Vizi Balázs

A határon túli olaszoktól a külföldön élő olasz állampolgárokig
- az olasz állampolgárság kiterjesztése az ezredfordulón -

Ma megközelítőleg 60 millió olasz származású ember él Olaszország határain kívül. Túlnyomó többségükben azoknak a kivándorlóknak a leszármazottai, akik a XIX. század második felében vagy a XX. század folyamán hagyták el Itáliát és telepedtek le a jobb élet reményében Észak- és különösen Dél-Amerikában valamint az 1960-as években Európa északi országaiban. A legjelentősebb olasz kivándorló kolóniák Európán kívül Argentínában, Brazíliában és az Egyesült Államokban jöttek létre. Értelemszerűen az ő kapcsolataik az anyaországgal valójában csak egyéni anyagi korlátokba ütközhettek, hisz általában sem Itália, sem a befogadó országok nem gördítettek akadályokat a kapcsolattartás elé. Az olasz állam sem a politikai, hanem mindenekelőtt a kulturális kötődés megőrzését tartotta fontosnak az emigráns közösségek vonatkozásában. Ha ennek jogi lehetősége az adott befogadó országban is fennállt, a politikai, jogi kötődést biztosította, hogy a kivándorlók automatikusan megtarthatták olasz állampolgárságukat is.

Hozzájuk képest igen csekély arányban vannak azok, akik szülőföldjükkel együtt az első vagy a második világháborúkat követő határváltozások következtében szakadtak el hazájuktól, vagy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor nem az olaszok által hagyományosan lakott területeken maradtak: itt az első csoportban a dalmáciai, isztriai, fiumei olasz közösségekre kell gondolnunk, (a mai Szlovéniához és Horvátországhoz tartozó területeken kb. 35-45 ezer olasz nemzetiségű személy él), míg a másik oldalon Szarajevóban, Tuzlában, Szlavónia néhány településén, sőt néhány dél-erdélyi városban is (pl. Brassó, Petrozsény, Vajdahunyad) mind a mai napig megmaradt kisebb, pár száz fős olasz nyelvi szigetekre.

Az olasz alkotmány - a közép-európai gyakorlattól eltérően - hallgat a határon túli olaszokról, és nem is nevesít semmilyen állami kötelezettséget velük szemben. Mivel az alkotmányozás idején (1946-1948) a Jugoszláviához került olaszok-lakta területek sorsa még nem dőlt el véglegesen, s a nagy létszámú - sőt a háború után még javában gyarapodó - emigráns közösségek jogállása sem volt kérdéses (lásd az olasz állampolgárság megtartásának lehetőségeit) az ún. alkotmányos felelősség-klauzula hiánya e tekintetben nem meglepő. Ennek megfelelően semmilyen törvényi kezdeményezés nem született az elmúlt évtizedekben, amelyet támogatási rendszerében a közép-európai országok határon túli kisebbségeit védő, elsősorban a közelmúltban megjelent "státusztörvényekhez" lehetne hasonlítani.

A legújabb időszakban mégis több jogszabály érintette a külföldön élő olaszok támogatásának és jogainak kiterjesztését, ami két területen jelent meg: 1) a szlovéniai és isztriai olaszok anyagi, gazdasági, kulturális támogatásában és 2) a külföldön élő olaszok ill. olasz származású személyek állampolgárságának újraszabályozásában.

Különösen négy törvény érdemel figyelmet ebben a tekintetben: az 1991. évi január 9-i 19. sz. törvény a nemzetközi együttműködés és a gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről a Friuli-Venezia-Giulia Tartománnyal és Belluno megyével szomszédos területeken, a 2001. március 21-i, 73. sz. törvény a Szlovéniában és Horvátországban élő olasz kisebbség támogatásáról, valamint a kisebb szakmai vitát kavaró 2000. évi 379. sz. törvény az állampolgársági szabályok módosításáról és az ehhez kapcsolódó választójogi törvény-módosítás (2001. december 27-i 459.sz. tv.).

1.) A mai Horvátország és Szlovénia területén élő olasz közösség huszadik századi története sokban hasonlítható az erdélyi szászok sorsához. A második világháború végén még virágzó, közel négyszázezres lélekszámú népcsoport a háború utáni - a jugoszláv partizán kormány által is támogatott - üldöztetések miatt 1945-1960 között hatalmas tömegekben menekült át az akkori Jugoszláviából Olaszországba. 1991-ben, a Kvarner-öböl mentén és Isztrián élő olasz kisebbség létszáma a negyven évvel azelőttinek egy tizedét sem érte el, s a közösség erősen elöregedett, az olasz kisebbséghez tartozó személyek fele ötven év feletti volt. A demográfiai mutatók az elmúlt évtizedben valószínűsíthetően csak tovább romlottak.

A kelet- és közép-európai országok között, az egyes kisebbségi csoportok jogairól folytatott viták, jól mutatják, hogy egy adott kisebbség lélekszáma, az adott országon belüli számaránya és politikai helyzete nemcsak az illető kisebbség jogainak kivívását, de az államok közötti kapcsolatokat is komolyan befolyásolhatja. Például az anyaország és a szomszédos országok közötti viszonyok alakulásában az imént említett tényezők a gazdasági és migrációs hatásoktól kezdve, a politikai presztízs-kérdések kezeléséig ezerféle árnyalatban jelenhetnek meg. Ez természetesen befolyásolja az anyaország és a határon túli kisebbség közötti kapcsolatok minőségét, az érintett kisebbségnek anyaországgal szembeni elvárásait és az érintett állam (ahol a kisebbség él) politikai tűrőképességét a közvetlen anyaországi támogatásokkal szemben.

Az a tény, hogy az isztriai olasz kisebbség helyzete nem tekinthető különösebben kényes politikai kérdésnek a nemzetközi kapcsolatokban, annak is köszönhető, hogy ma a volt-jugoszláv területeken élő olasz kisebbség egy fogyatkozó, Horvátország és Szlovénia területén mindenütt kisebbségben élő közösség. Ennek, az őshonos, szülőföldjén élő kisebbség jogainak biztosítása láthatólag egyik országban sem érint vélt vagy valós politikai érzékenységeket és érdekeket. A majd’ 60 milliós Olaszország számára a pár tízezres olasz kisebbség, gazdasági, társadalmi vagy politikai helyzetéből fakadóan nem jelent releváns migrációs veszélyt, Horvátország és Szlovénia számára pedig - különösen a 90-es évek etnikai háborúinak fényében - jelentős nemzetközi gesztus értékkel bír ennek a kisebbségi közösségnek a támogatása, kultúrájuk, identitásuk megőrzésének elősegítése, anélkül, hogy ez a támogatás a többségi társadalomban számottevő ellenérzéseket gerjesztene. Ezért Olaszország a szlovéniai és horvátországi olaszok jogait alapvetően sikerrel tudta rendezni bilaterális kapcsolataiban, többek között az érintett országokkal kötött kisebbségvédelmi egyezményekben.

Az olasz-jugoszláv határvitákat rendező 1954-es ún. londoni egyetértési nyilatkozat és az ezt követő 1975-ös osimo-i szerződés egyaránt érintette a határ mindkét oldalán megmaradt olasz és szlovén etnikai kisebbségek jogait. A londoni egyezményt megerősítve, az osimo-i szerződés kimondta, hogy "a felek, belső jogrendjükben kölcsönösen és egyenlő szinten biztosítják a kisebbséghez tartozó személyek védelmét".

Ezen felül, Olaszország és a függetlenségét 1991-ben elnyert Szlovénia és Horvátország 1991 óta több kétoldalú és multilaterális szerződésben foglalkozott a kisebbségek jogaival. Ezekben a szerződésekben is értelemszerűen a kölcsönös kisebbségvédelmi intézkedésekről és kötelezettségvállalásokról van mindenekelőtt szó, - már csak azért is, mert az olaszországi őshonos szlovén (és horvát) kisebbség lélekszáma és a szlovéniai ill. különösen a horvátországi olasz kisebbség létszáma között nincs nagyságrendbeli eltérés.

A kétoldalú kapcsolatokban az anyaország egyoldalú támogatásának feltételeiről külön nem rendelkeztek, de az ilyen gyakorlatok a fejlett kétoldalú együttműködés mellett, ma is zavartalanul működnek.

A fent már említett történelmi események miatt is, a két egykori jugoszláv tagköztársaság az elmúlt évtizedben méltányosan és nagylelkűen igyekezett rendezni a legnagyobb és legbefolyásosabb szomszéd államhoz kötődő olasz kisebbség kulturális és politikai jogait. A mai horvát és szlovén jogrendben egyaránt biztosított az ott élő olasz közösség számára az anyanyelvű alap- és középfokú oktatás, a helyi kisebbségi kulturális önkormányzatiság valamilyen formája és a helyi illetve a parlamentekben - a számaránytól független - országos politikai képviselet is.

Mindennek tükrében érthető, hogy a huszadik század végére a határon túli őshonos olasz kisebbségek közvetlen olasz állami támogatásának jelentősége, igénye és mértéke egyformán csekéllyé vált.

Az anyaországi támogatás - a politikai támogatáson kívül -, ma a határmenti együttműködés kiterjesztésében illetve szűk körű közvetlen anyagi támogatásban jelenik meg.

A határmenti együttműködést támogató 1991/19. törvény 14. cikke úgy rendelkezett, hogy (az akkori) Jugoszlávia területén élő olasz népesség támogatására az olasz költségvetésből 12 milliárd lírát különít el, amely összeg felhasználásáról a Friuli-Venezia-Giulia tartománnyal és más szervezetekkel együttműködésben külön törvény alapján határoznak majd (ez a törvény azonban sem az eredeti 1993-as, sem a meghosszabbított, 1998-as határidőig nem született meg).

Ezt a törvényt egészítette ki - és élesztette fel a gyakorlatban - a jelenlegi, második Berlusconi-kormány idején meghozott 2001/73. tv., amely a Szlovéniában és Horvátországban élő olasz kisebbség támogatásáról rendelkezett (amint látjuk, a Bosznia-Hercegovinában megmaradt olasz nyelvi sziget támogatásának lehetősége ezzel kikerült a törvény hatálya alól), az 1991-es törvény időbeli hatályát kiterjesztette 2003. december 31-ig és a 2001-es esztendőre 9 millió, az azt követő két évre pedig 10-10 millió eurót különített el erre a célra. A 2001-es törvény alapján, a költségvetési támogatás felhasználásáról a Külügyminisztérium, az Olasz Unió (Unione Italiana) és a Trieszti Egyetem között megkötendő egyezmény alapján, az isztriai, fiumei és dalmáciai olasz menekültek egyesületeivel vagy képviselőivel történt konzultációt követően kerül sor. Az erre a célra elkülönített költségvetési támogatást az olasz kisebbség anyanyelvi oktatásának fejlesztésére, kulturális és információs tevékenységek támogatására lehet felhasználni. Figyelemre méltó azonban, hogy maximum a teljes összeg 20%-a gazdasági-társadalmi célok támogatására, így például az üzleti kapcsolatok fejlesztésére is kiutalható. A végrehajtásról szóló megállapodás értelmében a rendelkezésre álló összegeket az Olasz Unió javaslatára, a Friuli-Venezia-Giulia tartomány kormányzatának egyetértésével utalják ki, az Olasz Unió által megjelölt intézményeknek és programokra.

A törvény szövege, szemben például a magyar vagy a szlovák kedvezménytörvény pontos kritériumokat megállapító megoldásával, általában a "Szlovéniában és Horvátországban élő olasz közösségek" támogatásáról szól, anélkül, hogy a személyi hatályt pontosabban meghatározná, igaz az említett törvényektől eltérően egyéni kedvezményekről sem rendelkezik. A konkrét támogatások kiutalása, pedig, ahogy azt láttuk pontosan megnevezett intézmények feladata.

2.) A közvetlen támogatásoknál sokkal jelentősebb lépést jelentett a határon túli olaszok jogi helyzetének rendezésében a 2001. évi állampolgársági és az ehhez kapcsolódó választójogi törvény módosítása. Bár ezek a jogszabály-módosítások csak közvetve érintették a dalmáciai-isztriai őshonos olasz kisebbségeket, mert számukra nem teremtettek új lehetőségeket az olasz állampolgárság megszerzésére, de mindenképpen elindítottak egy folyamatot, amelynek végcélja az olasz állampolgárság és az olasz nemzeti identitás tartós és automatikus összekapcsolása.

Az eredeti, 1992. évi 91. sz. állampolgársági törvény 18. cikkelye értelmében azok a személyek, akik az Osztrák-Magyar Monarchia területén éltek és 1920. július 16-a (az első világháborút lezáró saint-germain-i békeszerződés hatálybalépésének napja) előtt emigráltak, valamint az ilyen személyek egyenes ági leszármazottai, amennyiben a kérvény benyújtását közvetlenül megelőző három évben megszakítás nélkül és jogszerűen az Olasz Köztársaság területén éltek, jogosultak voltak állampolgárságért folyamodni a tartózkodási helyük szerint illetékes helyi önkormányzati hatóságnál.

2000-ben a parlament ezt a megoldást több okból is meghaladottnak tekintette: jogtechnikai módosításként fogható fel, hogy az új törvény az 1992-es törvény hatályát kiterjeszti azokra is, akik a saint-germain-i béke értelmében Olaszországnak juttatott területekről (pl. Dél-Tirol és Friuli tartomány jelentős része) emigráltak 1920. előtt (még akkor is, ha ezek a területek ma már nem tartoznak Olaszországhoz, lásd Isztria). Ugyanakkor az idők változását mutatja, hogy 2000-ben már nem tartotta fontosnak a parlament azt, az 1990-es évek első felében még nagyon erős jogfelfogást, amely, a kettős állampolgárság elkerülése érdekében annak az államnak az állampolgárságát preferálta, amelynek területén az érintett személy él.

A 2000/379. tv. törölte az 1992-es törvény 18. szakaszát és az abban foglalt megszorító (az olaszországi tartózkodáshoz kötött) feltételeket. Az új szabályozás értelmében, a 2000. évi törvény hatálybalépését (2000. december 20.) követő öt esztendő alatt, mindenki, aki az egykori Osztrák-Magyar Monarchiának a törvényben meghatározott területén élt és a saint-germain-i szerződés hatálybalépése előtt külföldre (Ausztriát kivéve - lásd alább) távozott, egy nyilatkozattal, a szokásos honosítási eljárás nélkül, egyszerűen a törvényben megkívánt leszármazotti igazolás csatolásával kérheti az olasz állampolgárságot az illetékes olasz önkormányzati hivatalnál, vagy külföldön a területileg illetékes olasz konzuli szervnél. A törvény csak az Osztrák-Magyar Monarchia azon területein született személyek és leszármazottaik állampolgárságát érinti, akik a) a jelenlegi Olasz Köztársaság vagy b) a világháborúkat lezáró békeszerződések illetve a határ-megállapító osimo-i szerződés értelmében jugoszláv fennhatóság alá került olasz területeken születtek és éltek 1920. július 16. előtt.

A mai olasz törvényhozás úgy ítélte meg - s ez a törvény-javaslat vitájában pártállástól függetlenül egységes álláspontként jelent meg -, hogy meg kell nyitni az olasz állampolgárság intézményét a tartózkodási- és lakóhelytől függetlenül mindenki előtt, aki az olasz nemzethez tartozik. A kormány-előterjesztés hivatkozott arra is, hogy az állampolgárság ilyen de-territorializálása (a területi elvtől elvonatkoztató kiterjesztése) az évtized végén már összhangban áll a nemzetközi viszonyok változásával és az Európai Unión belül az állampolgárság területi kötöttségének visszaszorulásával. A politikai pártállástól független egyetértés mögött két, ebben a kérdésben szerencsésen találkozó érdeket lehet felfedezni: a jobboldali politikai erők (különösen a Nemzeti Szövetség) számára a feltétlen nemzeti egység gondolata, az olasz állam egyértelmű felelősségvállalása minden olasszal szemben legalább annyira fontos szempont volt, mint a baloldali pártok számára is lényeges cél, a fogyatkozó olaszországi lakosság megerősítése a legkevesebb belpolitikai konfliktussal járó potenciális munkaerő, adófizető (és választópolgár) visszacsalogatásával. Figyelembe véve, hogy a legnagyobb érdeklődés az új törvény nyújtotta lehetőségek iránt a nemzetközi világban potenciális munkaerő kibocsátónak számító Dél-Amerikából volt várható, ezek a politikai várakozások nem tűnnek megalapozatlannak.

A legfőbb kritika azért érte a törvényt, mert olyan személyekre (és leszármazottaikra) is kiterjeszti az állampolgárságot, akik ténylegesen soha nem voltak olasz állampolgárok (hisz a Monarchia állampolgáraiként vándoroltak ki), ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy olasz nemzetiségűek lennének. Más oldalról viszont többen hiányolták, hogy az új szabályozás sem rendezte a mai napig Szlovéniában és Horvátországban élő őshonos olasz kisebbséghez tartozó személyek olasz állampolgárságát. Ez utóbbi kérdést a törvény két okból nem érintette: egyrészt a párizsi békében rendezték az isztriai és dalmáciai olaszok állampolgárságát, amit Olaszország az egykori Jugoszláviával kötött nemzetközi szerződésekben is megerősített, másrészt jogi szempontból egyesek megkérdőjelezték, hogy miként lehet egy olyan állam állampolgáraival szemben az olasz állampolgárságot bevezetni, amely állam az Európa Tanács említett állampolgársági egyezményeinek nem részese.

Az elsőként említett aggály mindenestre komolyabbnak látszik, ugyanis a második világháborút lezáró párizsi béke, akárcsak a saint germain-i szerződés, a békeszerződések értelmében idegen állam fennhatósága alá kerülő személyeknek az optálás lehetőségét kínálták, aminek értelmében a jugoszláv közigazgatás alatt álló területeken csak azok maradhattak, akik megszerezték a jugoszláv állampolgárságot és olasz állampolgárságukról örökre lemondtak. A szövetséges hatalmak és Olaszország között létrejött párizsi békeszerződés II. szakasz 19. cikkelye egyértelműen rendelkezett, hogy az optálásra nyitva álló egyéves határidő alatt mindenkinek, aki az olasz állampolgárságot választja, el kell hagynia lakóhelyét és Olaszország területére kell költöznie. A már említett partizán üldözések eredményeként is isztriai és fiumei olaszok százezrei éltek az olasz állampolgárság lehetőségével - és telepedtek át Olaszországba. Ezt a jogi helyzetet az, azóta kötött kétoldalú szerződések sem módosították. Az olasz állampolgárság megadása a szlovéniai és horvátországi olaszok számára, ezért Olaszország és két adriai szomszédja közötti kapcsolatokban több kényes politikai kérdést is érint. Így valószínű, hogy a horvátországi és szlovéniai olaszok állampolgárságát egyszerre rendezi majd Olaszország, ám erre nem várható, hogy Szlovénia EU-csatlakozása előtt sor kerüljön.

Az olasz állampolgárság kiterjesztésével kapcsolatban további kérdéseket vetett fel a választójog kiterjesztetése a külföldön élő olasz állampolgárokra. Sokan tartottak attól, hogy a külföldi állampolgárság egyszerűbb megszerzésének lehetősége akár milliós nagyságrendben is növeli majd az olasz állampolgárok és így a szavazópolgárok számát. A választójogi törvény értelmében minden külföldön élő állampolgár élhet aktív szavazati jogával, amelyet az általános parlamenti választások valamint az országos népszavazások alkalmával a területileg illetékes olasz konzulátuson gyakorolhat. A külföldön élő olaszok nyilvántartását a területileg illetékes konzuli szervek kezelik és az olasz külügyminisztérium összesíti a külföldön élő olaszok általános nyilvántartásában (Anagrafe degli Italiani Residenti all’Estero - A.I.R.E).

Bár tény, hogy - különösen a dél-amerikai országokban - rendkívüli érdeklődés mutatkozik a törvénymódosítás óta az olasz állampolgárság iránt, a politikusok várakozásaival ellentétben, a szakértői becslések szerint a jelenleg külföldön élő állampolgárok száma (az olasz külügyminisztérium nyilvántartása szerint 2000-ben 2.748.321 személy) csak pár százezer fővel gyarapodik majd az új szabályozás hatására.

A választójogi törvény módosításában külön gondot jelenthet, hogy annak ellenére, hogy a választójog kiterjesztésével együtt a törvény az olasz alsóházban 12 mandátumot különített el a külföldön élő állampolgárok képviseletére, az alkotmány megfelelő módosítása még nem történt meg. Ezt a technikai kérdést is meg kell oldani ahhoz, hogy a legközelebbi parlamenti választásokon a jelenlegi 630 képviselőhöz a listán megválasztott 12 "külföldi" képviselő is csatlakozhasson.

3.) A külföldön élő olaszok képviseleti szervei és intézményei

Az olasz állampolgárság kiterjesztésével, a klasszikus értelemben vett "határon túli olaszok" fogalma is gyakorlatilag értelmét veszti, helyébe a "külföldön élő olasz állampolgárok" kategóriája léphet. Tekintettel arra, hogy küszöbön áll a volt-Jugoszlávia területén élő olasz kisebbséghez tartozó személyek olasz állampolgárságának törvényi rendezése is, azt lehet mondani, hogy ebben az évtizedben az olasz parlament az állampolgárság intézményén keresztül megteremtette/megteremti a gyakorlatban az olasz nemzethez és az olasz államhoz tartozás általános, a lakóhelytől független, törvényileg biztosított egységének feltételeit. Ennek tükrében érdemes röviden a külföldön élő olaszokat képviselő intézményekről is szólni.

Bár értelemszerűen az olasz állampolgárok külföldi képviseletét a nemzetközi jognak megfelelően az olasz diplomáciai képviseletek és konzuli hálózat látja el, azonban a hivatalos külföldi érdekképviseleteken kívül létezik egy másik, a külföldön élő olaszok politikai érdekérvényesítését és képviseletét szolgáló, az olasz jogszabályokban szabályozott nem-kormányzati intézmény hálózat is.

A külföldön élő olaszok választott képviseleti szerveit, a többször módosított 1985. évi 205. sz. törvény hívta életre, amely kimondta, hogy a külföldön élő olaszok minden konzuli körzetben, ahol legalább 3000 olasz állampolgár él, közvetlen választással létrehozzák a helyi Külföldön Élő Olaszok Bizottságát (Comitato degli italiani all’estero - COMITES), amely az adott konzuli - vagy ennek hiányában diplomáciai képviseleti - körzetben működik. Minden COMITES egyesületi formában jön létre, vezető tisztségeibe (elnök, pénztárnok, elnökségi tagok) csak olasz állampolgárok választhatók, de igény szerint egyes területekkel külön foglalkozó szakmai bizottságok is létrehozhatók, amelyekben nem-olasz állampolgárok is korlátozás nélkül részt vehetnek. Azokban a konzuli körzetekben, ahol 100 ezernél kevesebb olasz állampolgár él a választott tagok száma 12, míg a 100 ezernél több olasz állampolgárt magában foglaló körzetekben 24. A választott tagokon kívül azonban az adott konzuli körzetben élő külföldi állampolgárságú, de olasz származású személyek is tagjai lehetnek a COMITES-nek. A helyben tevékenykedő olasz egyesületek által javasolt személyek közül, a COMITES választott tagjai közvetlenül jelölik ki a nem-választott tagokat. A nem olasz állampolgárságú tagok aránya az európai országokban nem lehet több a választott tagok létszámának harmadánál, míg a tengerentúli országokban a kétharmadánál. A COMITES minden tagját ötéves időszakra választják és korlátozás nélkül újraválaszthatók.

A COMITES feladata, hogy a konzuli képviselettel és a körzetben működő intézményekkel, egyesületekkel, stb. együttműködésben előmozdítsa az ott élő olasz közösség oktatási, kulturális, társadalmi, szakmai, szociális igényeinek megfelelő kielégítését. Ezen kívül, véleményezi a konzuli hatóságnak a helyi olasz közösség támogatását célzó kezdeményezéseit, és ezekre ajánlásokat fogalmaz meg. A COMITES feladata elsősorban az, hogy egy adott körzetben összefogja az olasz személyeket és civil szervezeteket, és az olasz diplomáciai képviseletekkel és konzuli szervekkel való kapcsolatában az adott olasz közösség szószólója és érdekképviseleti szerve legyen. A COMITES egyesületek ezenfelül tevékeny részt vállalnak még az olasz kormányzat tájékoztatásában, ami az adott országban élő olaszok helyzetét, életkörülményeit, az ott élő olasz közösséget érintő társadalmi, jogi és politikai változásokat illeti.

Az olasz kormányzat egy általános konzultatív szervet is létrehozott 1989-ben a külföldön élő olaszok bekapcsolására, amely az olasz külpolitika kialakításához is tanácsokkal és javaslatokkal járulhat hozzá. Már 1975-ben felmerült a gondolat az olasz emigránsok első konferenciáján, hogy a kivándorolt olaszokkal kormányzati szinten is kellene foglalkozni, de az ötlet csak 1988-ban vált kormányzatilag is elfogadott javaslattá. Az ún. Külföldön Élő Olaszok Legfőbb Tanácsa (Consiglio Generale Italiani all’Estero - CGIE), az 1989.évi 368. sz. tv. rendelkezései alapján 1991. december 12-én alakult meg. A CGIE-nek 94 választott tagja van, elnöke a mindenkori olasz külügyminiszter. A tagok csak olasz állampolgárságú személyek lehetnek, 29 tagot a külügyminiszter jelöl ki, 65 tagot pedig a COMITES-ek választanak meg. További 29 tagot a miniszterelnök nevez ki az alábbi felosztásban:

- 10 tagot az országos hatáskörű emigráns szervezetek soraiból,
- 9 tagot a szakszervezetek képviseletében,
- 7 tagot a parlamenti pártok képviseletében,
- 1 tagot jelölhetnek a határmenti ingázókat képviselő szervezetek,
- 1 tagot jelöl az olasz sajtó országos konföderációja (Federazione Nazionale della Stampa Italiana),
- 1 tagot pedig a határon túli olasz sajtó konföderációja (Federazione Unitaria della Stampa Italiana all’Estero).

A COMITES-eket is képviselő 65 tagot a COMITES-ek és az adott országban legalább már 5 éve működő emigráns olasz egyesületek közösen választják meg. A CGIE tagjainak választásában az emigráns olasz szervezetek részvételét, az adott országban működő olasz külképviseleti szerv mérlegeli annak fényében, hogy az illető szervezet milyen tevékenységgel járult hozzá az ott élő olasz közösség társadalmi, kulturális életéhez, mennyire tekinthető reprezentatívnak az illető szervezet vagy a szervezet által ajánlott személy illetve eleget tud-e tenni az ajánlott személy a CGIE tagsággal járó kötelezettségeinek. A választott tagoknak a CGIE közgyűlésén való részvételének költségeit (utazási, ellátási és szállás költségeit) az olasz kormány fedezi.

A CGIE közgyűlése egy évben kétszer ülésezik, amin kívül a tagok egyharmadának kérésére rendkívüli ülést is tarthatnak. A CGIE feladata, hogy előmozdítsa a külföldön élő olaszok és az olaszországi politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális élet közötti kapcsolatokat, a lehető legjobban biztosítsa a külföldön élő olaszok jogainak érvényesülését és megkönnyítse számukra kulturális, nyelvi identitásuk megőrzését valamint segítse beilleszkedésüket a befogadó országban. Ennek keretében a CGIE az olasz gazdasági és társadalmi fejlődéssel összhangban megvizsgálja a külföldi olasz közösségek problémáit; a kormány vagy a képviselőház illetve a szenátus elnökeinek kérésére ajánlásokat, javaslatokat tesz, jelentéseket és programokat készít az olasz állam törvényhozási és közigazgatási feladatainak, jogszabályainak, a nemzetközi és közösségi jogi egyezményeknek a külföldön élő olaszokat is érintő rendelkezéseinek módosítására vagy felülvizsgálatára. A CGIE ezen kívül háromévente a kormányon keresztül összefoglaló jelentésben számol be az olasz parlamentnek a külföldön élő olaszok helyzetéről, gondjairól és kilátásairól. A CGIE továbbá kötelezően állást foglal

- minden olyan kormányzati kezdeményezésben, ami a külföldi olaszok támogatását célozza,
- ami az oktatáspolitika, szakképzés és társadalombiztosítás finanszírozásában több évre szóló programokat fogalmaz meg,
- ami a határon túlra szóló információ-áramlás, televízió és rádióadások, szakmai szervezeti tagság megszüntetésével kapcsolatos;
- ami a konzuli, iskolai és szociális szolgáltatások reformjait érinti.

A CGIE elsőrendű feladata, hogy biztosítsa a külföldön élő olasz állampolgárok jogainak érvényesülését, a világban szétszórt olasz közösségeket támogassa és segítse. Továbbá fontos feladata, hogy az olasz emigránsok és leszármazottaik nemzeti identitását megőrizze, hozzájáruljon kulturális önazonosságuk fejlesztéséhez, az olasz nyelv, történelem és irodalom oktatásához.

A CGIE politikai szerepet is vállal, amennyiben segíti a kormányt, a parlamentet és a tartományokat abban, hogy rugalmas, érzékeny és összehangolt külpolitikát folytassanak, amely megfelel az adott ország helyzetének és az ott élő olaszok érdekeinek.

******

Az olasz kormány az elmúlt évtizedben egyértelmű és végleges megoldást kívánt találni a világban szétszóródva élő olasz közösségek és olasz származású személyek közjogi és politikai helyzetének rendezésében. A megoldás, láthatólag egyszerűen az olasz állampolgárság teljes kiterjesztését jelenti. A külföldön élő olasz állampolgárok közvetett (CGIE) és 2001 óta közvetlen (külföldi választójog) politikai érdekképviseletéhez szükséges intézmények és jogszabályok már készen vannak, az utolsó elem a folyamatban, az isztriai olaszoknak állampolgárságot adó törvény is belátható időn belül elkészülhet. Ezzel Olaszország, Izrael és részben Németország példáját követve végleg és egységesen rendezheti a határain kívül élő olasz nemzetiségű vagy származású személyekkel való közjogi és politikai kapcsolatait.

Forrás: Kisebbségkutatás 2003/4