 31-e után tanúsított magatartása a magyarsághoz való hűség szempontjából kifogás alá nem esik, és egyébként visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.

A honosítottak és visszahonosítottak csoportja két eltérő típusú állampolgársági magatartást takar. A honosítottak olyan német nemzetiségű személyek közül kerültek ki, akik 1939. augusztus 3l-e után előny- és haszonszerzés szándékával folyamodtak a magyar állampolgárságért. A visszahonosítottak körébe azok tartoztak, akik eredetileg magyar állampolgárok voltak, de német nemzetiségüket felhasználva, magukat németnek vallva német birodalmi állampolgárságot nyertek és így lemondtak magyar állampolgárságukról, majd később mégis visszahonosították magukat.[18]

A megfosztás alóli mentesítés körülményeit vizsgálva aggályos pontokat lelhetünk. A honosítás és visszahonosítás hatályának kérdésében a belügyminiszter határoz, de ha ezt 1945. december 31-ig ezt nem teszi meg, akkor a kérelmet elutasítottnak kell tekinteni. További kétségeket támaszt az a tény, hogy a fenntartási kérelem beadására mindössze egy hónap (!) állt az érintettek rendelkezésére, s ez jogvesztő határidő volt. A hatályfenntartás az érintett férfi feleségére és kiskorú gyermekére csak akkor terjedt ki, ha ezt a belügyminiszter határozatában kimondja. Végül a hatá1yfenntartás indokául felhozott "különös méltánylást érdemlő körülményekre" való hivatkozás tovább fokozhatja azt az érzésünket, hogy a jogalkotó igyekezett minél teljesebb mértékben szankcionálni a "bűnös népnek" tartott németeket.

Ehhez a vonulathoz sorolható a következő jogszabály: a nemzeti kormány 12.330/1945. M.E. számú rendelete a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről. Ennek hátterében nem csak a magyar kormány szándékát kereshetjük, hanem a kérdés tágabb politikai összefüggésekbe ágyazódik. Ugyanis 1945. november 20-án kötött egyezményt Magyarország kormánya és a Szövetséges Ellenőrző Tanács a magyarországi német lakosság Németországba való áttelepítéséről s a nevezett rendelet ennek a határozatnak az l945. évi XI. tv. 15. §-ban kapott felhatalmazás alapján történő végrehajtása. A politikai döntés tehát a szövetséges hatalmak aktív kezdeményezésére, ráhatására született meg.

A rendelet szerint az a magyar állampolgár köteles Németországba áttelepülni, aki a legutolsó népszámlálás (1941. - K. K.) alkalmával német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza. Ezen felül ugyanez a retorzió sújtotta a Volksbund vagy valamely fegyveres alakulat (pl.: SS) tagjait.

A kitelepített német nemzetiségűek állampolgárságának kérdése azonban még nyitott kérdés volt egészen 1946. július 16-ig, mikor napvilágot látott 7.970/1946. M.E. számú rendelet. A jogszabály alapján a Németországba áttelepített magyar állampolgárok Magyarország területének elhagyása napján elvesztették magyar állampolgárságukat. Mindez vonatkozott azon személyekre is, akiket a rendelet hatálybalépésének napja előtt telepítettek át Németországba.[19]

A negatív diszkrimináció további súlyosbodásának dokumentuma az egy évvel későbbi 10.515/1947. Korm. számú rendelet, amely az állampolgárság elvesztésének szankcióját kiterjesztette azokra a személyekre, akik az áttelepülés kötelezettsége alól kivonták magukat, illetve azokra, akiket az áttelepülésre kötelezettek névjegyzékébe felvettek[20], s ezután lakóhelyüket rendőrségi engedély nélkül elhagyták. Előbbiek azon a napon vesztették el állampolgárságukat, mikor az ország területét el kellett volna hagyniuk, utóbbiak pedig lakóhelyük engedély nélkül való elhagyásának napján. A rendelet további szankciója, a magyar állampolgárság elvesztése az érintett személy Németországba való áttelepítésének nem akadálya.

A politikai diszkrimináció erősödéséről tanúskodik e tárgyban a külföldön tartózkodó egyes személyeknek magyar állampolgárságuktól való megfosztása tárgyában kiadott 1947. évi X. tv. Előírásai szerint a kormány megfoszthatja magyar állampolgárságától azt a külföldön tartózkodó személyt, aki ellen a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tv-ben meghatározott valamely bűntett miatt nyomozás van folyamatban, ha a kormány felhívására ennek közlését követő harminc, Európán kívüli tartózkodás esetén hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt a magyar hatóságnál nem jelentkezik.Ugyanígy kell eljárni azzal szemben, aki az előzőekben meghatározott bűntett gyanúja miatt a törvény hatálybalépése előtt (!) a visszatérésre fel lett hívva és a törvény hatályba1épéséig Magyarország területére nem tért vissza.[21]

A törvény az aktuális politikai kurzussal szemben állókkal lép fel s a korszak közéletét egyre inkább uraló ellenségkeresési és az azzal való leszámolási hangulat a jogszabályt erősen támadható megoldások alkalmazásához vezette. Nem befejezett bírósági tárgyalást lezáró ítélet alapján kezdeményezhető a megfosztás - mint ahogy azt az 1939. évi XIII. tv. azt az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek vonatkozásában előírta -, hanem feltételezett bűntett gyanúja miatti nyomozás teremtette meg az eljáráshoz az alapot. További aggályos pontja a szabályozásnak, hogy a hazatérésre felszólítottnak nem csupán a hazatérés, hanem a jelentkezés is a kötelezettsége. Nem valószínű, hogy túlságosan megnyugtatta volna az érintetteket a jogszabály miniszteri indoklásában olvasható érvelés, mely szerint a törvény sem az állampolgárságot, sem a demokratikus szabadságjogokat nem kívánja érinteni, hiszen ha a hazahívott személy az ország területére visszatér és jelentkezik, akkor nem lehet a magyar állampolgárságtól megfosztani.

Az Országos Törvénytár 1948. évi május 14-én kiadott 19. számában jelent meg az 1948. évi XXVI. tv., amely az előző szabályozást tovább szigorította. A törvény szerint ugyanis a kormány megfoszthat minden olyan személyt a magyar állampolgárságától, aki a kormány felhívására, a felhívásnak a Magyar Közlönyben történt utolsó közzétételét követő harminc nap alatt, ha pedig Európán kívül tartózkodik, hatvan nap alatt Magyarország területére nem tér vissza és itt magyar hatóságnál nem jelentkezik. A törvényalkotó itt már mellőz valamely magatartás tényálladékára való mindenfajta utalást, s ezzel a hatósági mérlegelés keretei teljesen megszűnnek. Az állampolgárságtól való megfosztás a bármilyen tartalmú felhívás ellenére történő vissza nem téréssel hatályosult.[22]

Ilyen előzmények után került sor az állampolgársági jog újrakodifikálására, melyben a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok leképezési igénye figyelhető meg. Az 1948. évi LX. tv. átfogó novellaként szabályozta a kérdéskört.

A törvény szerint az állampolgárságot házasságkötéssel, törvényesítéssel, atyai elismeréssel vagy atyaság bírói megállapításával, elbocsátással, illetve megfosztással lehetett elveszteni. Végképp megszűnt a távollét és a külföldi honosság okán beálló jogvesztés intézménye.

A megfosztási indokoknál több módosítást találunk. Még az 1879. évi L. tv. 30. §-a hozta be a jogcímek közé az engedély nélkül más állam szolgálatába lépést. Ez annyiban módosult, hogy a szolgálatnál a közszolgálatot nevesítették a jogfosztás alapjául, de elhagyták az eredeti kiegészítést: ha felszólításra az illető nem lép ki ebből a szolgálatból, csak akkor veszíti el állampolgárságát. A változtatás miniszteri indoklása úgy szól, hogy aki a kormány engedélye nélkül idegen állam közszolgálatába lép, az annyira vét az állampolgári hűség ellen, hogy felesleges a kilépésre felszólítani (!) az illető személyt, a jogviszonyba lépés önmagában elég a megfosztás beálltához. Az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül csak a disszidálás, illetve a külföldi politikai megbízatás elvállalása vagy külföldi politikai szervezet tagsága., vagy munkájában való részvétel maradt érvényben, a többit hatályon kívül helyezték. A jogszabály megerősítette érvényében az 1948. évi XXVI. tv. vagyonelkobzásra vonatkozó rendelkezéseit. Összességében megállapítható, hogy az 1948. évi LX. tv., a második állampolgársági novella stabilizálta a diszkriminatív szabályozást.

Nem bizonyult azonban utóbbi törvény olyan időtállónak, mint első állampolgársági nove1lánk. Kilenc év múlva adták ki az 1957. évi V. tv-t, harmadik egységes állampolgársági törvényünket. Itt a diszkriminatív szabályozás területe az előzőekhez képest csökkent. A magyar állampolgárság mindössze két jogcímen, kérelemre történő elbocsátással, illetve megfosztással volt elveszíthető. Az új szabályozás szerint a megfosztás azzal a személlyel szemben állt be, aki külföldön tartózkodik, és súlyosan vét az állampolgári hűség ellen vagy akit súlyos bűncselekmény miatt magyar vagy külföldi bíróság jogerősen elítélt. A megfosztás hatálya már nem terjed ki automatikusan a házastársra és a gyermekekre, csak ha ők is külföldön tartózkodtak és a jogfosztó határozat erről külön rendelkezett. A megfosztás kérdésében a kormány helyett a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (továbbiakban: NET) döntött, de a vagyonelkobzást már nem írta elő kötelező erővel a törvény, hanem azt a NET mérlegeléséhez kötötte.

Az első látásra humánusabb általános szabályozás sokkal konkrétabb megfogalmazást nyert az 1957. évi 55. tvr-ben, amely az előzőekben tárgyalt törvény végrehajtási utasítása. Az ördög a részletekben rejlik - ahogy ezt a régi mondás tartja, s erről a tvr-t átvizsgálva újfent meggyőződhetünk. A törvény 15. §-nak a.) pontjában előírt megfosztási jogcím, a súlyos vétség az állampolgári hűség ellen csak a tvr-ben lett tartalmilag értelmezve s itt új megfogalmazásokon túl a régebbi szabálypontokat is újólag ismerősként köszönthetjük. Ugyanis súlyosan vétőnek minősül az a személy, aki a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő vagy veszélyeztető politikai tevékenységet folytat, a magyar államra vagy annak szerveire becsmérlő, rágalmazó nyilatkozatot tesz, engedély nélkül idegen állam közszolgálatába szegődik, illetve az ország területére szóló visszahívással szembeszegül. Mindezen felsorolás azonban nem taxációs jellegű, mivel a NET a bármely más cselekményt is értékelhet megfosztási okként. Ennek tudatában nem beszélhetünk a diszkrimináció jelentős visszaszorulásáról, a humanitás teljes térnyeréséről, hiszen a részletesebb vizsgálat bemutatta a szabályozás igazi arcát. A megfosztás diszkriminatív tételei ígyhát egészen a politikai rendszerváltásig bennmaradtak állampolgársági jogunkban, amelyek megszüntetése már másik vizsgált területünkre, a jóvátételre vezetik át elemzésünket.

A jóvátételi jellegű szabályozások élén áll az 1921. évi XXXIII. tv., amely a trianoni békeszerződést cikkelyezte be hazai jogunkba. A 61. § talapján mindazok a személyek, akiknek községi illetősége olyan területen van, amely azelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia területeihez tartozott, a magyar állampolgárság kizárásával annak az államnak az állampolgárságát szerzik meg, amely az említett területen az állami főhatalmat gyakorolja. A jogvesztés mellett azonban a jóvátétel is megjelent a 63. §-ban, az opció intézményének bevezetésével. Eszerint azok a 18 évesnél idősebb személyek, akik magyar állampolgárságukat a 61. § alapján elvesztették és új állampolgárságot nyertek, a szerződés életbelépésétől számított egy évi időtartamon belül (tehát 1921. július 26-tól 1922. július 26-ig - K. K.) joguk van magyar állampolgárságot igényelni (opció), ha illetőségük előzően Magyarország területén volt. Ennek alapján minden magyar állampolgárnak, aki a trianoni szerződéssel vesztette el magyar állampolgárságát, lehetősége nyílt Magyarország javára optálni. A férj a felesége, a kiskorú gyermekek nevében apjuk volt teljes körűen felruházva az optálási jog gyakorlására, de a 12 évet betöltött kiskorút az opció kérdésében már meg kellett hallgatni. Ha valaki azonban elmulasztotta a megjelölt egy éven belül az opciót, akkor az - a határidő jogvesztő mivolta miatt - csak visszahonosítás útján, aki más címen vesztette el állampolgárságát, az csak honosítás útján szerezhette meg 1922. július 26. után a magyar állampolgárságot.

Emellett természetesen a törvény minden olyan személynek elismerte a magyar állampolgárságát, akinek a trianoni szerződés életbelépésének napján magyar területen volt az illetősége és nem volt más állam polgára. Ezen túl - kényszerű kisegítő szabályként alkalmazva - a területi elv, mint jogcím-keletkeztető megoldás is megjelenik a törvényben: aki magyar területen született, az a születés tényénél fogva megszerezte a magyar állampolgárságot, ha születése miatt nem illeti meg más állampolgárság.

A trianoni békeszerződés becikkelyezését előíró törvényben a megváltozott állampolgárságú személyeknek biztosított opciós jog, amelynek alapján magyar állampolgárságuk fenntartására vonatkozó elhatározásuk bejelentésére mód nyílt nem volt képes önmagában végleg rendezni a kérdést. Az országlakosok addigi életviszonyait teljesen felforgató határmódosítások rendkívüli problémahalmazt eredményeztek, a megkisebbedett területű Magyarország területét elözönlötték a magyar nemzetiségű menekültek, akiknek jogi helyzete normalizálásánál az első lépcsőfokot az állampolgárság rendezése jelentette. Azonban hamar bebizonyosodott, hogy az optálásra előírt egy éves időtartam túl rövid a nagy mennyiségű ügy kezelésére, s az 1879. évi L. tv-ben szabályozott visszahonosítás procedúrája méltánytalan, ráadásul elhúzódó eljárást eredményez. Mindezek arra vezették a magyar törvényhozást, hogy jóvátételt gyakorolva kiadja az 1922. évi XVII. tv-t, amelynek 24. §-a lehetővé tette a trianoni békeszerződés folyományaként megszűnt magyar honosság kedvezményes eljárás útján való visszaszerezhetőségét. A törvény felhatalmazása szerint az a személy, aki a világháború kitörése (1914. július 26. - K. K.) után elbocsátás vagy hatósági határozat nélkül vesztette el magyar állampolgárságát és Magyarország területén lakik vagy itt kíván letelepedni, azt kérelmére a belügyminiszter kivételesen az 1879. évi L. tv. 38. §-a (a visszahonsításról - K. K.) értelmében megkívánt kellékek hiányában is visszahonosíthatja, ha a visszahonosítást kérő 18. életévét betöltötte, nem cselekvőképtelen és visszahonosítását különös méltánylást érdemlő körülmények indokolják.[23]

A jóvátételi szabályozásnak volt azonban egy Achilles-sarka: a községi illetőség. Az említett jogintézmény - eredetét tekintve - nem az állampolgársághoz, hanem a községi önkormányzat kialakulásához kapcsolódott. Utóbbiak létrejöttével párhuzamosan jelent meg az ún. községi polgárjog, amely a község ügyeinek intézésében résztvevő személyeket illette meg. Ebből fejlődött aztán ki a községi illetőség, amely egy 1859. április 24-én kibocsátott császári pátens rendelkezése következtében lett bevezetve a Habsburg császárság országaiban - így a Magyar Királyságban is. Hazánkban azonban a Kiegyezésig nem tudott meggyökeresedni az intézmény. A magyar törvényhozás aztán négy évvel az Osztrák Magyar Monarchia megalakítása után emelte be - immáron végérvényesen - hazai jogunkba a községi illetőséget az 1871. évi XIII. tv-vel.[24] A jogszabály miniszteri indoklásából kiolvasható szándék szerint a jogalkotó a községi illetőségnek a polgári és politikai jogok gyakorlása szempontjából nem kívánt jelentőséget adni, azt a szegényellátási és közápolási költségek viselésének rendezéséhez szükséges eszköznek tekintette. Ezen költségek megtérítése a községet terhelte, ezért fontos volt a község és az egyén közti személyi kötelék meglétének bizonyítása, azaz az. illetőség fennállása. A szociális támogatások és a községi illetőség közti kapcsolatot aztán - az illetőség megállapításának bonyolultsága miatt - egy 1931-es kormányrendelet[25] szüntette meg és a támogatás kötelezettségével az utolsó lakóhely községét terhelte.[26] Az 1871-es törvény azonban az említett törvényalkotói szándékon túl közjogi kapcsolatot is teremtett az egyén és a község között. A jogszabály 6. §-a előírta ugyanis, hogy minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia. Ehhez a rendelkezéshez kapcsolódott aztán első állampolgársági novellánk, az 1879. évi L. tv-nek a honosítással kapcsolatos azon előírása, amely szerint a honosítandó valamely belföldi község kötelékébe fel legyen véve, illetve felvételét valamelyik község kilátásba helyezze. Az állampolgárság- és a községi illetőség közti kapocs tehát kettős: csak magyar állampolgár szerezhet községi illetőséget, illetve minden magyar álllampolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia.

A gyakorlat során azonban számos esetben patt helyzet alakult ki. Ugyanis sok község kizárólag a magyar állampolgárok illetőségét ismerte el, és csak nekik adták ki az illetőségi bizonyítványt. Azonban a honosításért folyamodó így nem kérhette honosítását, mivel nem volt módjában igazolni községi illetőségét, de ezért meg amiatt nem folyamodhatott, mert nem volt magyar állampolgár.[27]

A trianoni békeszerződés után előállott megváltozott helyzet a községi illetőség kérdésében is állásfoglalást kíván. A belügyminiszter lett az egyedüli joghatóság, aki a községi illetőség kérdésében végérvényesen, a további jogorvoslat lehetőségét kizárva döntött.[28]

Ez a rendelkezés sem tudta véglegesen feloldani a községi illetőséggel kapcsolatos problémákat. Rengeteg állampolgársági ügy évekig elhúzódott, a nem tiszta jogi helyzet miatt, megkeserítve ezzel sok áttelepülni kívánó ember életét. A jogirodalomban is egyre inkább erősödött a vélemény, hogy a községi illetőség helyébe inkább az állandó lakhelyet, vagy tartózkodási helyet kéne léptetni, s így átvághatóak lennének a gordiuszi-csomó bonyolultságú ügyek.[29]

A magyar törvényhozás tett is lépéseket ez irányba a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken lévő személyek állampolgárságának rendezésekor.[30] Az 1939 évi VI. tv. a felvidéki és kárpátaljai területvisszacsatolásokkal kapcsolatban úgy intézkedik, hogy akik 1921. július 26-án az akkor érvényes magyar jogszabályok értelmében kétségtelenül magyar állampolgárok voltak és a trianoni szerződés alapján csehszlovák állampolgárokká váltak, azok 1939. március 15-től kezdődő jogi hatállyal hatósági intézkedés nélkül visszaszerzik magyar állampolgárságukat, ha állandó lakhelyük 1939. március 15-e óta a visszacsatolt kárpátaljai illetve felvidéki területen van.[31] Az állampolgárság visszaszerzésének jogi alapja tehát már nem a sok zavart okozó községi illetőség, hanem az állandó lakhely. Az említett jogszabály azonban még tíz évi időtartamot szab az állandó lakhely fennállásának elismeréséhez, de ez a korlátozás már nem szerepel a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) keretében visszacsatolt keleti és erdélyi országrészeknek Magyarországgal való egyesítéséről szóló 1940. évi XXVI. tv-ben. Eszerint azok a román állampolgárok, akík 1940. augusztus 30-án az említett területeken állandó lakóhellyel bírtak, hatósági intézkedés nélkül megszerzik a magyar állampolgárságot. Azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akiknek ezután is Romániánál maradt területeken van az állandó lakhelyük, jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.[32] Hasonlóképpen rendelkezik a Jugoszláv Királyságtól megszerzett területek visszacsatolását becikkelyező 1941. évi XX. tv. is.

A második világháborúban való szerepvállalásunk következtében a visszacsatolt területek elvesztek. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 526/1945. M.E. számú rendeletében a Moszkvában 1945. január 20-án létrejött fegyverszüneti egyezmény 2. pontjának végrehajtásaként az ország területi változásaira vonatkozó, előzőekben hivatkozott törvénycikkeket hatályon kívül helyezte. Ennek következtében a törvényekben jóvátétel útján megszerzett magyar állampolgárság elenyészett, s így nagyszámú személy jogi helyzete vált kérdésessé. A probléma kezelésére adták ki öt hónappal később, 1945. június 18-án, az 5.070/1945. M.E. számú rendeletet a magyar állampolgárság ideiglenes igazolása tárgyában. Eszerint azok a személyek, akik az 526/1945. M.E. számú rendelettel hatályon kívül helyezett jogszabályok alapján szerezték meg annak idején a magyar állampolgárságot és állandó lakhelyük Magyarországnak 1937. december 31-én fennállott határain belül van, a magyar hatóságok (bíróságok) előtti eljárás során állampolgárságuk szempontjából további rendelkezésig a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek. Az igazolványt kérelemre adták ki az illető állandó lakóhelye szerinti önkormányzatok.[33]

A nevezett személyi kör állampolgárságára vonatkozó rendelkezéseket írt elő a már tárgyalt 1946. évi XV. tv. a magyar-csehszlovák lakosságcseréről és az 1949. évi XIV. tv. a magyar-román egyezmény becikkelyezéséről.[34] A trianoni békeszerződésből eredő állampolgársági problémákat átfogó jelleggel viszont csak a második állampolgársági novella, az 1948. évi LX. tv. szabályozta. A törvény elsőként azoknak a személyeknek, feleségüknek, leszármazottaiknak illetve férfi leszármazottaik feleségeinek a magyar állampolgárságát ismeri el, akik a trianoni békeszerződés hatálybalépésekor (1921. július 26-án) magyar állampolgárok maradtak, illetve a szerződésben előírt módon gyakorolták az opció jogintézményét.

Akik a területvisszacsatolások következtében szereztek állampolgárságot és azt az 526/1945. M.E. számú rendelet következtében elvesztették, azok 1945. január 20-tól kezdődő hatállyal magyar állampolgárnak ismertetnek el, ha állandó lakhelyük mind 1948. január elsején, mind a törvény hatálybalépésének napján (1949. február 1.) Magyarország területén volt. Utóbbi rendelkezés hatálya kiterjedt állampolgárságukat elvesztett és hadifogságba hurcolt, elhurcolt (deportált) avagy szocialista (kommunista, szociáldemokrata), fasisztaellenes vagy demokratikus magatartásuk következtében Magyarország területéről távozni kényszerült olyan volt magyar állampolgárokra is, akik 1948. január 1. után, de a kényszerű távollét okának megszűnésétől számított hat hónapon belül telepedtek le Magyarországon.

Az 1948. január 1-jén fennálló állandó lakhely az állampolgárságszerzés jogcíme azoknál is, akiknek külföldi állampolgársága igazolva nincs és mind ő, mind szülei Magyarországnak az 1921. július 26-a előtt fennállott határain belül - az ún. történelmi Magyarországon - született. Ugyanezt kell alkalmazni azokra is, akik 1939. szeptember 1-je előtt gazdasági válság vagy munkanélküliség miatt munkavállalás céljából külföldre távozni kényszerültek, és 1948. január l-ig Magyarországra nem tértek vissza, ha az 1949. február 1-jétől számított egy év alatt a belügyminisztertől kérték magyar állampolgárságuk elismerését.

A jogszabály honosítást szabályozó része is tartalmaz trianoni jóvátételi előírást. A belügyminiszter ugyanis az általános rendelkezésben elírt kellék (a honosítást kérőnek a kérelem előterjesztését közvetlenül megelőző három év alatt megszakítás nélküli állandó lakhellyel kellett rendelkeznie) hiányában is honosíthatja azt a nem magyar állampolgárt, aki Magyarországon lakik, vagy itt kíván letelepedni, ha felmenője magyar állampolgár volt és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ennek alapján szerezhettek állampolgárságot a trianoni békeszerződés alapján magyar állampolgárságú személyeknek olyan ivadékai, akik 1921. július 26-a után születtek s az 1922. évi XVII. tv. alapján nem voltak visszahonosíthatóak, mivel ezek már külföldi állampolgárokként születtek, így nem veszthettek el magyar állampolgárságot. A nevezett személyi kört így csak honosítás útján lehetett magyar állampolgárrá tenni, viszont velük kapcsolatban mindenképpen méltányos jóvátételi intézkedés volt a háromévi állandó lakhely igazolásától való eltekintés.

A törvény ezen felül még lehetőséget nyújtott a kedvezményes honosításra is. Ezt a belügyminisztertől kérelmezhette az, aki a történelmi Magyarország határain belül született, állandó lakhelye 1947. szeptember 15-én (a párizsi békeszerződés életbeléptekor - K. K.) Magyarországon volt, a honosítási kérelem előterjesztésekor is itt tartózkodik és honosítását különös méltánylást érdemlő körülmények teszik indokolttá. Ezek közé azok a személyek tartoztak, akik nem tudták volna igazolni a honosítási szabályok alapján, hogy hol született az a felmenőjük, akihez állampolgárságuk a 1eszármazás jogcímén igazodik. Ez könnyen e1őfordulhatott, hiszen 1907. január 1. óta a magyar állami születési anyakönyv nem tünteti fel a szülők születési helyét, ezért mindenképpen indokolt volt a honosítási kedvezmény megalkotása.

A helyzet végleges tisztázásaként a törvény záró rendelkezései közt e1őírja, hogy a magyar állampolgárokat állampolgárságuk nyilvántartásba vétele végett össze kell írni egy állampolgársági jegyzékbe. Akit ide felvettek, azt ellenkező bizonyításig magyar állampolgárnak kell tekinteni.

Az állampolgársági novellával egyidejűleg szerepelt a magyar törvényhozás napirendjén a községi illetőség megszüntetéséről szóló javaslat. A községi illetőség mint állampolgárság-keletkeztető jogcím a trianoni szerződés életbe1épte óta állandó viták és gyakorlati nehézségek forrása volt, mint azt már előzőleg bemutattuk. A jóvátételi jogszabályalkotásban a terület-visszacsatoló törvények óta az állandó lakhellyel kívánták felváltani a jogintézményt, de a községi illetőséget nem helyezték hatályon kívül.

Az új állampolgársági törvény idézett tételei aztán kellő jóvátételt gyakorolva rendet vágtak a Trianon okozta állampolgársági jogi problémák dzsungelében, így a községi illetőség megléte végképp anakronisztikussá vált Az így megszületett 1948. évi LXI. tv. törölte el. végérvényesen a jogintézményt s rendelkezése szerint, ahol valamely jogszabály községi illetőségre utal, ott helyette belföldi személynél a lakóhelyet, külföldön lakó személynél pedig az utolsó belföldi lakóhelyet kell érteni.

A jóvátételi szabályozás másik csoportját alkotják azok a jogszabályok, amelyek a megfosztás hátrányos jogkövetkezményeit szüntetik meg. A politikai indokú jóvátétel elsőként a Horthy-rendszerrel szembenállókat diszkrimináló intézkedések megszüntetését hozta. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1948. február 15-én kiadott egy rövid rendeletet (285/1945. M.E. számú rendelet) a baloldali politikai meggyőződés és tevékenység miatt elítéltek, illetve hátránnyal sújtottak rehabilitálásáról, de pontosabban és bővebben a nyolc hónap múlva megjelent 9.590/1945. M.E. számú rendelettel orvosolták a joghátrányokat.[35] A hátrányos jogkövetkezmények miatt önként vagy hatósági intézkedés folytán külföldre menekült ilyen személyeket, ha már visszatértek, vagy a békekötés után egy éven belül visszatérnek Magyarország területére, magyar állampolgároknak kell tekinteni akkor is, ha egyébként az állampolgárságról szóló jogszabályok értelmében állampolgárságukat elvesztették. Az intézkedés kiterjedt az ugyancsak eltávozott, de visszatérő személy feleségére és gyermekeire is.

Ugyanerre a személyi körre vonatkozóan emelte törvényerőre az 1948. évi LX. tv. az említett szabályozást azzal az időbeli megkötéssel, hogy az állampolgárság joghatályának visszaállítása az 1948. szeptember 15-ig Magyarországra visszatérteket illeti meg.

Az 1945. február 6-án kiadott 200/1945. M.E. számú rendelet hatályon kívül helyezte a zsidótörvényeket és rendeleteket - így az állampolgárságot érintő 1939. évi IV. tv-t is, amelynek 3.§-a szerint zsidó házasságkötés és törvényesítés által magyar állampolgárságot nem szerezhet. A hatálytalanítást kimondó rendelettel ez a szabálypont is megsemmisült, de a szabályozás nyitva hagyta a kérdést, hogy az érintett személyeket úgy kell-e tekinteni, mint akik a magyar állampolgárságot házasságkötés, illetve törvényesítés által megszerezték. Ezt a hiányt pótolja az 1948. évi LX. tv. 31. §-amely szerint aki az idézett jogfosztó szabálypont alapján az állampolgárságot házasságkötéssel illetve atyja jogán nem szerezhette meg, a jelen törvény erejénél fogva olyannak kell tekinteni, mint aki a magyar állampolgárságot házasságkötéssel, illetőleg törvényesítéssel megszerezte.

A jóvátételi szándék nyilvánul meg a NET 1955. évi 11. számú tvr-ben is, amely az országhatárokon kívül tartózkodó magyar állampolgárok tekintetében gyakorol kegyelmet. A rendelkezés az 1956. április 4-ig Magyarországra visszatért személyekre vonatkozik. Ezekkel szemben a jogszabály három esetben tiltja meg a büntetőeljárás megindítását. Nem lehet a háborús vagy népellenes bűntett elkövetése az eljárás alapja a háborús események következtében nyugatra távozott magyar állampolgárok ellen, kivéve a fasiszta rendszer irányítót illetve a főbenjáró háborús vagy népellenes bűntettek elkövetőit, akikre nem terjedt ki a kegyelem hatálya. Ugyancsak nem indítható büntető eljárás az 1954. január 1.előtt elkövetett tiltott útlevélhasználat és tiltott határátlépés, valamint az ezzel összefüggésben elkövetett más bűncselekmény jogcímén, illetve az ellen a törvényesen külföldre távozott magyal állampolgár ellen, akinek útokmányai 1954. január 1-ig lejártak.

A kegyelem alapján hazatelepült személyek állampolgárságnak rendezése során számos kérdés merült fel, amelyet orvosolni kellett. Ugyanígy megérett a helyzet, hogy egy hivatalos állásfoglalással elősegítsék az állampolgársági összeírást és jegyzékbevételt előíró - már az előzőekben hivatkozott - rendelkezés egyöntetű alkalmazását. A hivatkozott célok elérése érdekében született a NET 1956. évi 11. .számú határozata, mely előírja, hogy a magyar állampolgárság elvesztésének ténye az 1939. évi XIII. tv. folytán hozott határozatok alapján nem állapítható meg, illetve e törvény 8. §-a alapján beálló megfosztás jogkövetkezményei semmisek. A NET szabályozás nyugvó időt vezet be a távolléttel való állampolgárság-vesztésnél, melynek időtartamába az 1939. szeptember 1. és 1947. szeptember 15. között eltelt időt nem lehet beleszámítani.

Az 1989-90-es politikai rendszerváltozásig kellett aztán várni, hogy a jóvátétel igényével az 1945. utáni politikai rezsim alatt állampolgárságuktól megfosztott személyek is rehabilitációban részesüljenek. Az 1990. április 5-én hatályba lépő 1990. évi XXVII. tv. hatályon kívül helyez minden olyan egyedi megfosztó határozatot, amelyet az 1947. év X. tv., az 1948. évi LX. tv., 1948. évi XXVI. tv. és az 1957. évi V. tv. alapján hoztak, A nevezett személyek a Magyar Köztársaság elnökéhez címzett nyilatkozattal, a nyilatkozattétel időpontjától nyerik vissza magyar állampolgárságukat. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy ez a törvény csak az akkor élő személyekre terjedt ki, a már nem élőkkel kapcsolatos joghátrányt nem érintette. Ezért 1990. május 22-én kihirdették 1990. évi XXXII. tv-t, amely az előző jogszabály rendelkezéseit egészítette ki azzal, hogy az időközben elhunyt személyeket úgy kell tekinteni, hogy a jogfosztó intézkedések következtében magyar állampolgárságukat nem vesztették el.[36] Hasonlóan intézkedik negyedik állampolgársági törvényünk az 1993. évi LV. tv., amely zárórendelkezései közt szerepeltetve az egyedi határozatok hatálytalanítását a megfosztáson túl azt az 1947. szeptember 15. és 1990. május 2. közötti elbocsátottakra is kiterjeszti, illetve az alapelvek közt kimondja, hogy senkit sem lehet állampolgárságától, valamint állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani.

A magyar állampolgársági jog XX. századi viharos története a politikai rendszerváltást követő az új szabályozással lezárulni látszik. A magyar állampolgárság jövőbeni fejlődésének irányát már az Európai Uniós polgárság jelenti. A 2001. évi XXXII. törvény - amely a negyedik állampolgársági kódexet módosította -, valamint a 2002. évi III. törvény már ennek a folyamatnak az állomásait jelzi.

Jegyzetek:

1. Az elnevezésre vonatkozólag álljon itt magyarázatul Ekmayer Ágost felosztása (EKMAYER Á.: A honfiúság (indigenatus) Magyarországban. Jogtudományi Közlöny, 1867, 29.p) : "azok, kik a honpolgárságot születés vagy befogadás által vagy más módokon megnyerték, honpolgároknak, membra regni vel civitatis (osztrák polgári törvénykönyv 28. §) neveztetnek. Hazánk törvényei őket veri hungari s. indigenaknak (benszülötteknek) is nevezik, ellentétben ti. az országon kívül születettekkel, kik forenses s. alienigenaknak is hivatnak. Az indigenák még belföldieknek - intranei - országlakosoknak - regnicolae - is neveztetnek (1439:5.26.-1608: kor. e. 1.-1647:26.)" - valamint uo. 2. lbj. "A puszta indigena név honunkban hol a született, hol. a befogadott magyarokat jelenti. 1618:5.18.-1729:24.1."
2. Az Aranybulla (ll. cikk) megengedte, hogy az ország tanácsa a vendégeknek (idegenek) - amennyiben tisztességesek - méltóságokat adományozhasson. A későbbiekben az idegenek - szabályt erősítő kivételként - egyes konkrétan meghatározott tisztségeket is betölthettek, így a sóhivatalok (1552. évi XXXI. tc.) és a bányahivatalok (1792. évi VIII. tc.) tisztviselői lehettek, emellett általános gyakorlat volt katonai posztokra való kinevezésük.
3. CSIZMADIA Andor: A magyar állampolgársági jog fejlődése. Állam és Igazgatás, 1969. 12. sz. 1075 p., Ekmayer Á. i.m. 38.p.
4. A honfiúsítási díjat az 1827. évi XXXVII. tc. szerint mindig aranyban kellett lefizetni,
s az 1830. évi XVII. tc. előírása alapján a megfizetés e16tt a honfiúsítandót nem lehetett becikkelyezni. Ld. EKMAYER: i. m. 39.
5. Utóbbi jogosítványt az 1840. évi XLIX., L., LI., t.cikkek annyiban szűkítették, hogy a honfiusításhoz főrenditáblai tagság csak akkor járt, ha az országgyűlés az illetőt ülésezési és szavazati joggal külön felruházta.
6. Szabályozva: Appr. Const. III. r. 41. c. 1. §.
7. A magyar királyt erre tételesen az 1606. évi XIV. tc. és az 1630. évi XXX. tc., valamint nem hatályosan Werbőczi Tripartituma (1. r. 3. c. 7. §, J. r. 32. c.) jogosítja fel.
8. Ezeken kívül még további két külön jogcímet sorol fel Ekmayer: Polgári telek megszerzése és birtoka, ill. valamely kereskedés, műipari foglalkozás, vagy mesterség maradandó űzése. EKMAYER: i. m. 40.
9. CSIZMADIA: i. m. 1078.
10. Csizmadia erre a következőképpen szolgáltat bizonyítékot: ,...A városok a polgárokkal való felvételt is indeginátus szerzésnek tartották. Ez tűnik ki 1738-ban Bazin város védekezéséből. A kancellária ugyanis a városi tanácsot kérdőre vonta, hogyan merte Reindelsveder János György péket, mint külföldi acatholicust az 1733. évi királyi rendelet ellenére a polgárok közé felvenni. A tanács védekezésében rámutat arra, hogy Reindelsveder a polgárok közé felvétellel és ingatlanrésszel indigenatust szerzett, ezenfelül bazini polgárleányt vett feleségül, tőle a polgárjogot megtagadni nem lehet". CSIZMADIA: i. m. 1077-1078.
11. Mindez a török háborúk utáni elnéptelenedett területek benépesítésekor öltött tömeges méreteket egyrészrő1 a spontán bevándorlással, másrészről a tudatos kormányzati betelepítéssel.
12. Nem számítva Hajnóczy Józsefnek az 1790-91-es országgyűlésre szánt - s a diéta által elvetett - egyik alkotmánytervezetét, melyben a magyar nemzethez tartozás kritériumait igyekezett meghatározni.
13. Ezek a törvények: a köztörvényhozásokról szóló 1870. évi XLII. tc. 23. §-a és a Budapest fővárosról szóló 1872. évi XXXVI. tc. 24. §-a.
14. Ennek a főszempontnak kapcsán az indoklásban kitérnek a kivándorlás kérdésére is. "A kivándorlás megakadályozása oly érdek, a mely az állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló törvény által meg nem vonható, mert ez ellen ily törvényben csak azon egyedüli óvintézkedés foglalhatna helyet, hogy az engedély nélkül kivándorlók jogvesztéssel sújtsanak... Tehát nem helyén kívüli úgynevezett szabadelvű felfogás az, a mely a kormányt arra indította, hogy a törvényjavaslatba olyan intézkedést vegyen fel, a mely az engedély nélkül kivándorlókat jogvesztéssel sújtsa, hanem azon meggyőződés, hogy a kivándorlás ily rendszabályok által meg nem akadályozható."
15. Ennek a kitételnek a szerepeltetésére már hatályos törvény kötelezte a jogalkotókat: az 1871. évi XVIII. tc., az első községi törvény, amelynek 6. §-a megállapítja, hogy "minden honpolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia".
16. A legtöbb indulatot és szenvedélyes véleményt ez a rendelkezés (32. §) hozta, amely az állampolgárság 10 év távollét után való elvesztését kívánta hazai jogunkban meghonosítani. Az ellenzék a politikai emigránsok - főként és a vitában nevesített Kossuth Lajos -elleni nyílt kormányzati támadásnak minősítette az előterjesztést, mellyel meg is szabta a kibontakozó vita irányát. A jogi érvek súlya eltörpült a politikai tartalmú beszédek, nemzetféltő felszólalások mellett. A kormányzati oldal azzal próbálta az ellenzéket (és saját lelkiismeretét) lecsitítani, hogy az állampolgárság fenntartása csupán egy egyszerű nyilatkozathoz kötődik, mely csekélységénél fogva egy emigránsnak sem ütközhet az elveibe. Az ellenzék viszont - személyeskedésektől sem mentes - éles vitában támadta az előterjesztést, s módosító indítványt tett. A név szerinti szavazáson azonban a kormányoldal 141:52 arányban elvetette az ellenzék módosítási javaslatát. Képviselőházi Napló, VII. kötet, 365-377. p.
17. A megfosztás jogcímét használja az 1939. évi XIV. tv. is, azonban itt nem politikai indok a jogfosztás alapja, hanem a gazdasági jellegű bűncse1ekmény. A törvény 9. §-a szerint azt a személyt, akivel szemben a bíróság a fizetési eszközökkel elkövetett visszaélésekrő1 szóló 1922. évi. XXVI. tv-ben, illetve a kivitt vagyontárgyak ellenértékének beszolgáltatását biztosító kötbérrő1 szóló 1931. évi XXXII. tv.-ben vagy a fizetési eszközökkel, külföldi követelésekkel és a vagyontárgyak kivitelével elkövetett visszaélések hatályosabb megtorlásáról szóló 1939. évi XIV. tv-ben meghatározott bűntett vagy vétség miatt bűnösséget megállapító ítéletet hozott, a minisztérium megfoszthatja magyar állampolgárságától.
18. A magyar állampolgárság (Megszerzése és elvesztése a gyakorlatban). Szerk.: Besnyő K., Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1982. 37-38.
19. A rendelet hatálya alól kivont kedvezményezettek köre egyrészről kiterjedt a nem német nemzetiségű (anyanyelvű) személy házastársára, kiskorú gyermekeire, vele közös háztartásban élő felmenőire, ha utóbbiak 65. életévüket 1945. december 15-e előtt betöltötték. A családi kötelék tényén túl a további kedvezmények értékelésénél már politikai kategóriákat találunk: aki német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek vallotta magát s emiatt üldöztetésnek volt kitéve; aki aktív tagja volt valamely demokratikus pártnak vagy legalább 1940 óta tagja volt a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamely szakszervezetnek. A kedvezményezettség elbírálására a belügyminiszter által kiküldött bizottság lett feljogosítva, aki minden további jogorvoslat kizárásával (!) végérvényes határozatot hozott.
20. A 7.970/1946 M.E. számú rendelet hatálybalépése napjától kezdve az áttelepülésre kötelezett személyek minden ingó és ingatlan vagyonát zár alá vették s a kötelezetteket névjegyzékbe írták. További két külön névjegyzéket állítottak össze az összeíráskor lakóhelyükön nem tartózkodókról és az áttelepülési kötelezettség kedvezményezettjeiről. A névjegyzékbe vett személyek innentől kezdve lakóhelyüket csak rendőrségi engedéllyel hagyhatták el, s ha valaki ennek ellenére cselekedett vagy magát az áttelepülési kötelezettség alól kivonta, azt - ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett - internálták.
21. A törvény az 1939. évi XIII. tv. előírásai közül továbbra is fenntartotta azt, hogy a jogfosztás az állampolgárságától megfosztott személy feleségére és kiskorú gyermekeire csak akkor terjed ki, ha ezt a határozat kimondja, valamint hogy a Magyar Közlönyben a megfosztó határozatot is közzé kell tenni és a határozat e közzététel napján vá1ik hatályossá, illetve hogy a jogfosztott személyt csak a kormány hozzájárulásával lehet visszahonosítani. Az 1939. évi XIII. tv. megfosztási jogcímei továbbra is hatályban maradtak, kivéve az 1921. évi III. tv. alapján elítélt személyek állampolgárságtól való megfosztásának bekezdésének, melyet a már hivatkozott 1946. évi VII. tv. 12. §-nak (2) bekezdése hatályon kívül helyezett.
22. A negatív diszkrimináció további szélesítéséről tanúskodik a jogszabály vagyonelkobzásról szóló része. Akit a magyar állampolgárságától 1944. december 22-e után az 1939. évi XII. tv. 8. §~a, vagy az 1939. évi XIV. tv. 9. §~a, vagy az 1947. évi X. tv., illetve a hivatkozott törvény alapján fosztottak meg, annak vagyonát el kell kobozni. Ha a megfosztás hatálya kiterjed az illető feleségére és gyermekeire, akkor ezeknek a vagyonát is el kell kobozni.
23. A visszahonosításhoz eredetileg megkívánt kellékek a következők voltak: cselekvőképesség, valamely belföldi község kötelékébe tartozás, megszakítás nélkül 5 év belföldi tartózkodás, az életviszonyoknak megfelelő lakás és megélhetés bizonyítása, öt év folyamatos adózás, kifogástalan magaviselet. Ezek a feltételek nyilvánvalóan nem voltak teljesíthetőek a magyar honosságot elvesztő személy számára a megváltozott körülmények között, ezért adott mentesítést az 1922. évi XVII. tv. ezek alól a pontok alól. Az így visszahonosítást kérőnek - a cselekvőképesség, a 18. életév betöltése és a különös méltánylást érdemlő körülményeken túl - „mindössze” azt kellett igazolnia, hogy 1918. november 1-jétől a visszahonosítási kérvényének benyújtásáig hol (mely községben vagy városban) lakott és mi volt a foglalkozása. Ha 192l. március 1. előtt nem lakott az új határok közé szorított Magyarország területén, akkor mikor és honnan költözött a magyar Királyságba. Ha az elcsatolt területekről érkezett, ezen felül igazolnia kellett még azt is, hogy kért, illetve kapott-e beköltözési engedélyt. Az említett 1921. március l-jei dátum tehát két csoportra osztotta a visszahonosítást kérőket: akik a nevezett dátum előtt már az új területű Magyarországon laktak, illetve azokra, akik azután költöztek be. Utóbbiak életét nehezítették meg a beköltözési engedély felmutatásával. FERENCZY F.: Magyar állampolgársági jog. Gyoma, Kner Izidor könyvnyomtató kiadása, 1928. 103-104.p.
24. A jogszabály alapján minden magyar állampolgárnak valamely község kötelékébe kell tartoznia, és az illetőség megszerzéséhez igazolnia kell a kétévi egyhelyben lakást, a büntetlen előéletet és az adófizetést. Minden magyar állampolgár azonban csak egy község kötelékéhez tartozhatott. A jogszabály két utóbbi módosítása (1876. évi V. tv. és az l886. évi XXII. évi tv.) ezen felül még előírta a négyévi folyamatos adózást, a magyar államhoz való tartozást, és politikai jogaik gyakorlását.
25. A 6000/1931. M.E. rendelet.
26. Ld. CSIZMADIA A.: A magyar állampolgásági jog fejlődése. Állam- és Igazgatás, 1969/12. 1084-1085.
27. Ld. CSIZMADIA: i. m. 33-34.
28. Az 1922. évi XVII. tv. első és egyúttal utolsó fokon a belügyminisztert jogosította fel annak megállapítására, hogy egyrészt az elcsatolt területen volt-e a békeszerződés életbelépésének napján valamely személy községi illetősége és az mely időponttól számít érvényesnek, másrészt a békeszerződés értelmében az illető elvesztette-e a magyar állampolgárságát vagy nem. Ha pedig valamely személy, aki a békeszerződés alapján állampolgárság fenntartására, illetőleg visszaszerzésére, vagy pedig a magyar állampolgárság megszerzésére nyilatkozatot tett (optált) és az előzőekben hivatkozott törvény életbeléptetésének napjáig valamely belföldi községben illetőséget még nem szerzett, számára a belföldi illetőséget - első és utolsó fokon - a belügyminiszter állapítja meg. Az illetőségi ,jogcímek alkalmazásánál a törvény az 1886. évi XXII. tv. előírásait tekinti irányadónak, ha pedig ezekben nincs támpont, akkor a közszempontokat és az illető személyi viszonyait veszi alapul.
29. Ld. KUTHI S.: Magyar állampolgárság. Jogtudományi Közlöny, 1929/24. 239-240.; RÁCZ K.: Az állampolgárság kérdéséhez. . Jogtudományi Közlöny, 1930/14. 131-132.
30. Az első bécsi döntés (1938. november 2.) következtében Magyarország visszakapta egykori felvidéki területeinek egy részét. A szerződést az 1938. évi XXXIV. tv. cikkelyezte be a magyar jogszabályok közé. A törvény az állampolgárság és az optálás kérdést egy magyar-csehszlovák vegyesbizottság hatáskörébe utalta, amelynek munkája alapján 1939. márciusában - a német bevonulással - a megszűnt Csehszlovákia területéből Magyarország Kárpátalját megszerezte. Az 1939. június 23-án hatályba lépett 1939. évi VI. tv-ben szabályozták aztán a két területre vonatkozó állampolgári kérdéseket, immáron együttesen.
31. A magyar állampolgárság visszaszerzése kiterjedt az illető férfi feleségére és a huszonnégy év alatti gyermekekre. A házasságon kívül született gyermekeke anyjuk, a teljesen árvák illetve apa nélküli félárvák a törvény értelmében apjuk állampolgárságát szerzik meg.
32. A bécsi döntés alapján a visszacsatolt területeken magyar állampolgárságot szerzett személyek közül azok, akik román állampolgárok kívánnak lenni, azt hat hónapi határidőn belül optálással megszerezhetik. A magyar állam területét további egy éven belül elhagyni tartoznak és Románia kötelezi magát befogadásukra.
33. A kormány az 1.710/1945. M.E. számú rendeletével állította fel a Népgondozó Hivatalt, amely többek között a visszacsatolt területekről a trianoni határokon belülre menekült személyek elhelyezésének, letelepítésnek, segélyezésnek feladatát látta el.
34. Ennek alapján azok a román állampolgárok, akiknek állandó lakhelye 1940. augusztus 30-án és az egyezmény aláírásának napján (1949. február 10.) is Magyarország területén, az egyezmény hatálybalépésétől (1949. július 19.) számított kilenc hónapon belül jogukban áll a magyar állampolgárság javára optálni.
35. A rendelet azokat a volt magyar állampolgárokat érintette, akik szocialista (kommunista, szociáldemokrata), antifasiszta vagy demokratikus politikai meggyőződésük, magatartásuk vagy tevékenységük miatt - ideértve az 1918-1919. évi forradalmak érdekében kifejtett tevékenységet is - hátrányt szenvedtek, illetve nemzetiségük vagy vallásuk miatt üldözött azon személyeket, akik az üldözés miatti cselekedeteik kapcsán szenvedtek joghátrányt, illetőleg azokat, akik ezen üldözöttek érdekében kifejtett tevékenységük miatt lettek diszkriminálva.
36. Az 1990. évi XXVII. tv. általános indoklásában szerplő adatok szerint 1947. és 1953. közöt 1500; 1957. és 1981. közt pedig 203 főt fosztottak meg a magyar állampolgárságtól.