VÁLASZOK

I. Elméleti keretek

1. A "kettős állampolgárság" kérdése több elméleti keretben megközelíthető. Az állampolgárság egy adott állam és adott egyén közötti jogviszonyt fejez ki. Magyarország és a határon túli magyarság közötti viszony mindezidáig rendezetlen. Ön milyen elméleti keretben elemezné a "kettős állampolgárság" körül kialakult vitát?

Hadd szögezzem le, hogy az állampolgárságnak fentebb említett meghatározása számomra kiindulópontként elfogadható ugyan, de nem merítheti ki az állampolgárság vonatkozásrendszerét. Voltaképpen ez a meghatározás a politika legalista hagyományában gyökerezik, és inkább minimalista jellegű, legalábbis a nézetem szerint. Az állampolgárság mindig politikai azonosságot is jelent, amely kapcsolatban áll, legalábbis röviden szólva, azokkal a materiális és nem-materiális javakkal, amelyeket az emberek elsajátítani törekszenek. A polgári jogok és az azonosság relációja nem állandósult, hanem változó: a politika elitek "támaszkodnak" a fennálló azonosságokra, de transzformálják is ezeket, mint ahogy az állampolgárság is kollektív azonosulási mintákat teremt. Az állampolgárság a klasszikus értelmezés szerint a teljes körű státust és egyenlőséget tartalmazó jelentés az önmagát irányító politikai közösségben. Ugyanakkor az állampolgárság fogalma differenciálódik a nemzetközi, a multinacionális és a transznacionális jelentések hibridizációja okán. Egyébként, érdemes rögzíteni, hogy a kortárs társadalomtudomány élénken firtatja az állampolgárság klasszifikációjának kérdéseit, és újabb és újabb árnyalatokkal gazdagítja az állampolgárság fogalmát. Így szó esik az állampolgárság politikai és nem-politikai módozatairól (U. Preuss), a kulturális állampolgárságról, a "modern szociális állampolgárságról" (Turner), az "Anrechte és az Angebote összességéről, mint az állampolgárság alapjáról" (Dahrendorf), itt van a "Citoyenität" (W. Schmidt), a "transznacionális állampolgárság” (Bauböck) koncepciója stb. Az állampolgárság klasszikus értelmezése a francia forradalom környezetében alakult ki, a kortárs szituációban nem nyújt megfelelő válaszokat. Az elméletben szó esik az időleges, a parciális állampolgársági formákról is. A nem-területi állampolgárság vagy a perszonális föderalizmus kérdéskörei mellőzhetetlenek a magyar-magyar perspektívában, ezen irányulások meggondolkodtató távlatokat nyújtanak. A migráció, az amorf formák kialakulása világszerte megingatta az állampolgárságnak azt a fogalmát, amely a területi demarkációhoz, önbezáruláshoz kapcsolódott. Az inherens kapocs a hovatartozás fizikai és szimbolikus vonatkozásai között, a szimbolikus és a fizikai létezésformák feszültsége újraértelmezést igényel. Mindenesetre, magyar szempontból megvizsgálandó, hogy az állampolgárság és az adott államban való fizikai tartózkodás viszonya mélyenszántó módon változik.

Tételesen említek néhány további szempontot, amelyek elengedhetetlenek az állampolgárság transzformált jelentései szempontjából, azaz a kettős állampolgárság perspektívájában,
a) Az etnokulturális igazságosság érvényesítése - elegyítve az emlékezés stratégiájával (a magyar kisebbségek kényszerközösségek, ami meghatározott történelmi konstelláció eredménye, az esélyegyenlőség megteremtése előnyös megkülönböztetést igényel),
b) a kisebbségek esetében mindig fennáll a jogra vonatkozó jog problematikuma (Arendt),
c) a kollektív és az egyéni jogok játéka legitimálja a kettős állampolgárság intézményét, a szimbolikus vonatkozások és a területiség viszonyának megváltozott értelmét,
d) a többes kötődés formáinak megteremtése a kisebbségek számára, azaz a plurális nemzeti identitások megszervezését tartom szem előtt az európai integráció fényében, ami a kisebbségek europaizálódását ösztönzi,
e) a kisebbségeknek az európai (poszt)modernizációról való leszakadása dezintegratív tendenciákkal jár a Kárpát-medencében, ráadásul, növeli a feszültségeket a magyar-magyar viszonylatban,
f) mindig az állampolgárság, a történelem és az azonosság elegyéről van szó,
g) az adminisztratív- és rendőri funkciókra berendezkedett, szankciókra, diszkréciós hatalomra összpontosító állam felfogását módosítani kell (az igazságosságot érvényre juttató államkoncepció javára),
h) a kettős állampolgárság deprivilegizáló hatást fejthet ki, hiszen az egyenlősítés effektusait rejti magában (az állampolgárság megszerzése nem marad politikai vagy gazdasági privilégium,),
i) a határok (amelyek historizálják az azonosságokat) demokratizációja, ami ebben az esetben kisebbségi mobilitást feltételez,
j) a határok demokratizációja alatt nem megszüntetésüket értem, főleg nem abban az értelemben, hogy a fékevesztett kapitalizmus expanziója jusson kifejezésre, de fontosnak érzem a határok átjárhatóságára vonatkozó állandó kommunikációt.

2. Ki tekinthető határon túli magyarnak? Ki és milyen kritériumok alapján jogosult dönteni erről a kérdésről? Mennyire szabad, és hogyan lehet ezt jogszabályban szabályozni?

Inkább konstitutív korlátot említek itt: az identitás megfogalmazása nem rendelheti alá az identitásválasztás szabadságát. Az identitás meglehetősen elvont fogalom, de magában foglalhat konkrét tapasztalatokat, valójában az idő és a tér reprezentációját feltételezi, ami lehetővé teszi a szubjektív azonosságok és a fennálló intézményes gyakorlatok összefonódását. Az identitáshoz ennélfogva hozzátartozik a megnyilvánulás, a kommunikatív praxis, az önértelmezés nyilvános aktusa, amelynek kulturális kontextusa van. Ez alatt azt is értem, hogy nem a származás felől látom megfogalmazhatónak az identitást, hanem a kulturális kontextusból sarjadó performatív aktust tartom szem előtt. Ebben az értelemben a státustörvény ilyen irányú megfogalmazása meggondolandó ugyan, de mérvadó kiindulópontnak tekinthető.

3. A határon túli magyarok milyen problémáira jelentett megoldást a státustörvény és mire nem? A megoldatlanul maradt kérdések közül, melyek kezelhetőek a "kettős állampolgárság" eszközével?

A státustörvény elindult az előnyös megkülönböztetés útján, jogi jelentést kölcsönzött ezen elvnek, amit méltányolni tudok. Juttatásokat, kedvezményeket biztosított bizonyos helyzetekben, ami szintúgy figyelemre méltó. Gesztusértéket is megjelenített. Ugyanakkor, értékelésekor lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy a törvényben demonstrált koncepció megállt a félúton, lényeges kérdéseket megkerült, a társadalompolitika vonatkozásában nem mutatott problémaérzékenységet, nem mozdította elő a kisebbségi társadalom stratégiai kapacitásainak kialakulását, az európai kontextusban való participáció kérdéseit félretette. Nem a kialakult szituáció, játéktér gyökeres transzformációjára vállalkozott, hanem megkísérelte a létrejött kereteket szélesíteni, de olyan eszközökkel, amelyek immanens részei a megváltoztatásra váró konstellációnak. Megmaradt a Budapesttől való függés környezetében, nem késztette a kisebbségi politikai eliteket arra, hogy felülmúlják rutinizálódott beállítottságukat. Nem formálta át az oktatás szerkezetét, nem tudta megállítani a kisebbségi magaskultúra romlását, nem növelte a kisebbségek versenyképességét. Konzerválta a kisebbségi járadékvadászatot, a meddő, deklaratív jelentésekben elmerülő kisebbségi önvonatkozásokat. Ebben az értelemben a státustörvényt, minden esetleges erénye ellenére, az állampolgárság kiterjesztéséről való lemondás távlatában értékelem. Ha fontos számunkra, hogy a kisebbségi magyarok a szerbiai, vagy a kárpátaljai mindennapok világában konstitutív szerepre tegyenek szert, úgy a rugalmas azonosságképleteket kell szorgalmazni, amelyek nem állandósítják a kisebbségek vesztes-szerepét. Nem hiszem, hogy kivédhető lenne a státustörvény azzal a megállapítással, hogy az itt említett célokat nem is tűzte ki maga elé. Éppen a státustörvény szerény ambíciói érdemelnek kritikát. Hadd éljek itt egyéb kritikai szempontokkal is, amelyek azt hivatottak megvilágítani, hogy milyen konstelláció maradt változatlan. Amennyiben a kisebbség értelmezése kerül napirendre, úgy a kánon szellemében a szerepvállalás normái jutnak előtérbe, a partikuláris kisebbségi értékek védelmezése, az múlandó, erőszakkal "kihelyezett" nemzeti értékek érvényre juttatása. E kánon szellemében a kisebbségi szegezze tekintetét partikuláris viszonylataira, legyen az, ami, konstruáljon abból a kevésből amije van, és közben ne nézzen sem jobbra, sem balra, merüljön bele a helyi/etnikai adatok szorgalmas gyűjtögetésébe, legyen saját eltűnésének buzgó dokumentálója, egyszóval idomuljon saját létezéséhez, ne okoskodjon túlságosan sokat, ne gondoljon keretfeszítő, avagy eretnek (poszt)modern beszédmódokra. Azokat majd mások lajstromozzák, a kisebbségiek legyenek a Versaille-ban megrajzolt agonizáló tér szereplői, statiszták saját drámájukban, egyéb, kívülről kijelölt és főképp instrumentális feladatok megvalósítói. Olvasd: incidensek hordozói, pénzosztók és elosztott pénzek haszonélvezői, anyaországi politikai és kvázi-politikai küzdelmek "nyertesei és vesztesei", holdudvarok szereplői stb. Röviden: az állampolgárság kereteinek módosítását ebben a kritikai perspektívában látom. Nem gordiuszi csomót fog átvágni, hanem ajtót nyithat, amelyen be lehet lépni.

4. Mennyiben összeegyeztethető a magyar állampolgárság kiterjesztése a különböző magyar regionális kisebbségek közösségépítő törekvéseivel (önálló oktatási, kulturális intézményrendszer, kulturális, regionális autonómia)?

A priori nem feltételezhető feloldhatatlan feszültség az állampolgárság kiterjesztése és a közösségépítő törekvések között. Hiszen, a XXI. századi tendenciákat megjelenítő, de önálló oktatási, kulturális intézményrendszernek, kulturális autonómiának éppúgy belső dimenziója a magyar kultúrával való többosztatú kapcsolat, amely nem az eddigi egyirányú viszonylatokon, hanem a kölcsönösség kereteiben megfogalmazott stratégiákon alapul. A nem-területi állampolgárság és a rugalmas identitásképletek nem korlátozó, hanem nyitottságteremtő jellegűek. Sokkal jelentékenyebb problémát jelentene a jelenlegi állapot befagyasztása, a segély-magatartásba belebonyolódott, passzivitásra berendezkedett, nemzetpolitika megőrzése. Szólni kell azonban a kisebbségi autonómiaformák minőségéről is, mert ez a többosztatú kapcsolat csak akkor érlelődhet, ha autonómia alatt nem a különféle politikai elitek közötti hatalomelosztást értjük.

5. Milyen új perspektívákat kínál a magyar-magyar kapcsolatokban az európai integráció, az EU bővítése?

Magyarország EU-csatlakozása az anyaország és a határon túli magyarok viszonyát új kontextusba helyezte, ennyiben megragadhatóak azok az új távlatok, amelyek megnyíltak. Feltételezhető, hogy ezeket a perspektívákat a magyar politikai elitek még nem tudatosították kellőképpen. Szembeszökő, hogy a magyar politikai elitekre újfajta feladatok háramlanak, amelyeket nem lehet megoldani az eddigi eljárások ismétlésével. Arról, mindenesetre le kell mondani, hogy az európai csatlakozás automatikusan megvalósuló megoldásokat bocsátana volna napvilágra, amelyek megtakaríthatnák az erőfeszítéseket. A vajdasági magyarság esetében a legoptimisztikusabb hangvitelű dramaturgia is hosszú átmenettel számol, pontosabban 2012 esik szóba, legalábbis a szerb politikai elit kalkulációja szerint. A kisebbségek gondjait megoldó csatlakozás a kivetített időpontban pürrhoszi győzelem lenne. Az új nemzetpolitikai stratégiának olyan útmutatást kell tartalmaznia, amely révén e kisebbségek túlélhetik ezt az időszakot, és ugyanakkor részesei az európai integrációnak e pillanat beálltáig is. Minthogy a határon túli magyar kisebbségek heterogén pályákat befutó országok állampolgárai, szükség mutatkozik arra is, hogy az anyaország rugalmas nemzetpolitikát gyakoroljon, amely túlmutat a különbségeket alárendelő egyneműségen. Az európai intézmények által kijelölt határokon túl rekedt magyar kisebbségek számára ellentmondó jelentéseket teremtett a csatlakozás, ami teljességgel érthető, hiszen új határvonalak jelentkeztek, amelyek megannyi következményt eredményeznek. Nem mellőzhető, hogy az európai csatlakozás okán hangsúlyozott elvárások alakultak ki, amelyek szituatíve megjelentek a vajdasági konstelláció kapcsán, természetesen az erőszakhullámra, a magyarellenes kampányokra, és a szaporodó atrocitásokra gondolok. Minden bizonnyal ezek az elvárások befolyásolták a magyar kormányt abban, hogy a nemzetközi fórumok elé vigye ezen ügyet. Aligha kell bizonyítanom, hogy milyen kínos feladat rajzolódott ki, mert az európai politikában a kisebbségi jogok számonkérését terheli az a praxis, amely az etnokulturális igazságossággal szemben a biztonságpolitikai megfontolást részesíti előnyben. Ráadásul az európai gyakorlat (a XX. századi Európa arcán ott van, például, a Versaille-ban önmagán ejtett sebhely) igencsak kritika alá vonható megannyi esetben, az etnikai tisztogatások baljós következményeinek elfogadása sújtja az európai lelkiismeretet. A budapesti kormányok mindeddig erős megfontolásokkal, alkalomadtán tartózkodva figyelték a vajdasági magyar kisebbség sorsát, az említett konstelláció azonban másfajta jelentéseket sugall, jelzi, hogy az európai kontextusban ezt az óvatos, tapintatos fellépést fel kell, hogy váltsa az offenzívabb, kitartóbb magatartás, amelynek nem kell magyarázkodásra kényszerülnie, amikor kisebbségi jogokat véd, és az adott államtól megfelelő eljárásokat követel. Hiszen e magatartás ezáltal Európát emlékezteti saját elveire, emlékezteti arra a tényre, hogy a kisebbségi kérdést nem lehet szőnyeg alá söpörni. Európa, frazeológiailag szólva, az ellentmondások megtestesülése, és ez a tény hatványozottan érvényes a kisebbségek esetében. Amennyiben továbbra is Szerbia példáját tartom szem előtt, úgy látni kell, hogy ez a fellépés máris újfajta retorikát eredményezett a szerb állam részéről, olyan elismerések hangzottak el, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak, noha még mindig homályba vesz megannyi kérdés, és ott vannak a tabuk, amelyek dekonstrukcióra várnak. Ám kitapintható volt, hogy a megfelelő diplomáciai fellépés befolyást gyakorolhat. Ez a szituáció annyiban mintaszerű, mert megvilágítja: az európai intézményekkel való kommunikáció új ösvényeket jelent, és mindenekelőtt a felelősség kereteinek kiszélesítését igényli a magyar politikai elitektől.

II. Demográfia és migráció

6. Miként ítéli meg a népszavazási kezdeményezés időzítését és a népszavazásra föltett kérdés megfogalmazását?

Az időzítés kérdését nem tartom különösképpen relevánsnak, hiszen szinte mindegyik elképzelt időpontnak vannak hátrányai és előnyei. Nem véletlen, persze, hogy a kérdés most vetődik fel, hiszen kapcsolatban áll a kérdéskör Magyarország Európa-integrációjával, ami megannyi nehézséget bocsátott a felszínre és a kisebbségek jövőképét tette próbára. Számomra nagyobb súllyal esik a latba, hogy a népszavazás milyen kontextusból sarjad. Tudniillik, arra gondolok, hogy a népszavazást megelőzték a stratégiai inkoherenciák a magyar-magyar relációt illetően, az átgondolatlan beállítottságok, az alkalmi taktikai lépések. A népszavazás, amennyiben értékelnem kell, úgy a tegnapi tétova magatartási minták, a végig nem gondolt illúziók világából lép elő, az önmagunkra testált kényszerpályák jelentéseiből származik, ennyiben magán viseli az elmúlt 15 év karakterjegyeit. Hogyan megmagyarázni, például, a vajdasági magyarságnak, hogy a kettős állampolgárság népszavazásra került, amikor előttük egy egész másmilyen dramaturgia játszódik le, jelesül, Szerbia a kettős állampolgárságot egyik vagy másik állammal szemben kollektív kisebbségi jogként alkalmazza? Hasonló távlatban gondolkodom akkor, amikor a népszavazás kapcsán feltett kérdésről van szó: az ennyire pontatlan nyelvezettel megfogalmazott kérdés mögött azt kell látnom, hogy az idők folyamán megannyi félreértés tapadt rá a problematikumra.

7. A demográfiai adatok tanúsága szerint Magyarország és a magyar kisebbségi közösségek népessége folyamatosan csökken. Erre a kérdésre a magyar államnak és a magyar kisebbségek politikai reprezentációjának valamilyen megoldást kell találnia. Lehet-e a határon túli magyarok Magyarországra telepedésével ezt a kérdést úgy kezelni, hogy a Kárpát-medencei magyar anyanyelvű népesség csökkenése megálljon vagy legalábbis lassuljon?

Amennyiben a határon túli magyarok Magyarországra való telepedése bizonyul serkentő eszköznek, úgy a szülőföldön maradás programja semmissé válna. Ráadásul, akkor minden olyan nemzetpolitika, amely az egyenlőséget tartja szem előtt, sérülni fog, hiszen világos, hogy a szociálisan mobilis rétegek mozdíthatóak el. Nem lehet feledni, hogy a vajdasági exodus nagy része azokhoz a rétegekhez fűződött, amelyekbe a közösség komoly eszközöket fektetett be. Ugyanakkor, mindig maradnak olyan rétegek, amelyek helyhez kötöttek maradnak, és az elitek eligazító, mintaadó tevékenysége nélkül maradnak. Magyarország vonzásereje, kivívott pozíciója, teljesítményei okán, jelentékeny: a migráció motívumai többirányban bontakoznak ki. Tartok attól, hogy veszteségtudat nélkül ezt a kérdést még megközelíteni sem lehet. A migráció kérdése azonban nem független a nemzetpolitika egészétől. A távlatokban gondolkodó közpolitika az okokat, és nem a következményeket orvosolja.

8. Hogyan ítéli meg Magyarország jelenlegi migrációs politikáját? Milyen alapelveket kell figyelembe venni a magyar kormánynak az aktív migrációs politika kialakításakor?

Nem azt tapasztalom, hogy létezne taglalt, hosszútávú magyar migrációs politika, inkább az ingadozást látom, noha tudom, hogy roppant nehéz ebben a tekintetben konszenzusra jutni, hiszen egymásnak ellentmondó tendenciák, súlyos dilemmák merülnek fel. Tarthatatlan azonban, hogy a nyilvánosságban hangoztatott retorika és a követett gyakorlat különbözzön. Egyfelől ott látom az otthonmaradás jelszavát, másfelől a létező rendszer ellentétes tendenciákat juttat érvényre. Annyi bizonyos, hogy a Budapesttől való függés egyirányú migrációra ösztökél, és híján van a rugalmas identitás-koncepció elemeinek. Kialakul az egydimenziójú kisebbségi polgár, aki horizontját ehhez a függéshez igazítja, és a támogatáspolitika gravitációs erejének rendelődik alá. Ha a budapesti kormányok valóban komolyan gondolják a szülőföldön maradás programját, akkor az ösztönzés rendszerének is ehhez kell igazodnia. Nem pusztán az erőforrások mennyiségének növelésére gondolok, természetesen, hanem a versenyképesség javítására utalok, és a fennálló tőkeformák (társadalmi tőke stb.) kiaknázását vetítem ki.

9. A magyar kormány hogyan egyeztetheti össze a klasszikus kisebbségvédelmi politikát az egyéni életpályák mobilitási-migrációs igényeivel?

A budapesti kormányoknak többirányú fellépést kell gyakorolniuk. Nem moralizálhatnak azért, mert egyének esetében érdekvezérelt cselekvések észlelhetők, vagy, hogy kisebbségi magyarok érvényesülési esélyeket keresnek Magyarországon. Legkevésbé oldható meg a kérdés anti-liberális gátak emelésével, vízumrezsimek szigorításával, mesterséges sorompók felállításával, amelyek a mozgáskorlátozást, a határok megerősítését, a diszkrecionális hatalom fokozását szolgálnák. Rögzíteni kell azokat a tényeket, amelyek az egyéni életpályák mobilitását mozgásban tartják: a kedvezőbb magyarországi gazdasági pályákat (a piacon való mozgáslehetőségeket pl.), a politikai bizonytalanság messzemenően alacsonyabb fokát, de az ellentmondásos támogatási rendszert stb. Ezek közül regisztrálni szükséges azokat a tényezőket, amelyekre a magyar politikai elitek feltételteremtő tevékenységekkel befolyást gyakorolnak. Nyilvánvaló, hogy azon tényezők esetében, ahol ez nem áll fenn, ott csak reaktív politikát lehet gyakorolni. A jelenlegi állapotban időről-időre felsejlik a tendencia, méghozzá dilemma gyanánt: vagy asszimiláció, vagy áttelepülés. Ez negatív határértéket kell, hogy jelentsen a magyar migrációs politikában.

10. Lehet-e, kell-e mérlegelni, "mennyibe kerülnek" Magyarországnak a határon túli magyarok? Milyen gazdasági következményei lehetnek az etnikai jellegű migrációnak?

Kézenfekvőnek bizonyul számomra, hogy politikai megoldásokat költségmegfontolások kiérik. Figyelembe véve a szélesebb gazdasági kontextust, amelyben Magyarország fennáll, aligha lehet másképpen gondolkodni, ezenkívül politikai lépéseket mindig egyeztetni kell azokkal, akiknek érdeke megsérülhet, adott esetben ezek a magyar adófizetők. (Amennyiben belátást kívánunk nyerni a jelenlegi állapotba, úgy érthető az adófizető polgárok elégedetlensége, a támogatási politika kemény kritika alá vonható…) Ugyanakkor, az eddig megjelent költségkalkulációk megannyi kérdőjelet közvetítenek számomra, mindenekelőtt homályos az a mód, amellyel a számítások elkészítői éltek. Úgy tűnik, hogy a számításokon átsugárzik a szűkítő költség-haszon elemzés, amely egyfajta redukcionizmust sugall. Például azért, mert az egyirányú input-output szemléleten alapul. Aztán az is kérdéses, hogy a számítások milyen idősávot vesznek alapul, hogy rövid- vagy hosszútartamú távlatokat mérlegelnek-e? Hiszen az időperspektívák mozgatása különböző költségvonzatokat hoz létre, ha közgazdasági kritériumokat használunk, akkor mindig tudnunk kell a statikus és a dinamikus távlatok közötti mérvadó különbségekről. Aki az etnikai jellegű migráció gazdasági következményeinek feltérképezésére vállalkozik, számot kell vetnie azzal a ténnyel, hogy a nyilvánosságban megjelent számadatok statikus beállítottságot tükröznek. Márpedig, amennyiben az etnikai migrációt gazdasági fényben vizsgáljuk nem elégedhetünk meg statikus álláspontokkal, mert torz arányokat tükröznek, kialakul az a benyomás, hogy egy mindent nyom nélkül elnyelo fekete lyukba való pénzdobálásról van szó. Ha így lenne, akkor a gazdasági migráció teljeséggel elképzelhetetlen lenne. Voltaképpen, módfelett komplex elemzésre és nem sebtében összetákolt keretekre lenne szükség, ahhoz, hogy releváns módon tudjunk erről megszólalni. A napjainkban uralkodó költségvetési redukcionizmus felől nem világíthatóak meg a hosszútávú viszonylatok. A gazdaság ugyanis bonyolultabb organizmus annál, hogy ilyen egyszerusítő megoldással megvilágítható lenne. Nemcsak az állampolgárság kiterjesztése kapcsán felmerülő költségeket kell figyelembe venni, hanem azokat a költségeket is, amelyek a jelenlegi helyzetben állnak fenn, és a leszűkített választási lehetőségtartományhoz kapcsolódnak. Ezenkívül, a politika nem ügyintézés, amely mechanikusan átveszi a kvalitatív jellegzetességektől megfosztott kvantumokat, hanem értelmezés, amelynek keretteremtő ereje van. Az akaratlagos állampolgárság olyan formális elismerést jelent, amely speciális viszonyt testesít meg az egyén és az állam között. Nem lehetséges leegyszerűsíteni ezt a képletet a költség-haszon elvre, hiszen intrinszikus motivációk mellett, érzelmi összetevők is szerepet játszanak ebben a relációban.

Végül is, tekintettel a magyar gazdaság és demográfia állapotára, nem látom azt a tényezőt a dinamizált magyar kisebbségek kapcsán, amelynek káros növekedésgátló hatása lenne. Sőt, mi több, amennyiben a létrejövő flexibilis azonosságképletek lehetővé teszik a határok átjárását, úgy elképzelhetőnek tartom a hosszabb távon kibontakozó magasabb jövedelemszintet minden fél vonatkozásában.

11. Az eddigi támogatáspolitika és a kedvezmények nyújtása mellett milyen új eszközökre lenne még szükség?

Az eddigi támogatáspolitika radikális átgondolása a nemzetpolitika hordozóinak feladata. Amennyiben az etnokulturális igazságosság és az esélyegyenlőség biztosítása jelentik az irányadó szempontokat, úgy a támogatáspolitika formái és tartalma sem maradhatnak érintetlenek. Fontos átgondolni, hogy a szociális szempontok mennyire következetesen nyertek megvalósítást, itt helye van a mély szkepszisnek, mert a létrejött monopóliumok megkérdőjelezik a szociális érzékenységű beállítottság meglétét. Ezenkívül a támogatáspolitika nagymértékben reprezentatív azonosságőrző vonatkozásokra irányult, kevésbé összpontosított a modernizáció kapacitásainak erősítésére, a magaskultúra identitásstabilizáló vonatkozásaira, ismételten kiélezve a rövid- és a hosszútávú idősáv feszültségét. A támogatáspolitika szelektívnek kell lennie, nem teremtheti azt a benyomást, miszerint a magyarországi segélyezés helyettesítheti a szerbiai (stb.) állam támogatási rendszerét, amelynek szintúgy az előnyös megkülönböztetés elvét kell követnie. (Természetesen a szerbiai állam beállítottságának módosítása, a kisebbségi elitek nyomásgyakorló tevékenységét igényli.) Ezért nem a mennyiségi mércék abszolutizálása a cél, hanem az identitásőrző készségek fejlesztése a fennálló gazdasági, kulturális relációk közepette. Mindennek feltétele a támogatáspolitikával kapcsolatos kommunikáció kiszélesítése, pontosabban a politika aktoraival (vagy a politikai szereplőkkel szoros érdekszövetséget fenntartó szereplőkkel) való kommunikáció érthető ugyan, de az arányok nem helytállóak. Hogy a magyar elitek felemás, komplexitást nélkülöző információkkal rendelkeznek, ez egyenesen következik a kommunikatív struktúra reduktív mivoltából.

III. Politikai stratégiák és jogi megoldások

12. A "kettős állampolgárság" körülötti vita mennyiben szól a határokon kívül élő magyarokról, és mennyiben vált belpolitikai kérdéssé?

Mindenekelőtt azt a tényt szögezem le, hogy Magyarország önértelmezése szempontjából próbakő a kettős állampolgárság körüli vita, mert nemzetpolitikai beállítottságának átgondolására készteti, miközben magán viseli XX. századi történelmének súlyait. A tét: óriási. Vagyis, a kettős állampolgárságról szóló vitáknak, természetesen, a határokon kívül élő magyarokra kell vonatkozniuk, de lényeges a magyar önvonatkozás újrafogalmazása a megváltozott körülmények közepette. Nem lenne nehéz negatív diagnosztikát felállítani a vita állapotáról, az egyes megnyilatkozásokról, hovatovább, könnyedén kimutatható, hogy a kiútkeresések magukon viselik a politikai szféra konfrontatív mezőinek jegyeit. Ugyanakkor nem szeretnék megelégedni azzal, hogy pusztán pálcát törjek a politikai aktorai felett, ismerem azokat a görcsöket, amelyek állandósultak a magyar közéletben, tudom azokat a kölcsönös félelmeket, amelyek fogva tartják a szereplőket, mindebben ott van a tragikus színekkel telített magyar történelem, az önreflexió bizonytalansága, az önmegváltoztatás hiánya. Ezért nem érzek kedvet ahhoz, hogy a politika aktorainak motivációját elemezzem, hogy a pro és contra álláspontok mögötti motivációk mozgását taglaljam. Véletlenül sem kívánok lemondani a politikai aktorainak bírálatáról, sőt nagyon is azt gondolom, hogy hibáztathatóak a kialakult konfúzióért, a mulasztásokért, a készenlét hiányáért. Ám, nem vártam azt, hogy ilyen relevanciájú kérdés kapcsán valaki előveheti a varázspálcát, és egyetértést csihol ki a magyar politikai vagy közéleti szférából. Mindennek ellenére, elrugaszkodási, kiszögellési pontnak bizonyulhat, hogy érlelődik a felismerés, a magyar politikai eliteknek fel kell adniuk a reaktív/defenzív politizálást, hiszen keretfeszítő irányulás nélkül tapodtat sem lehet előrelépni. Talán célszerű lesz, ha arra a mellőzhetetlen tényre hivatkozok, hogy vannak olyan határon túl lévő magyar kisebbségek, amelyek esetében e kerettágító orientáció kialakításának legcsekélyebb elodázása is visszafordíthatatlan asszimilációs következményekkel jár.

13. A "magyar kérdés" nincs végiggondolva - állítja Kis János a Túl a nemzetállamon című tanulmányában. Milyen jövőképekben lehet gondolkodni?

a) A magyar jövőkép horizontján ott kell, hogy legyen a kortárs, ellentmondásokkal tűzdelt, tendenciák rögzítése (a nemzetállam dinamikájának felismerése, az európai integrációból adódó többirányú változások értelmezése, stb…)., a kisebbségi kérdés taglalását bele kell ágyazni ebbe a kontextusba, b) az európai integrációban való részesedés a közeljövőben meghatározó tényező lesz, tehát különböző stratégiát kell kialakítani a felvidéki, az erdélyi és a vajdasági, illetve a kárpátaljai magyarok ügyében, c) a magyarországi szívóhatás nem fog csökkeni a közeljövőben, a kollektív és az individuális jogok közötti játéktér kiszélesítését úgy kell realizálni, hogy ezt a tényt nem lehet mellőzni, d) a liberális-demokratikus szerkezetek megerősödése sem tünteti el a kisebbségi problematikumot.

14. Milyen nemzetközi visszhanggal, dokumentumokkal (pl. az 1997-es ET állampolgársági egyezmény) kell számolni a magyar állampolgárság kiterjesztésekor? Mennyire relevánsak ezek a jelenlegi "kettős állampolgárságról" szóló vitában?

A jelenlegi európai jogrendszer képes befogadni az állampolgárság kiterjesztésének vonatkozásait. Mind a Maastrichti Alapszerződés, mind az Európai Állampolgársági Egyezmény nyitottságot tanúsít a kettős állampolgárság ügyében. Elvi perspektívában nem gördíthető akadály az állampolgárság nem-területi formáinak megváltoztatása előtt, tőről metszett európai princípiumról van szó, amely nélkül a jelenlegi Európa torz maradna. A felmerülő problémák véleményem szerint kontingens jellegűek lehetnek, mert az elképzelt ellenvetések olyan kérdéseket érinthetnek, amelyek, például, az egyes kisebbségek jelenlegi állampolgárságából következnek. Ugyanakkor, kellő súlyt lehet helyezni az európai kisebbségvédelmi egyezményre, amely erőteljes elveket juttat felszínre. Az Európához való csatlakozás eltérő üteme ugyanis nem taszíthatja páriaszerepbe a kisebbségeket, erre figyelmeztetni kell az európai reprezentánsokat, mert, a szerbiai szituáció a példa erre, Európa is, alkalomadtán, megelégszik felemás eredményekkel, mint pl. a szerbiai kisebbségi törvény kapcsán. Végül is, illúzió azt hinni, hogy az állampolgárság kiszélesítése automatikus elfogadást nyerhetne, hiszen politikai jelentéseket teremt, ugyanakkor vakságot jelent, ha nem észleljük azokat az elveket, amelyek az esetleges argumentáció alapjait képezik a nemzetközi fórumokon.

15. Kérjük fejtse ki véleményét a népszavazás várható eredményéről. Elemezze az alternatívák következményeit.

Mindenesetre, nem hiszem azt, hogy miután a kettős állampolgárság kérdése előtérbe került, a magyar politikai elitek ugyanolyan magatartási sémákat gyakorolhatnak, mint amelyeket eleddig érvényesítettek. Egyszóval, a létrejött helyzet visszafordíthatatlan tendenciákat léptet életbe. Valószínű, hogy ez a korszak intenzív tanulási folyamatot jelent a magyar politikai elitek számára. Akármilyen is lesz a népszavazás eredménye, további lépésekre fog sarkallni, amelyek meghatározóknak bizonyulnak.

Amennyiben pozitív lesz az eredmény, a kettős állampolgárság formális elvét meg kell tölteni tartalommal. Ezenkívül, egy pillanat erejéig sem szabad szem elől téveszteni, hogy az állampolgárság kiterjesztése nem helyettesítheti a szerteágazó társadalompolitikát, vagyis az a feladat lép elébünk, miszerint a kettős kötödés közjogi intézményesítését elegyíteni kell a megváltozott társadalompolitikával. Az állampolgárság kiszélesítésének pozitív következménye ebben az esetben (de ez itt kizárólagos jelzés, azaz, megfelelő társadalompolitika kialakítása nélkül veszendőbe mehetnek a kitágított állampolgárságból származó pozitív hozadékok) a szimbolikus kötelékek megerősítését jelentheti, amely lehetővé teheti, hogy az etnokulturális igazságosság jelentéseit hangsúlyozva intenzívebb, és kevésbé reduktív kommunikáció jöjjön létre magyar-magyar viszonylatban. Számomra nem lényegtelen, hogy a szembenállások által szétszabdalt kisebbségi terekben ezúttal erős konvergens tendenciák jelentkeznek, szinte hiánytalan konszenzus alakult ki, méghozzá különféle beállítottságú hangadó személyek között (liberális, poszt-marxista, konzervatív, populista stb., noha, nota bene, ezek másfajta érveléssel élnek akkor, amikor a kettős állampolgárság mellett törnek lándzsát).

Amennyiben negatív eredményt hoz a népszavazás, úgy aligha lehet olyan magatartást tanúsítani, miszerint semmi nem történt volna. A fennálló zavarodottság (pontosabban, a költségérzékenységből eredő félelmek, és az emocionális kötődés feszültsége), a negatív végeredmény irányában hat, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem járunk el jól, ha lenézzük az értékkonfliktus meglétét, hiszen tudatában kell lennünk a kérlelhetetlen ténynek, hogy Magyarországon nem sikerült összhangba hozni az identitáspolitikát és a hétköznapi életet, a nemzeti érzést és a személyes érdeket. Ugyanakkor, valószínűsíthető, hogy a negatív végeredmény esetében a kisebbségek soraiban negatív érzelmek jutnának túlsúlyba, és, hogy a csalódottság endogén hatása gyengíthetné esetlegesen az egyes kisebbségi közösségek önvédelmi mechanizmusait. Feltehető, hogy a vezető párt ellensúlyozásképpen kompenzatorikus mechanizmusokat helyez majd kilátásba, ugyakkor felmerül a kérdés, hogy a kétlakiság intézményesítése nélkül, ezen megoldások mennyire lehetnek eredményesek hosszú távon? Úgy tűnik, hogy e mechanizmusokat ugyanazon az ellentmondások sújtják majd, amelyek terhelték az eddig kibontott nemzetpolitikai beállítottságokat is. Miközben a magyar nemzetpolitika időhorizontja szűkül, ennélfogva le nem becsülhető veszély, hogy a sikertelen népszavazás legalább néhány negatív irreverzibilis tendenciát hoz létre, afféle mellékhatásként. A kettős állampolgárság nem végpont, hanem lehetőségkreáció, mert a kisebbségek esélyegyenlőségének megteremtése a vezérelv, ám az állampolgárság keretei módosításának elutasítása kétségessé teszi, hogy transzcendálható-e a jelenlegi állapot?

16. Milyen jogi megoldás volna az állampolgárság késésében a leghatékonyabb és a külhoni igényeket leginkább kielégítő? Elégségesnek tartja-e a jelenlegi állampolgársági törvény módosítását vagy más jogi megoldások is felmerülhetnek?

Nos, a jelenlegi magyar állampolgársági törvény restriktív jellegűnek bizonyul, és nem járul hozzá azoknak a nemzetpolitikai elveknek a kiteljesítéséhez, amelyeket szem előtt tartok. A rideg feltételek érvényesítése (különösképpen a Magyarorországon való tartózkodás, mint meghatározó feltétel az állampolgárság vonatkozásában foglal magában problematikus aspektusokat), ahogy az eleddig kibomló praxis bizonyítja, kontraproduktív, mert az elvándorlást ösztönzi. Úgy gondolom, hogy az új jogi megoldás szükséges, amely, a) kevésbé restriktíven szabályozza az állampolgárság megszerzését, b) lehetővé tenné a nem-területi állampolgárságot. c) megvilágítaná a szociális-egészségügyi, társadalom és nyugdíjbiztosítási feltételek kontextusát, amely elsősorban a szülőhely szerinti országban valósulhatna meg.

17. Ön szerint lehetséges-e a magyar állampolgárságnak a lakóhely szerinti korlátozott megadása például politikai jogok nélkül? Lehetséges-e illetve milyen módon lehet a kettős állampolgárok jogait korlátozni? Egy speciális külhoni jogállás létrehozása elképzelhető-e a státustörvény módosításával a "kettős állampolgárság" megadása nélkül?

A státustörvény távlata nem elegendő a többes kötődés rögzítéséhez, a kettős állampolgárság elengedhetetlen az újfajta nemzetpolitikához, félő, hogy a felemás megoldások ismét csak elodázzák a releváns problematikummal való szembenézést. Alapvető elvként említem, hogy a közjogi jogosultságok érvényesítése, mint a választási jog, a szülőhelyen realizálódik. Nem hiszem, hogy jogkorlátozásról lenne szó, hiszen elfogadott elv, hogy az a személy, aki már gyakorolja választói jogát szülőhelyén, nem igényelheti e jog kiterjesztését. Ennélfogva, az állampolgárság lakóhely szerinti megadásából nem következik szükségszerűen a politikai jogok gyakorlása. Minthogy nem tartom elképzelhetetlennek az állampolgárság differenciálását, erőteljesen figyelem azokat a meglátásokat a kortárs társadalomelméleti irodalomban, amelyek belátást nyújtanak a kérdéskörbe. Mert, értelmezést nyernek olyan megoldások, miszerint a parciális állampolgársággal rendelkezők lokális szinten szavazhatnak, ami csak egy példa a sok közül. (ilyen, lényegében a Maastrichti szerződésből származtatható, megoldást dolgozott ki a liberális szellemű, híres közgazdász, Bruno Frey, aki észjárását éppen a költségek dinamikájára építette)

18. Véleménye szerint milyen reakciókat vált ki a környező országok politikai elitjében a magyar állampolgárság kedvezményes kitejesztése?

Nem látok okot arra, hogy a magyar állampolgárság kedvezményes kiterjesztése a környező országok politikai elitjében heves reakciókat váltson ki. A kölcsönösség elve fontos jelentésekkel rendelkezik a nemzetközi környezetben, ez hivatkozási alapul szolgálhat a politikai retorikában, és a nemzetközi fórumokon. Számomra megkerülhetetlen, hogy Szerbia példájára hivatkozzam, ahol a kettős állampolgárság régóta működő intézmény, ráadásul, folyamatban van az erre vonatkozó törvénytervezet elkészítése. Ilyen kontextusban a határon túl élő magyar kisebbségek állapotának befagyasztása diszkriminációk rögzítését jelentené. Ez tarthatatlan. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar diaszpórikus állapot sajátosságokat jelent (a magyar ajkú polgárok száma nem lényegtelen tényező),és a szétrajzás bármilyen korrekciója felidézheti a történelem dinamikáját. Az állampolgárság kitágításának semmiképpen sem konfliktushelyzet előidézése a célja. Politikai bölcsességre szükség van és azt a konstellációt feltétlenül tudatosítani kell, hogy a kisebbségi magyarok nem oldódnak el szülőföldjüktől, továbbra is részt vesznek a többséggel együtt a politikai közösség kereteinek kialakításában, és nem mondanak le az előnyös megkülönböztetés formáiról, amelyeket minden államnak nyújtania kell, amennyiben az európai rend részének tartja magát. Ezért, meggondolandónak tartom annak a kérdésnek a megfontolását, hogy milyen politikai kommunikáció segítségével lehet közvetíteni a környező országok lakossága felé a magyar állásfoglalásokat. Így, Szerbiában nem keltett hullámgyűrűket a státustörvény, de alkalmat adott néhány félreértésre, amelyek elkerülhetőek lettek volna másfajta kommunikációval. Mindez, persze, felvet egy szélesebb vonatkozású kérdéskört is, nevezetesen azt, amely Magyarországnak a környező országok nyilvánosságában megjelenő képére utal. Ezt javítani kell, erőteljesebb aktivitással, módosított hozzáállással, komplexebb jelenléttel. Meggondolásra vár az a kérdés, hogy lehetőség nyílik a kétoldalú kettős állampolgárság érvényre juttatására, amelynek vonatkozásai a kölcsönösség logikája alapján határozódnának meg. Ennek jelentékeny stabilitásteremtő jelentései lehetnek és világossá tennék, hogy nem egyoldalú lépések megnyilvánításáról van szó.

19. Mennyiben jelent szakítást a magyar állampolgárság kiterjesztése az eddigi magyar kisebbség-, illetve nemzetpolitika eddigi gyakorlatával, alapelveivel kapcsolatosan, s mennyiben tekinthető az 1989 óta kialakult gyakorlat betetőzésének?

A magyar állampolgárság kiterjesztését nem tekintem egy előzőleg létező folytonosság kicsúcsosodásának. Ellenkezőleg, amennyiben e lépés üdvös vonatkozásokat foglal magában, úgy töréspontnak, sőt, mi több, az előző konstelláció gyökeres megváltoztatásának fogom látni. Azért sem érhetem tetten a folytonosságot, mert több kritikai meglátásom van az 1989 óta szárba szökkent praxissal kapcsolatban, és amennyiben a töretlen folytonosságot vetíteném bele az esetlegesen felszínre kerülő megoldásba, úgy ezek a kritikai szempontok elmosódnának. Nem véletlen, hogy a politikai elitek korábban megkerülték a kettős állampolgárság intézményének kérdéseit, és maguk előtt görgették a korábbi nemzetpolitika problematikumának töredékeit. A kérdés az, hogy lehetséges-e olyan nemzetpolitika kiforrasztása, amely összhangban van az európai normákkal, de nagyfokú érzékenységet tanúsít a kisebbségek iránt? Az eleddig létező megoldások erre a kérdésre nem adtak a választ, számtalan ellentmondást nem tudtak kiküszöbölni, az állampolgárság móduszának megváltoztatása ajtót nyithat a válaszra. ellentmondások körvonalai bontakoznak ki akkor is, amikor európai kontextus merül fel, és a magyar politikai retorika folyton-folyvást az ellentmondások pólusaihoz súrlódik. A fölpörgetett magyar modernizáció és a túlfeszített európaizálódás közepette még mindig ott kísért a tény, hogy hiányzanak az újfajta kisebbségpolitika stabil oszlopai, amelyek megszilárdítanák az identitáspolitika és a modernizáció matériáit összefogó építményt. A kisebbségek plurális identitásának jogi érvényrejuttatása, jegyzem meg, még előttünk van: ennek híján a jóhiszeműségre hivatkozó retorikát az ellentmondásba való bonyolódás veszélyezteti. (A kettős állampolgárságra utaló viták egyik legfontosabb tétje éppen az identitás pluralizálódásának és a fennálló területiséget átszelő vonatkozások közjogi megalapozása.) A "szülőföldön való maradás" rozsdásodó jelszó, taglalt háttér nélkül meg egyenesen üresen kong. Ez az irányulás magában kell, hogy foglalja, legalábbis, az adott állam munkaerőpiacán való mozgás lehetőségét. Csakhogy a támogatáspolitikából kialakuló rendszer ellenstimulál, folytonosan fölülírja a szándéknyilatkozatokat. Az ösztöndíj-politika, az újsütetű oktatási intézmények, vagy a plurális dimenziókat nélkülöző kisebbségi egyetemek létesítése ennek az ellentmondásnak a jegyében valósulnak meg. A rövidtávból sarjadó elvárások maguk alá gyűrik a hosszútávhoz kapcsolódó érdekeket. Részsikereket lehet említeni ugyan, de, például, a kisebbségi oktatási rendszer támogatáspolitikáját beárnyékolják a kudarc-mozzanatok. A tét: a (poszt)modern kisebbségpolitikai stratégia kiérlelése. Aki ezt említi, valószínűleg máris kritikai álláspontot foglal el a jelennel szemben. Mert, azt senki sem állíthatja, hogy a budapesti kormányok, mutatis mutandis, mellőzték volna a határon túli magyarok létét, ám nem sikerült egységes rendszerbe illeszteni a külhoni magyarok ügyét. Másfél évtizeddel a rendszerváltás után sem formálódott ki koherens magyar politika a kisebbségek kapcsán, és a budapesti kormányok valójában nem tudnak mit kezdeni e kisebbségekkel. Szembeszökő állandója a „budapesti kormányok” politikájának a plurális szerkezetektől való idegenkedés, a kisebbségek köreiben felszínre kerülő plurális politikai tendenciák szűkítő értelmezése, alkalomadtán ezek alárendelése. Pedig a kisebbségi kontextusban felmerülő pluralizmus méltányos érzékelése a központtalanítás gyakorlását jelenthetné.

Losoncz Alpár