Jakab Albert Zsolt - Peti Lehel

Átszerveződő identitások a kettős állampolgárság kudarca folytán

A rendszerváltozást követő érzelmi egyensúlyhiány kiegyenlítésére vonatkozó törekvések nagymértékben az identitással kapcsolatosak. A lokális világok új belső tagolódása, identitásátszervezése, szimbolikus önreprezentációs gyakorlata figyelhető meg. A gyors és gyakran radikális átalakulások egyének és közösségek számára egyaránt súlyos problémákat okozhattak és okoztak, ami a kisebb közösségekben bezárkózáshoz vagy "túlélő stratégiák" kialakulásához, esetleg az "egymás mellett élés" újabb lehetőségének megtalálásához vezethetett.1 Ilyen körülmények között Erdély rurális közösségeiben is beindultak a mentális és gazdasági biztonságkeresésnek, az identitásbeli megerősítésnek a kulturális mechanizmusai. Ennek egyik formája a testvérfalu/testvérváros/ testvérmegye-kapcsolatok kialakítására való törekvésekben érhető tetten, amely a közelmúlt jelenbe nyúló rurális történéseinek egyik jellemző gyakorlata. A kapcsolatok gazdasági vonatkozásain túl ezek révén a kapcsolatok révén egyének, egész közösségek élhették meg a nemzeti identitásukkal kapcsolatos emocionális igényeiket.

A december 5-ével csúcsosodó nemzetstratégiai problémának antropológiai síkon való megragadása leginkább a határkezelés, -értelmezés szempontjaiból válik hozzáférhetővé. Elemzésünkben a (kettős) állampolgárság ügyét úgy tekintjük, mint a történelmi-reális és szimbolikus határok felszámolására, átrendezésére adott reakciókat, kísérleteket. A határokon átívelő nemzet koncepciója, melynek egységesítését és valóságosabb leképzését jelentette ez a szándék, leginkább az andersoni "elképzelt politikai közösség"2 fogalmával írható le.

A nemzetegyesítés gondolata nem előzmények nélküli. Leszámítva az összmagyarság Antall József-i eszméjét, társadalmi-politikai téren nem fogalmazódott meg konkrétan, cselekvés formájában az összetartozó nemzet gondolata. A közgondolkodásban azonban jelen volt. Különféle fesztiválokon voltak láthatóak, főleg a Székelyföldön az elmúlt négy-öt évben olyan pólók, amelyeknek a hátán következő feliratok díszelegtek: "Magyar vagyok, nem turista", vagy "Magyar vagyok, nem piskóta". A bálványosi diáktáborban, 2000-ben Orbán Viktor miniszterelnök beszédében éppen ezekre a szövegekre utalt, amikor a státustörvény megalkotásának szükségességét vázolta, amely az összmagyarság helyzetkérdésére adott nemzetpolitikai válasz volt. 2004-ben (exminiszterelnökként) szimbolikusan demonstrálta is a nemzethatár felszámolását: Tőkés László meghívására Romániába érkezve, Orbán Viktor csak a határnál vette észre, hogy elfelejtette magával hozni az útlevelét, ezért különféle diplomáciai intézkedések eredményeként útlevél nélkül lépte át a határt.

Az esetnek megkülönböztetett politikai nyilvánossága lett, amelynek a romániai magyarság számára is jelentősége van. Orbán Viktor ugyanis nyilvánosan megköszönte a román belügyminisztériumnak, valamint a magyar külügyminisztériumnak a közreműködését a határátlépésében. Emellett azt nyilatkozta, hogy Románia és Magyarország között nem lesznek mindig határok és a romániai magyarság békésen fog egyesülni.3 Az útlevél nélküli határátlépés ennek az üzenetnek a szimbolikus színre vitelét is jelentheti, azaz a határok nélküli, egységes magyarság képzetét.

A kettős állampolgárság gondolata olyan kategóriaként és koncepcióként látszott tételeződni, mely biztosítani képes a cselekvési egységét az erdélyi (és más "határon túli") társadalomnak. Ez az elemzésünk szempontjából azt jelenti, hogy az "elszakított részek magyarsága", amely nem kívánt nemzeti (csak legfeljebb kényszeres-állampolgári) közösséget vállalni az utódállamok más ajkú állampolgáraival, eszményi lehetőséget látott abban, hogy egy hivatalos dokumentummal is legitimizálja (nemzetiségi alapon) az anyaországhoz való tartozását. Másrészt pedig a szimbolikus elégtételének a megvalósulását is remélte - ugyancsak ennek az igazolványnak a segítségével -, hogy a többségi nemzettől magyar nemzetiségi/állampolgári alapon elhatárolódhat. Ezáltal hangsúlyosabban jelezheti, hogy nem egy asszimilációra "köteles" vagy arra ítéltetett népcsoportnak a tagja -"jöttmentnek", "bozgornak" (=hazátlannak). Visszatérve az alapproblémához: a magyar állampolgárság mint intézményesített identitás egy országhatár (valós) lebontását jelentette volna az anyaország felé és egy nemzethatár (szimbolikus) felépítését a többségi nemzetek felé.

A kettős állampolgárság elutasítása a magyar állam részéről egyértelműen megterhelte a határon túli és az anyaország magyar közösségei közötti kapcsolatokat, emellett egy új fejezetet indított el az erdélyi magyarság identitásbeli önmeghatározásának gyakorlatában: "A magyarországi testvérmegyei kapcsolatok felülvizsgálását tervezi Hargita Megye Tanácsának vezetősége. A Hargita Megyei Tanács vezetősége december 7-én nyílt levelet fogalmazott meg, amelyet Kányádi Sándor, Hargita megye első díszpolgárának szavaival kezdenek "nem kellünk mi testvér / sem itten sem ottan / a nemkellésekbe / beleszomorodtam".4 "Mi, határon túli magyarok, elveszítettünk egy illúziót, azt, hogy saját magunkon kívül valakire is számíthatnánk. (...) Az elkövetkező hetek, hónapok alkalmasak lesznek arra is, hogy újraértékeljük kapcsolatainkat testvérmegyéinkkel, kiváltképpen azokkal, ahol a NEM szavazatok voltak többségben. És bár tiszteletben tartjuk mindenki véleményét, azok, akik nyilvánosan biztattak a NEM-re, akik velünk riogatták a közösséget, akiknek szavai nyomán nincstelen, hazátlan, jöttment ingyenélőknek tűnhettünk, nem számíthatnak arra, hogy alkalomadtán testvérként, szívesen látott vendégként kezeljük őket.5"

Ugyanezzel a sematikus kategorizáció-val operált a publicisztika is. A választási eredményeket kommentálva, egy újságíró azzal zárja cikkét, hogy "Káin üdvözli Ábelt Budapestről". Nem nehéz észrevennünk ezen kijelentés retorikája mögött a rossz testvér-jó testvér leegyszerűsítő dicho-tómiáját. Káin a magyarországi magyarság, aki nem tud számot adni testvéréről, Ábelről, az elszakított részek romlatlan magyarságáról. E mögött az újraéledő erdélyi mítosz húzódik meg: több helyütt emlegetik a "tiszta tekintetű székely", "becsületes magyar ember" "a magyarságában megalázott fiatal"6 eszményi képét.

Mindezek azt jelzik, hogy egy eddig kevéssé jellemző identikus elem épült be egyes erdélyi magyarok önreprezentációs mechanizmusába: az anyaországtól való szimbolikus elkülönülés. Az elkülönülés egyházi és politikai tömegrítusok révén nyert szimbolikus megjelenítődést. Ezek a tömegrítusok a gyászrítusok szimbolikus eszköztárát sorakoztatták fel. A felsorakoztatás során az eseményekről hírt adó publicisztikai szövegek jellemzően az erdélyi kultúra identitásjelölő szerepét hangsúlyozták, amely voltaképpen egy olyan politikai gyakorlat volt, amely rendszerint az "etnikus"-ként jellemzett folyamatokban nyilvánul meg.7 Ezek a rítusok a szimbolikus reprezentáció egyik formájaként magyarázhatók. Nem egyéni kezdeményezések, közösségben szerveződtek, így a rituális cselekvések sora "közvetíti a közös értékeket a csoporton belül, és csökkenti a belső véleménykülönbségeket".8 Ezeknek a rítusoknak a során a nemzeti szimbólumok mind ez idáig nem létező jelentésekkel töltődtek fel. Úgy tűnik, az egységesnek látszó magyar nemzeti szimbólumok, csupán a magyarországi jelképiségre korlátozódnak: "Gyergyószentmiklóson a város búcsús szentmiséjén a környékbeli falvakból érkező több mint négyezres körmenetben az eddigi gyakorlattól eltérően nem vitték a piros-fehér-zöld zászlót. A római katolikus plébánián a hívek kérésére bevették a magyar lobogót, és csak a román zászló maradt kinn. A tömeg tizenöt éve először nem énekelte el a Himnuszt (kiemelés tőlünk - J.A.ZS.-P.L.).9 "Tegnap délben a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia kezdeményezésére, a szentmisét követően a Millenniumi templom előtti térre vonultak a hívek gyászlobogóval, valamint a magyar zászlóra gyászszalagot kötve, ugyanakkor egy fekete táblából, amely Nagy-Magyarországot ábrázolta, kivágták a jelenlegi Magyarország területét. A táblán ez volt olvasható: kétszer megtagadtak és becsaptak, Isten segítségével magyarnak maradunk. A jelenlévők együtt elénekelték a Székely himnuszt, majd a hívek egy része a templomban folytatta az imádkozást."10 Ezek az események jól tükrözik a kettős állampolgárság kudarca után jelentkező gyászmunka közösségi megnyilvánulásait. Az egyházi rítusok politikai demonstratív rítusokká válása közösségi jelentésteremtő mechanizmusok része. A kisebbségi helyzet tragikumának megjelenítése a szimbólumok nyelvén a helyzeten való felülemelkedés ideológiai feltételeit teremti meg. A trauma megjelenítése emocionális igényeket elégít ki, a közösségi identitások újjászerveződését segíti elő. A helyzettel szembeni tiltakozás gesztusnyelve az imádság és a jellemzően kisebbségi magyarságszimbólumok demonstratív hangsúlyozása (például a Székely himnusz11 éneklése a Himnusz helyett).

Korábban, a választási plakátok retorikájában is hangsúlyos szerepet kapott a térkép mint a nemzet vizuális megjelenítése. Az össznemzetben való gondolkodás számára az új állampolgárság a Nagy-Magyarország szimbolikus rekonstrukcióját is jelentette. Elég, ha az IGEN-re szólító választási plakátok Újra együtt! szlogenjére gondolunk, a Rákóczi Ferenc vagy Bethlen Gábor nevével fémjelzett nagynemzet-képekre. A NEM-re biztató plakátokon nem a nemzettest egésze, csupán a mai Magyarország volt feltüntetve, és a A felelős döntés! szlogenjével szavazásra buzdító szöveg mellett az "egyszerű" (magyarországi) család képe töltötte ki a teret, a választást kisközösségi síkra tolva el, szociális kérdéssé változtatva, ahol a gyermekek a döntésre váró jövőt reprezentálták. Ezek az eljárások azt hangsúlyozzák, hogy a nemzeti kultúra konkrét helyekhez kötődik, konkrét földrajzi területekhez,12 még akkor is, ha a nemzettárs és hazafiság fogalmait ütköztették is ezek az álláspontok.

A fenti (gyergyószentmiklósi) rítusban a Nagy-Magyarország megcsonkítása, a jelenlegi Magyarország kivágása a "megszemélyesített nemzettest teré-"ből13 a haza a magasban elvének14 feladását/tagadását jelenti, illetve a nemzeti identitás régiókra való beszűkítésével egyénértékű. Ugyanakkor kompenzációs stratégia, válaszreakció a NEM-re buzdító választási plakátokon fellelhető hazakép retorikájára.15

Az anyaországtól való szimbolikus elhatárolódás más etnikus szimbólumoktól való megválás esetén is megfigyelhető: székelyföldi megyékben tömegesen mondtak le a magyar identitást az anyaország részéről hivatalosan legitimáló magyarigazolvány-kérelmükről, egyesek visszaszolgáltatták igazolványukat a magyar államot képviselő státusirodáknak. "A csíkszeredai státusirodában tegnap az első magyar igazolványt is leadta egy csíkszeredai lakos, mivel úgy értékelte, hogy a vasárnapi népszavazás után erre már nincs szüksége. Arra kérte az iroda munkatársait, juttassák vissza az igazolványt Budapestre." Mindezek a gyakorlatok azt jelzik, hogy a kettős állampolgárság kudarca az erdélyi magyarság számára traumatizáló hatással van. Ezekben a rítusokban az erdélyiség az etnicitás, a cselekvés és a reprezentáció egyik módjává vált.16

Milyen identitás alakul, mentődik át ebből a helyzetből? Nem állíthatjuk, hogy az erdélyi magyar identitás szempontjából az anyanemzethez, anyaországhoz való kötődés megszűnik, hogy végletes identitásváltást eredményezne a kettős állampolgárság kudarca. Ezt a döntést sérelemként értelmezi, a nemzetiségének szimbolikus megtagadásaként, legalábbis megkérdőjelezéseként. A határokon átívelő nemzet koncepciójának rovására megerősödhet a regionális identitástudat, a nemzeti határok mögé zárkózás élménye helyett az erdélyi identitás megélése nyer fokozott felértékelődést.

Jegyzetek

1. Bakó Boglárka: "Itthon vagyunk megszokva" - egy barcasági magyar közösség együttélési viszonyainak elemzése. Regio, XII. évf. 2001. 3. 89.
2. Anderson, Benedict: Képzelt közösségek: megjegyzések a nacionalizmus eredetéről és terjedelméről. Janus. VI. évf. 1989. 1. 3-12. 4.
3. România liberă, 2004. szept. 21.
4. Romániai Magyar Szó, 2004. dec. 9.
5. A Hargita megyei önkormányzat nyílt levele (jegyzi: Bunta Levente elnök, Borboly Csaba alelnök, Petres Sándor alelnök). Forrás: Hargita Népe, 2004. dec. 9.
6. Magyar Nemzet. 2004. dec. 6.
7. Anthony P. Cohen: A kultúra mint identitás egy antropológus szemével. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Osiris Kiadó. Bp., 1997. 101.
8. Paul Connerton: Megemlékezési szertartások. In: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia. Osiris Kiadó-Láthatatlan Kollégium. Bp., 1997. 67.
9. Szabadság, 2004. dec. 9.
10. Romániai Magyar Szó, 2004. dec. 9.
11. A nemzeti érzelmeket mindig erősen mozgósító Himnusz (és Szózat) mellett a Székely himnusz számít az igazi nemzeti elkötelezettség fokmérőjének. Lásd Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: Nemzeti és politikai szimbólumok változásai a 20. században. In: Balázs Géza-Voigt Vilmos (szerk.): A magyar jelrendszerek évszázadai. (Magyar szemiotikai tanulmányok, 1.) Magyar Szemiotikai Társaság. Bp., 1998. 129.
12. Niedermüller Péter: Etnicitás és politika a késő modern nagyvárosokban. Replika 38. 1999. 107.
13. Miroslav Hroch: A nemzeti mozgalomtól a nemzet teljes kifejlődéséig: a nemzetépítés folyamata Európában. Regio. XI. évf. 2000. 3. 18.
14. A haza mint enyhhely, a meghitt hazakép a 19. században keletkezett és mint az idegen(ség) ellentétfogalma konstituálódott. A haza fogalmának elemzéséhez lásd: Hermann Bausinger: A haza fogalma egy nyitott társadalomban. Regio. II. évf., 1991. 4.
15. Látható, hogy a (nemzeti) "identitás kontrasztív és elsősorban más identitásokkal való összevetés során alakul ki". Orvar Löfgren: Gondolatok a nemzeti érzés kulturális szerveződéséről. In: Hofer Tamás - Niedermüller Péter (szerk.): Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Tanulmánygyűjtemény. (Kultúraelmélet és nemzeti kultúrák, 2.) Bp., 1988. 173.
16. Anthony P. Cohen szerint az etnicitás arra a döntésre utal, melyet az emberek azért hoznak, hogy magukat vagy a többieket szimbolikusan egy bizonyos kulturális identitás hordozóiként jelenítsék meg. Cohen: i. m. 102.

Forrás: Korunk, 2005. január