Halász Iván

A kettős állampolgárság, mint a magyar nemzetpolitika eszköze?

Az utóbbi napokban a kettős állampolgárság kérdésétől hangos a magyar közélet. Bár mint az egyik potenciális nemzetpolitikai megoldás már néhány évvel ezelőtt merült föl ez az intézmény, igazán aktuálissá csak a 2004. december 5-i népszavazás kiírása után vált. Valóban megoldás-e azonban a kettős állampolgárság a határokon túl élő magyarok problémáira? És milyen problémáira - kisebbségvédelmi, szociális, lelki vagy netán az utazási jellegű gondokra? Másfelől közelítve a problémát fel lehet tenni a következő kérdést is - vannak-e igazán súlyos ellenérvek az "igen" szavazattal szemben?

E kérdések megválaszolásához először tisztázni kell néhány fogalmat. Az első és legfontosabb annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a kettős állampolgárság intézménye milyen célt szolgál? A második kérdés az, hogy milyen, a népszavazással elérendőnek vélt célok tekinthetők igazán legitimnek? Természetesen az utóbbi kérdés meglehetősen szubjektív, mert sok tekintetben a lelki és politikai beállítottságtól függ.

Először le kell szögezni, hogy a kettős állampolgárság nem kisebbség-jogvédelmi intézmény, azaz nem tartozik a klasszikus jogi kisebbségvédelem eszköztárába. A mindenkori kisebbségek védelme alapvetően annak az államnak a feladata, ahol élnek, hiszen ez az állam joghatóságot gyakorol felettük. Igazából ezen az államon múlik, hogy milyen jogokat biztosít lakosságának azon részének, amely valamely kritérium szerint különbözik a többiektől. A többiek és mindenekelőtt az anyaország ugyan közvetlenül vagy közvetve (a nemzetközi szervezetek által) nyomást gyakorolhat a lakóhely szerinti államra, felszólalhat a határon túli kisebbségei érdekében, sőt különböző kedvezményekben részesítheti a vele azonos nemzetiségű határon túli nemzettársait, de ennél többet a nemzetközi jog alapelveinek súlyos megsértése nélkül nem tud tenni, hiszen - globalizáció ide, integráció oda, - még mindig tartja magát a nemzeti szuverenitás eszménye.

Abban az országban, ahol a kisebbségek élnek, a kettős állampolgárság nem nyújt újabb többletjogokat, azon a potenciális mozgásszabadságon kívül, amely abból áll, hogy az érintett kettős állampolgár könnyebben cserélhet lakhelyet. A tömeges lakhelyváltozással viszont váratlanul radikálisan meg is oldódhat a kisebbségi kérdés - egyszerűen megszűnik. Ennek azonban csak egyvalaki örülhet - a többségi nemzetek nemzetállami homogenizációban érdekelt nacionalistái. Természetesen az anyaország törekedhet arra, hogy a nemzetközi szerződésekkel kieszközölje a nemzettársai számára újabb jogokat, de egyrészt ezt most is megteheti, másrészt a szülőföld-állam nem köteles erre reagálni.

De miért nem nyújtja a kettős állampolgárság a jogok magasabb szintjét a szülőföld szerinti államban? Hiszen közismert, hogy mindegyik valamire való állam védi a külföldön lakó állampolgárait. Amiatt nem, mert amennyiben az adott kettős állampolgár megőrzi szülőföldjének az állampolgárságát, az ott impériumot gyakorló ország elvileg teljesen figyelmen kívül hagyhatja azt, hogy a valamelyik állampolgárának esetleg más ország állampolgársága is van. Ez teljesen bevett gyakorlat a kettős állampolgárság területén. Azaz a Romániában élő magyar-román kettős állampolgár esetében a román állam joggal figyelmén kívül hagyhatja valamelyik állampolgárának esetleges külföldi állampolgárságát. Ez nem jelenti az, hogy a másik állam nem emelhet szót az érintett érdekében, de ennél sokkal tovább nem mehet, legalább addig, amíg az érintett rendelkezik a "szülőföldi" állampolgársággal is.

A kisebbségvédelmi szempontból veszélyes talajra téved az, aki azt hiszi, hogy ha a határon túliak százezrei magyar állampolgárok is lesznek, akkor Magyarország sokkal többet tehet az érdekükben. Az államok ugyanis a bilaterális kapcsolataikban az egymás területén élő állampolgáraik viszonylatában rendszerint a reciprocitás jegyében biztosítanak jogokat az érintett személyeknek. Azaz az egyik ország állampolgára körülbelül annyi jogot élvez a másik ország területén, mint az utóbbi állam állampolgára nála. Ez különösen a munkavállalásra, vállalkozásra és ingatlanszerzésre vonatkozik, de vonatkozhat más életviszonyokra is. A nemzetközi kapcsolatokban a reciprocitás teljesen elfogadott gyakorlat. Más a helyzet az emberi és ezen belül a kisebbségi jogok területén. Ezek a jogok nem (csak) azért járnak, mert az érintett országok így egyeztek meg, vagy azért, mert esetleg az anyaországnak tekinthető állam nagyvonalúan így cselekszik és ezt várja el a partnereitől is, hanem azért, mert ezek a jogok az érintett személyeket és közösségeket az emberi és kisebbségi mivoltuk miatt illetik meg. A közép-európai népek történetében egyszer már sor került a reciprocitás érvényesítésére, mégpedig a második világháború alatt. Az 1939 és 1945 közötti Szlovák Köztársaság alkotmányának értelmében ugyanis annyi jogot biztosított a helyi magyar kisebbségnek, amennyi jogot az akkori Magyarországon a szlovákoknak adtak. Igaz, ez a megoldás a gyakorlatban némileg enyhített a két nacionalista és nem demokratikus rezsim alatt élő kisebbségek helyzetén, de egyben a zsarolás tárgyává és a helyezet túszává is tette azokat. Magyarország azért az 1990-es években folytatott kisebbségvédelmi politikájában mindig (helyesen) elzárkózott ettől a gyakorlattól, annál is inkább, mert rendszerint nem azonos nagyságú és típusú közösségek élnek az egyes Kárpát-medencei országokban.

Egy tekintetben viszont a magyar állampolgárság kiterjesztése a határon túl élő magyar nemzetiségű személyekre feltétlenül többletjogokat nyújtana az eddigi állapotokhoz képest, mégpedig az anyaországban. Itt ugyanis a magyar állampolgárság megadása valóban növelhetné a határon túli magyarok komfortérzését és kiküszöbölhetné azt a szomorú helyzetet, hogy az érintettek egyszerre két országban érezzék magukat időnként másodrendűnek - a szülőföldjükön, mint kisebbségi magyarok egy nacionalista kurzus idején, valamint Magyarországon, mint beutazó vagy bevándorló külföldiek. Kérdés, hogy itt lehet-e egyáltalán a többletjogokról beszélni, hiszen formálisan az "újak" nem kapnának több jogot, mint a "régi" állampolgárok. Az ún. "többletjogokról" csak a közösbe történő hozzájárulásuk mértékének és az élvezett jogok kölcsönviszonyának tekintetében lehetne esetleg beszélni, de azt sem feltétlenül.

A kisebbségvédelem leghatékonyabb jogi eszközének tehát továbbra is a következetes antidiszkriminációs szabályozás mellett az autonómia intézménye marad. (Az autonómia és a kettős állampolgárság természetesen egymás mellett is létezhetnek és működhetnek.) A nagyobb tömegekben és az összefüggő területeken élők esetében az autonómia területi formája, a szétszórt kisebbségek esetében pedig esetleg a személyi elvű önkormányzatiság. Az autonómia az, amely a jogi védelem mellett a források egy része fölötti rendelkezési jogokat biztosít, valamint lehetővé teszi a kisebbségiek számára, hogy valóban kollektív módon éljék meg nemzeti identitásukat és gyakorolják az ahhoz kapcsolódó jogokat.

Mire jó tehát a kettős állampolgárság intézménye, ha a bevezetését nem tudjuk alátámasztani a határon túl élő kisebbségekre vonatkozó jogvédelmi érveléssel? Az egyik megoldás a nemzeti reintegrációs retorika lehetne. Ha esetleg elfogadnánk is e gondolatmenetnek a jogosságát, rögtön két probléma vetődik föl. Az első az, hogy a kettős állampolgárság bevezetése csak személyi és nem területi reintegrációt jelenti. A kettős állampolgárok külföldi ingatlan és ingó tulajdontárgyaira továbbra is a szülőföld-állam jogszabályai vonatkoznak, hiszen az impérium/joghatóság az érintett terület fölött a második állampolgárság megadásával lényegében nem változik. Az adók továbbra is a területileg illetékes állam kasszájába fognak befolyni. Valószínű, hogy ez nem elégíti majd ki az igazi "reintegrációs" nacionalistákat. A második probléma az, hogy igazából mit jelent a nemzeti reintegráció - az összes állampolgárnak egy területen való összegyűjtése (például az anyaországba történő támogatott bevándorlás révén, mint ahogyan azt az izraeli példa mutatja), netán egy területileg megnagyobbodott nemzetállamban (mint ahogyan azt rendszerint a különböző nemzetek irredentái képzelik el) vagy csak egy potenciális ernyőként működő szimbolikus szellemi és jogi köteléket? A nemzeti reintegrációban gondolkodó radikálisabb erőknek, amelyek esetleg a második lehetőséggel kacérkodnának, viszont tisztában kell lenniük azzal, hogy a kettős állampolgárság ezt a problémát a fentiek miatt nem oldja meg. Akik az első vagy a harmadik variációban gondolkodnak, azoknak valódi válasznak is tűnhet a magyar állampolgárság megadásának tömeges felkínálása. Önmagában azonban kevés, mert például a bevándorlás serkentéséhez egy egész támogatási rendszert kellene kidolgozni, a harmadik alternatíva pedig elég képlékeny.

Az utóbbi napok vitáiban elhangzott olyan vélemény is, hogy a kettős állampolgárság bevezetése egyfajta történelmi igazságtételt jelenti. Valószínűleg nagyon sok magyar állampolgár így érez és a nemzeti szolidaritás szemszögéből ez üdvös jelenség. Csakhogy mit jelent igazán az igazságtétel és főleg kinek kell itt igazságot szolgáltatni? Talán azoknak, akik ezt a helyzetet elszenvedték? Hiszen a magyar államnak az első világháború után csak nagyon korlátozott lehetőségei voltak arra, hogy a többmilliós határon túli magyar közösségek létrejöttét megakadályozza. Természetesen nem árt figyelembe venni azt, hogy az igazságosság nem igazán történelmi kategória, a történelem, mint maga az élet általában nem e kritérium mentén halad. Ezen lehet ugyan felháborodni vagy szomorkodni, de nem érdemes ezt túl sokáig folytatni.

Az igazságtételi kötelezettséget kétféleképpen lehet értelmezni. Egyrészt, mint annak az államnak a felelősségét, amely valamely sérelmet okozott és azért most igyekszik jóvátenni azt (például ahogyan a második világháború alatti cselekedeteiért a Németország igyekezett kárpótolni az áldozatait). Magyarország ebben az értelemben igazságtétellel tartozott a különböző hazai rezsimek üldözötteiért, deportáltakért, elhurcoltakért stb. De fel lehet fogni az igazságtételt úgy is, mint egy általános erkölcsi imperatívuszt az igazságtalanságot elszenvedőkkel szemben, függetlenül attól ki okozta a bajt. Ebben az értelemben Magyarország valóban törekedhet a részleges igazságtételre a határon túl élőkkel szemben, de ez nem kérhető számon rajta olyan erősen, mintha ő lenne az igazságtalanság okozója.

Persze, az igazságtételt másfelől is lehet megközelíteni, a mindenkori magyar állam és vezető elitjei általános történelmi felelősségének szemszögéből. Végül Trianon sem volt előzmények nélküli - a felelőtlenül és igazságtalanul kirobbantott és végül elveszett első világháború, valamint a korlátozott, soviniszta és igazságtalan dualizmuskori magyar nemzetiségi politika okozta. Az utóbbit fel lehet fogni a magyar állam "bűneként" is, ami miatt esetleg most az igazságtételre törekszik. Igazságtétellel "tartozhat" esetleg a magyar állam azért, hogy az 1989 előtti évtizedekben nem tudott túl sokat tenni a határon túl élő magyarokért. Részben talán igen, de azért nem árt figyelembe venni az ország korlátozott szuverenitását és lehetőségeit. Esetleg azt a logikus félelmet, hogy ne ismétlődjenek meg a két világháború közötti elitek hibái, amely elitek radikális revizionista politikája más okokkal együtt még nagyobb tragédiába sodorta az országot, mint amilyen az első világháború volt. Azt sem árt megfontolni, hogy a most élő nemzedékek és azok vezető politikusai mennyire felelősek ezért? A magyar állam tehát tartozhat igazságtétellel a korábbi bűneiért vagy mulasztásaiért ezen a területen, de annak sokféle módja lehetséges, nemcsak egy. Végül az 1989 óta folytatott jogvédő és támogató magyarságpolitikája sok hiányossága ellenére ilyen igazságtételnek is felfogható.

Következő szempont a kettős állampolgárság bevezetésének "legitimizálásában" az esélykiegyenlítődés és a kisebbségi helyzetből eredő hátrányok kiküszöbölésének a politikája lehetne. A magyar nemzetpolitikában ezt a célt leginkább a 2001-ben elfogadott és 2003-ban jelentősen módosított úgynevezett státustörvény biztosítja. A státustörvény lényege szintén nem a kisebbségi jogvédelemben rejlik, hiszen a jogszabály egyszer sem említi azt az igényt, hogy a magyar állam védelemben kívánja részesíteni a határon túl élő nemzettársi közösségeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar jogrendben nem létezik a "védelmi politikát" megalapozó jogalap, elég csak az alkotmány 6. cikkének 3. bekezdésére gondolni. Az ún. nemzeti felelősségi klauzula ugyanis azt mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túl élő magyarokért. Ebbe a "felelősségi érzésbe" teljesen belefér a határon túliak iránti aggodalom és az érdekükben történő aktív fellépés a nemzetközi és belső hazai porondon is. Egyébként meg kell említeni, hogy léteznek a világon olyan státus- és kedvezménytörvény jellegű jogszabályok, amelyek tartalmaznak a védelemre vonatkozó utalásokat. Ilyen például a 2001. évi bolgár törvény, az 1996-os szlovén parlamenti határozat és mindenekelőtt az 1999-ben elfogadott orosz honfitársi törvény. Az utóbbi például nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az Oroszországi Föderáció átértékeli kapcsolatait azokkal az államokkal, amelyek súlyosan megsértik az ott élő oroszországi honfitársak jogait. Természetesen ebben a fenyegető rendelkezésekben van valami a hajdani orosz birodalmi gőgből és a nagyhatalmi pozícióból, de mégis sokat elárul az adott ország hozzáállásáról a kérdéshez, illetve a honfitársi törvény jellegéről.

A státustörvény lényege három pontban foglalható össze - a szomszédos országokban élő magyarok önkéntes nyilvántartásának (az ún. nemzeti kataszternek) a létrehozásában, az esélyek kiegyenlítődését szolgáló oktatási és egyéb kulturális támogatásokban, valamint az újszerű kapcsolattartási formák bevezetésében. A státustörvény nagy előnye, hogy rendelkezéseivel elősegítheti a Kárpát-medencei magyar nyelvű kulturális és kommunikációs tér fenntartását, esetleg további kiépítését. Ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hiszen az integrált Európában és a globalizálódó világban egyre erősebb lesz a nagy nyelvek nyomása. Várható az is, hogy megváltozik az egyes kisebb és közepes nyelvek szociális státusa, mégpedig nem éppen a kedvező irányban. Az angol nyelv "divatossága", növekvő társadalmi presztízse, a sikeres rétegek státusszimbólumává válása egyre nagyobb nyomás alatt fogja tartani a kis nyelvek pozícióit. Ebben a "küzdelemben" fontos szerepet játszik majd az egyes nyelveket beszélők létszáma, hiszen részben ettől függ az adott nyelv iránti tanulási hajlam, vagy a nyelvfenntartási készség.

Mi újat nyújthat ezen a területen a kettős állampolgárság a státustörvényhez képest? Azt állítani, hogy semmit, valószínűleg túl nagy leegyszerűsítés lenne, hiszen a magyar állampolgárságban az érintettek számára mégis fontos komparatív előnyök és potenciális lehetőségek rejlenek - a könnyebb utazás, a nagyobb kereseti lehetőségek és mozgástér az anyaországban, esetleg bizonyos szociális juttatásokhoz való hozzáférés. Lehet, hogy ezek közül néhány a státustörvény módosítása révén is lehetne elérni, de nem mindegyiket.

Egyébként a kettős állampolgárság tömeges bevezetése esetén komolyan el kellene gondolkodni a státustörvény további hivatásán és funkcióin. A népszavazási "igenek" sikere ugyanis paradigmaváltást jelentheti az eddigi magyar határon túli kedvezménypolitikában. Hiszen eddig a külföldön élő magyar állampolgár nem szerezhetett magyar igazolványt, sőt már a magyarországi letelepedés is az igazolvány elvesztésével járt együtt. Az egyértelmű "igen"-es népszavazás után azonban az igazolvány birtoklása majd előnyt fog jelenteni az állampolgársági eljárás során. Így van ez Szlovákiában is, ahol a külhoni szlovák igazolvány birtokosa előnyt élvez a honosítási eljárás során. Mi lesz viszont azokkal a státusmagyarokkal, akik egyben állampolgárok is lesznek? Ez a kérdés egyébként többé-kevésbé kezelhető, mert a 2003. évi kedvezménytörvény módosítás után az oktatási segélyezés már nem kötött olyan szigorúan az igazolványhoz. Illetve megfordítva is, a kettős állampolgárok tömeges megjelenése esetén tovább fenn fog-e maradni a két kategória - az igazolt és nem igazolt magyarok kategóriája? Az utóbbi ad absurdum veszélyes folyamatokat indíthat el a "belső" magyar társadalomban is. Egy "túlzottan nemzeti érzelmű" magyar politikus egyszer már javasolta a magyar igazolványok belföldi osztogatását.

Mi indokolhatja mégis a kettős állampolgárság bevezetését? Döntően a nemzeti és szociális szolidaritás, főleg azokkal a nemzettársakkal szemben, akik területi elhelyezkedésük és kisebbségi sorsuk miatt többféle hátrányban szenvednek. Ez nagyon fontos szempont, sőt, ez a szempont talán önmagában is ellensúlyozhatja a fent felsorolt dilemmákat. Senki sem tagadhatja, hogy az 1990-es években Ukrajnában bekövetkezett általános gazdasági és szociális összeomlás által sújtott kárpátaljai magyarok, akiknek belátható időn belül esélyük sincs az európai integrációra, vagy a délszláv háborúk által megviselt, meghurcolt és atrocitásoknak kitett vajdasági magyarok rászorulnak az anyaországiak segítségére. Hasonlóan segítette Izrael az etiópiai falasa zsidókat vagy a rendszerváltás idején Szovjetunióból emigráló zsidó tömegeket. A második világháború után megalakult Németországi Szövetségi Köztársaság szintén ennek jegyében segített a keleten rekedt vagy éppen onnan száműzött németeknek. Ezeknek az akcióknak alapvetően "humanitárius" jellege volt, bár emellett egy kis nemzetépítés és egyesítés is folyt.

Az említett két - vajdasági és kárpátaljai (és EU csatlakozás kudarca vagy halogatása esetén romániai) - közösség érdekében az anyaország esetleg tovább is mehetne. A kettős állampolgárság megadását és esetleg a tömegesebb jellegű anyaországi befogadásukat ilyen "humanitárius" akciónak is fel lehetne fogni. Más kérdés viszont azon a határon túli magyar közösségek esete, amelyek már az anyaországhoz hasonlóan az EU részévé váltak (Ausztria, Szlovákia, Szlovénia), vagy többé-kevésbé hasonló életszínvonalon élnek, mint a magyarországiak (Horvátország, megint Szlovákia), illetve rendelkeznek olyan politikai, gazdasági, kulturális és nem utolsó sorban demográfiai potenciállal, amely középtávon kisegítheti őket a mostani nehéz helyzetből (Románia). A probléma az, hogy a hivatalos magyar politika sokáig nem reagált megfelelően a fent említett két határon túli magyar közösség sajátos szociális és politikai gondjaira, illetve azokra a szorongásokra, amelyeket az európai integráció folyamata váltotta ki, amire való reakcióként végül elindult a mostani vita. A Kárpát-medence magyar közösségeinek azonos vagy hasonló kezelésének politikája itt némileg kudarcot vallott. De visszatérve az eredeti kérdésfeltevéshez: az ügy jelenlegi stádiumában van-e még lehetőség a külön kezelés stratégiáját követni a két egzisztenciálisan leginkább fenyegetett magyar közösség esetében? Az állampolgárság tekintetében valószínűleg már nem, egyéb viszonylatokban még igen.

A kettős állampolgárság migrációs és szociális következményei nehezen prognosztizálhatók. A tömeges áttelepüléssel riogatók nem mindig vesznek figyelembe, hogy az áttelepülni egzisztenciálisan és lelkileg nem mindig olyan könnyű, illetve azt sem, hogy az áttelepülők egy része nemcsak az újabb költségeket, hanem esetleg nyereséget is okozhat. Ugyanakkor az áttelepülésre általában csak akkor határozza el magát az ember, amikor a megszokott lakóhelyén, szülőföldjén már valóban nem lát perspektívát, illetve amikor a közeli rokonai (például gyerekei, testvérei) már áttelepültek. Olyan országokban, amelyek szélesebb körben alkalmazzák a kettős vagy külhoni állampolgárság intézményét is általában akkor került sor az áttelepülésre, amikor otthon már majdnem reménytelenné vált a helyzet - például az olasz származású argentínok esetében az utóbbi évek gazdasági válsága miatt vagy a zimbabwei fehér brit állampolgárok esetében a Robert Mugabe elnök fehérellenes politikája miatt. A kettős állampolgárságról való döntés során erre gondolni kell.

Köztes megoldásként a politikai viták során felmerült egy sajátos jogviszony kialakításának lehetősége is - az ún. külhoni állampolgárságét. Bár ezt általában nem hangsúlyozzák túl, itt a nem teljes értékű állampolgárságról van szó. Attól eltekintve, hogy a decemberi népszavazás nem erről szól, ez némileg veszélyes tendencia. A magyar alkotmány helyesen nem tesz lehetővé különbségtételt az állampolgárok között. Sok égető problémára megoldás tehát a külhoni állampolgársági státus, de az esetleges bevezetésével megteremtett precedens - azaz a két típusú állampolgári kategória létrehozása - jogilag nem olyan bíztató jelenség. A magyar nemzet polgárainak - az ún. nemzetpolgároknak a megjelenése a magyar és ezzel egy időben az európai jogban elég bizarr elképzelés. A köztes megoldásoknál tehát sokkal jobb eszköznek tűnik a rendes állampolgárság bevezetése.

Megállapítható tehát, hogy a magyar állampolgárság kedvezményes kiterjesztése a határon túl élő magyarokra és azok hozzátartozóira megoldást jelenthetne azok bizonyos gondjaira, de nem mindenre. A kisebbségvédelem és esélykiegyenlítődés területén nem hozna jelentős változást, a demográfiai és bevándorlási politikában, valamit a nemzetépítésnek nevezett folyamatban viszont igen. Bár erről kevés szó esett eddig (e cikkben is), a kiterjesztés feltétlenül kihatna a magyar politikai közösség összetételére és arculatára, amire előbb-utóbb a jognak is reagálni kellene.

Mindenesetre számolni kell azzal, hogy az ún. kettős állampolgárság bevezetése komoly paradigmaváltást fog jelenteni az egész magyar nemzetpolitikában. A bevezetése nyomán erősödhet a magyarságpolitika alternativitása, több pólusossága vagy más szóval pluralitása. A határon túli magyar közösségek tagjai számára a különböző életpályák és személyes megoldási modelleket tartalmazó széles képzeletbeli paletta jelenhetne meg. Mit jelentene ez gyakorlatban? Aki például szülőföldjén szeretné boldogulni, a státustörvényre vagy a létrehozandó "Szülőföld-programra" támaszkodva megtehetné azt. Aki viszont radikálisan változtatni akarna az életén, az a magyar állampolgárság könnyített megszerzésével áttelepülhetne Magyarországra, esetleg tovább valamelyik más EU tagállamba. Akinek mindez nem fontos, az önerőre és a saját szűk közösségére támaszkodva tovább élhetné az eddigi életét, anélkül, hogy igénybe venne bármilyen olyan kedvezményt, amelynek költségeit esetleg mások viselik. Bizonyos lehetőségeket kombináltan is vehetné igénybe. Természetesen mindez alapvetően a jelenlegi magyar állampolgárok és döntéshozók akaratán és teherbíró képességén múlik.

Legvégül néhány szubjektív megjegyzés. A jelen írás egy kritikai elemzés arról, hogy a kettős állampolgárság, mint intézmény hogyan illeszkedik a magyar nemzetpolitikához, valamint hogyan viszonyul annak eddigi eszközeihez. A cikkből az derül ki, hogy a magyar állampolgárság az eddigieknél kedvezményesebb odaítélése nem okoz kardinális változást a szülőföldön maradók esetében. Más a helyzet azokkal, akik "ki akarnak mozdulni" a szülőföldjükről. Az esetükben valóban némi segítséget nyújthat. Lehet, hogy a kisebbségi léttel járó sok probléma megoldására a kettős állampolgárság valóban nem alkalmas, illetve nem alkalmas jobban, mint az eddig is létező eszközök, de ez önmagában nem jelenti, hogy teljesen haszontalan kezdeményezésről, illetve intézményről van szó. A fent felsorolt elvi dilemmák önmagukban nem teszik indokolttá a "nem-voksot". Az, hogy valamely nemzetpolitikai eszköz nem képes betölteni a "mindenkit megváltó és minden gondot megoldó" szerepet, nem jelenti azt, hogy eleve rossz és elutasítandó eszközről van szó. Azt sem célszerű figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar állampolgárság új alapokra helyezett kedvezményes odaítélése alapjában véve nem ütközik sem a nemzetközi jogba, sem a közösségi jogba. A népszavazásra feltett kérdés pedig sok lehetőséget hagy nyitva és így viszonylag komoly mozgásteret biztosít a későbbi jogalkotó számára. A népszavazáson például nem az állampolgárság automatikus kiterjesztéséről szavaz a magyar választópolgárok közössége, hanem csak arról, hogy újabb lehetőségek és kedvezmények nyílhatnak meg az érintettek előtt. Továbbá nem szabad megfeledkezni az ügy emocionális és erkölcsi oldaláról sem. A hátrányos helyzetbe került ember- és ezen belül a nemzettársakkal való szolidaritás és közösségvállalás, valamint ennek kinyilvánítása fontosabb szempont is lehet sok elméleti elemzésnél és technikai hiányosságnál. A nemzetpolitika eszköztárának bővítése, rugalmassá tétele és a nagyobb alternativitásának megteremtése pedig egyértelműen pozitív fejlemény. A migrációs folyamatoktól sem kell annyira tartani, hiszen az ország nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb úgy is rá fog szorulni több migráns befogadására. Magyarország helyzete még könnyűnek is mondható, hiszen hasonló nyelvű és kulturájú potenciális közösségből meríthet. Ebben a vonatkozásban a magyar állampolgárság könnyített megszerzése fontos segítőeszköz is lehetne. Mindezeket a szempontokat tehát együttesen célszerű mérlegelni a döntéshozatal során.

Budapest, 2004. december 2.

Halász Iván
jogász, történész