Válaszok

I. Elméleti keretek

1. A "kettős állampolgárság" kérdése több elméleti keretben megközelíthető. Az állampolgárság egy adott állam és adott egyén közötti jogviszonyt fejez ki. Magyarország és a határon túli magyarság közötti viszony mindezidáig rendezetlen. Ön milyen elméleti keretben elemezné a "kettős állampolgárság" körül kialakult vitát?

Magától értetődőnek tűnik egyfelől a nemzet és az állam közti viszony, mint az elemzés kerete. Ugyanakkor a jelenlegi megközelítésekből hiányzik annak a bevett kijelentésnek a végiggondolása, miszerint: "A magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe." Senki nem foglalkozik azzal, hogy ez a határ az államon belül is megragadható. A népszámlálás során többen vallották magukat nem magyarnak (miközben a többes identitás vállalásával ezt úgy is megtehették volna, hogy egyúttal nemzetiségi hovatartozásukat is vállalják), mint Ukrajnában magyarnak.

Nemzet és állam egyébként is meglehetősen tisztázatlan viszonyának van tehát egy a vitában kevéssé figyelembe vett eleme is. Amikor a problémáról (vagyis a magyar állampolgárság etnicizálásáról, a nemzet és az állam szoros összekapcsolásáról, a nemzetállamiság implicit törvénybefoglalásáról) beszélünk, akkor számot kellene vetni azzal is, hogy mit jelent ez a magyarországi nem magyar nemzetiségek számára. Egyáltalán alkotmányos-e, hiszen ezeket a nemzetiségeket az alkotmány államalkotó tényezőnek ismeri el? Kijelenthető-e róluk egy jogi aktussal, hogy mégis magyarok?

A másik gyümölcsözőnek tűnő, az előbb említettel sok ponton összefüggő elemzési keret véleményem szerint az identitásé. A leggyakoribb igen párti érvek egyértelműen arra utalnak, hogy az állampolgárság egyfajta magyarságigazolás, megszerzése az autentikus nemzeti lét egyik elengedhetetlen attribútumának megszerzését jelenti. Nem csak azt érdemes ezzel kapcsolatban viszgálni, hogy az állam illetve az állampolgárság kérdése milyen szerepet játszik a nemzettudatban, milyen identitáskonstrukciók léteznek? Legalább ennyire lényeges lenne annak végiggondolása, hogy egyáltalán kezelhetőek-e jogi eszközökkel az ilyen jellegű idnetitásproblémák?

Fontos lenne azzal is foglalkozni, hogy a kisebbségi magyarság ilyen jellegű idnetitásproblémái mennyiben gyökereznek a praxisban, az identitásnak megfelelő cselekvés korlátaiban. Milyen szerepe van kilakulásában annak, hogy naponta szembesülnek a másik nemzet jelenlétével? Az ebből eredő problémákat megoldhatja-e a magyar állampolgárság biztosítása? A másik oldalon pedig érdemes lehet alaposabban átgondolni a magyarországi magyarok és a kisebbségiek illetve kisebbségből érkezők közti viszonyt is. Vajon pusztán az állampolgárság hiánya az oka a gyakori elutasításnak, félreértésnek? Vajon annak biztosítása után a magyarországiak nem fogják továbbra is különbözőként kezelni a kisebbségi magyarokat? És feloldhatja-e ez a megoldás azt az alapvető különbséget, hogy a magyarországiaknak nem kell naponta megélniük a különbözőséget, hogy mindennapi életük egy kulturálisan homogén közegben zajlik, míg a kisebbségieké nem? És miként fognak reagálni a kisebbségiek arra, hogy ezt, az identitás megélési lehetőségeinek különbségét nem lehet a javasolt megoldással kezelni?

2. Ki tekinthető határon túli magyarnak? Ki és milyen kritériumok alapján jogosult dönteni erről a kérdésről? Mennyire szabad, és hogyan lehet ezt jogszabályban szabályozni?

Mindenek előtt problémám van a kérdéssel. Ki tekinthető határon túli magyarnak? - hangzik, amiből szerintem a határon túli kitételnek nincs értelme. Ezt nem kell senkinek meghatároznia, ebben a kérdésben elég egyértelműen eligazít az adott személy jogállása illetve lakóhelye.

Amennyiben a kérdés lényegét, tehát a magyarságot tekintjük, akkor szerintem kiindulásként csak az önbevallást vehetjük alapul. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a nemzeti hovatartozás is csak egy társadalmi kapcsolatrendszerben élhető meg, és amennyiben a környezet az önbevallást nem fogadja el, akkor ezt különböző módokon éreztetheti velünk. Ebből következően, ezt a logikát követve, az önbevallás, mint alapvető feltétel ellenére nyilvánvalóan elkerülhetetlen bizonyos kritériumok meghatározása és érvényesítése.

Ezeknek a kritériumok lehetőleg jól meghatározható és értékelhető tényeknek kellene lenniük. A korábbi, igazolható magyar önbevallás alkalmas lehet erre éppen úgy, mint egy általánosan magyarként számon tartott szervezet tagsága. A nyelvtudás ugyan szerepet játszhat, de azt is figyelembe kell venni, hogy hiánya nem lehet kizáró ok. (Különösen akkor, ha igaz, hogy az új állampolgárok szülőföldjükön kívánnak boldogulni.)

Összességében az az érzésem, hogy már a magyarság igazolásának felmerülése is arra mutat, hogy a nemzeti és állampolgári hovatartozás összekapcsolása nehezen kezelhető problémákat okoz. Egy jogilag gyakorlatilag nem leírható, nem megragadható tényre kellene jogi aktusokat alapozni, ahhoz kellene meghatározott mechanizmusok révén egy jogállást hozzárendelni. A magyarság igazolására a jelenlegi helyzetben valóban jó megoldást nem látok, legfeljebb olyat, amelyik csak kevés jogot sért.

Megoldás lehetne persze, ha létrejönne a személyi elvű autonómiák rendszere, amelyek egyúttal megalapoznák és végrehajtanák a magyarok regisztrációját. Ebben az esetben egyúttal az adott személyek valamilyen mértékű részvétele a kisebbség életében, a ksiebbségi intézmények igénybevétele jórészt szükségtelenné tenné a kritériumokra alapozott regisztrációt.

3. A határon túli magyarok milyen problémáira jelentett megoldást a státustörvény és mire nem? A megoldatlanul maradt kérdések közül, melyek kezelhetőek a "kettős állampolgárság" eszközével?

Véleményem szerint még nem telt el annyi idő a törvény megalkotása óta, hogy minden hatása érvényesülhetet volna, mindet felmérhessük. Továbbá abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán a "határon túli magyarok" összessége adekvát értelmezési keret. Ezzel tuljadonképpen elfogadnánk a törvény alapjául szolgáló feltételezést, vagyis azt, hogy a kisebbségi magyarság problémái egységes keretben kezelhetőek, ami viszont leszűkítené az értékelés lehetőségeit is.

Ha a törvény alapjául szolgáló feltételezésekből indulunk ki, akkor is arra juthatunk, hogy leginkább a távlat hiánya miatt, nem igen tudjuk értékelni azt. A legegyértelműbb a helyzet talán a magyar nyelvű oktatás esetében, ennek felértékelődésére számos jel mutat. Ugyanakkor ezek tartóssága kérdéses, illetve maga az oktatási rendszer is ellentmondásos. Vannak olyan kutatások, amelyek például a közép-erdélyi magyar oktatást egy a magyar munkaerőpiacra termelő rendszernek mutatják, ami semmiképpen sem egyeztehtethető össze a törvénybe foglalt szülőföldön maradást hangsúlyozó célkitűzéssel.

Nehéz meghatározni, milyen hatással volt a törvény a magyar identitás vállalására. Egyedi esetek nyilván felmutathatóak a pozitív és a negatív hatás mellett is. A romániai népszámlálási adatok nem tanúskodnak tömeges identitásvállalásról, amelyben törvénynek szerepe lehetett volna, igaz azt is figyelembe kell venni, hogy a romániai népszámlálás nem sokkal a törvény hatálybalépése után, és egyúttal a törvény körüli heves viták idején zajlott le.

Az anyaországi kapcsolattartás alapvető feltételein a jogszabály nem változtatott, a ki- és beutazás megkönnyítésére az eredeti változat sem tartalmazott valós megoldást. A közlekedési kedvezmények némi könnyebséget jelenthetnek, még akkor is, ha csak belföldön vehetőek igénybe, viszont az igazolvány érvényesíthetősége a kulturális intézményekben eléggé korlátozott.

Kérdéses a közösségszervezésben és az autonómia kapcsán játszott szerepe is. A nemzeti kataszter összeállításnak az igazolvány egyértelműen nem megfelelő módja, más összefüggése a törvénynek az autonómiával nem igen akad. A közösségszervezés sem jelenik meg hangsúlyosan, véleményem szerint az alapvetően egyének és Magyarország közötti viszony meghatározására szolgáló jogszabály inkább az egyes közösségek kohézióját gyengíti, az egyes személyeket az anyaország felé orientálja.

Ezt csak súlyosbította a törvénnyel kapcsolatos illúziókeltő kampány, amely azt igyekezett elhitetni, hogy a törvényben foglalt jogosultságok mindenestül újak és jogkiterjesztő jellegűek. Ezzel szemben az utazás terén egyértelműen a nemzetközi megállapodásoknak rendelte alá a jogalanyok elbírálását. (Viszont jól érzékeltetheti az illúziók erejét az a Transindex internetes oldalon közölt 2001. végi, 2002. márciusában közölt felmérés, amely alapján a kolozsvárott tanuló egyetemisták jelentős része szerint a törvény biztosította a schengeni vízummenteséget.) Az egészségügyi szolgáltatások terén a járulékfizetéshez kötött szolgáltatások belefoglalása a törvénybe nyilvánvalóan nem jelentett jogkiterjesztést, mivel azok legális foglalkoztatás esetén addig is jártak, a leggyakoribb foglalkoztatási módot jelentő feketemunka estén a törvény hatályba lépése után sem. A felsőoktatáshoz való hozzáférést kifejezetten korlátozta a jogszabály, ez vezette be a kvótarendszert és terelte a kisebbségi magyarok nagy többségét a költségtérítéses képzési formába.

Ennek ellenére az álatalam ismert erdélyi sajtótermékek legnagyobb része ezzel kapcoslatban hamis illúziókat keltett. Ez nyilván a gondoskodó, problémamegoldó anyaország képét erősítette, ami egyúttal a saját állammal szembeni beállítódásokat is módosíthatja. Hipotézisként azt is megkockáztatnám, hogy az RMDSZ mozgósítóképességének látványos csökkenésében ez a változás is jelentős szerepet játszik. Potenciális választóinak egy része az anyaországból érkező megoldásokkal kapcsolatos illúziók miatt nem tartja olyan fontosnak a romániai képviseletet és érdekérvényesítést.

Végül amire biztosan nem kínált megoldást a státusztörvény (bár szándékai szerint szeretett volna) az a kisebbségiek fentebb már vázolt identitásproblémája. A kettős állampolgárásg körüli vita ebben a kérdésben éppen a jogszabály csődjét jelezheti, bár ebben megint szerepet játszott egy intenzív kampány, illetve a törvény kiürítésének azóta is állandóan hangoztatott vádja. Különösen annak szimbolikus dimenzióit tekintve. Az azonban kérdéses, hogy ezekre a problémákra létezhet-e egyáltalán jogi vagy kizárólag jogi megoldás

4. Mennyiben összeegyeztethető a magyar állampolgárság kiterjesztése a különböző magyar regionális kisebbségek közösségépítő törekvéseivel (önálló oktatási, kulturális intézményrendszer, kulturális, regionális autonómia)?

Számomra meglehetősen egyértelműnek tűnik, hogy ezeknek a törekvéseknek és a kettős állampolgárságnak a viszonya egymáshoz jobb esetben semleges, rosszabb esetben kizáró. A kettős állampolgárság egyik tekintetében sem jelent olyan többleterőforrást, amely ezeknek a struktúráknak a szervezetszerű működését segítené. Az persze nem zárható ki, hogy a magyar állmapolgárságú egyének számára természetesebbnek tűnhet pl. egy kulturális intézményrendszer kialakítása. Ugyanakkor sem jogi alapjuk, sem anyagi erőforrásaik nem lesznek (vagy nem bővülnek) az állampolgárság megszerzésétől.

Az állampolgárság tipikusan egyéni jogviszony, amely az egyént az államhoz köti. Magyarország esetében egy "atomisztikus-centralista" államhoz. Ahhoz, hogy egy köztes elemet, a kisebbségi magyarok valódi közösségeit beiktassunk, államreformra lenne szükség. A centralizált Magyarország radikális átalakítására. Virtuális régiók létrehozására, melyek saját maguk építhetnék ki intézményrendszerüket. Viszont ez nemzetközi jogilag jelenleg nagy valószínűséggel egy másik állam területén való szuverenitásgyakorlásnak minősülne.

Két egyéb tényező pedig szerintem egyértelműen ellentétessé teszi a kettős állampolgárságot az autonómiatörekvésekkel is. A regionális autonómiák kapcsán feltételezhető, hogy a többség kifejezett félelmeket táplálna egy olyan területi autonómia megteremtésével kapcsolatban, amelynek lakói, polgárai döntő többségükben magyar állampolgárok. Ebben az esetben nem elsősorban a félelmek megalapozottsága a kérdés, elvégre a kettős állampolgárság kapcsán is elfogadjuk legitimnek a félelmekből, érzelmekből táplálkozó érveket. A többségi félelmek nem lesznek eloszlathatóak semmilyen racionális érveléssel, ahogy nálunk sem hatnak a racionális érvek az érzelmi alapú döntést hozókra. Ha pedig nem tudjuk félelmeiket eloszlatni, akkor nem is számíthatunk arra, hogy megegyezéses úton kialakuljon az autonómia.

A kulturális autonómia illetve a közösségszervezés szempontjából érdemes még figyelembe venni azt is, hogy a magyar állampolgárság megszerzése újabb törésvonalat hoz létre a saját kohéziós problémáira amúgy is kevéssé reflektáló közösségekben. Az állampolgár-nem állampolgár törésvonal léte már most is megfigyelhető a Vajdaságban, ahol ennek komoly szociális dimenziója is van. Más közösségekben persze ez nem szükségszerűen kapna szociális dimenziót is - bár ezen változtathat például az állampolgársági vizsga beemelése a feltételek közé, ami a magasabb műveltségű csoportokat részesítené előnyben, illetve azok, aki anyagi okokból ma sem képesek útlevelet kiváltani nagy valószínűséggel nem tudnák finanszírozni az állampolgársági eljárást sem - viszont lenne egy nagyon komoly politikai illetve identitástartalma. Már ma is hallhatóak olyan hangok, hogy aki nem váltotta ki a magyar igazolványt (illetve bejelentette, hogy nem igényli majd a kettős állampolgárásgot), az nem alkalmas a magyarság képviseletére, nem igazi magyar. A magyarországi jogállás különbsége tehát a hovatartozás megkérdőjelezésére is alkalmat adhat, szakítva az önbevallás és a szabad identitásválasztás elvével, ami semmiképpen sem fogja javítani a közösségek kohézióját.

5. Milyen új perspektívákat kínál a magyar-magyar kapcsolatokban az európai integráció, az EU bővítése?

Az EU jelenlegi formájában mindenek előtt az egyéni kapcsolatok kiteljesítésének keretét kínálja. A mozgásszabadság megteremtése a nemzeti intergáció szempontjából is értékelhető. Emellett a regionális és határokon átnyúló együttműködési formák lehetővé teszik, hogy a nemzetépítés részét képező gazdasági és humányerőforrás-fejlesztési programokba a kisebbségi magyar közösségeket is bevonjuk. Nem elhanyagolható tényező lehet a korábban a határmentiség miatt ellehetetlenült kistérségek és mikrorégiók revitalizálódásának lehetősége sem.

Ugyanakkor a magyar-magyar kapcsolatok szempontjából nem hagyható kívül az EU jövője sem. A végső kérdés, hogy lehet-e valamilyen intézményes struktúrában integrálni a magyar nemzetet szorosan összefügg ezzel a problémával is. Amennyiben a nemzetek Európáját kívánjuk felépíteni, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ezt mindenki más a nemzetállamok Európájaként érti. Az erős nemzetállamok közösségében kicsi az esélye, hogy olyan, mindeddig nemzetállami hatáskörben megmaradt problémákra, mint a kisebbségi kérdés kezelése hatással legyünk. Vagy minden nemzetállam erős nemzetállam, vagy egyik sem.

Éppen ezért érdemes lenne végiggondolni az alternatívákat. Az EU átalakításának mely formája lenne a legkedvezőbb a kisebbségi magyarság közösségei számára? Melyik modell tenné lehetővé, hogy a nemzeti intergáció intézményes formái is megvalósuljanak? (Különös tekintettel arra, hogy a MÁÉRT mindeddig nem igen győzhette meg a figyelmes szemlélőt hasznáról és működőképességéről. Ráadásul a delegációs elv illetve a nagyon különböző minőségű szervezetek és intézmények (pártok, érdekképviseletek, kormány stb.) részvétele méginkább összezavarja a felelősségi viszonyokat és a döntési illetve végrehajtási kompetenciákat. Úgy tűnik, hogy a MÁÉRT-en egyedül a magyar kormány lenne kötelezhető valódi cselekvésre, hiszen eszközei a végrehajtáshoz csak neki vannak. Ugyanakkor jog- és hatásköreinek területi korlátozottsága miatt tevékenységét elsősorban Magyarországon fejtheti ki, így valódi közösségszervező programok megvalósítására a kisebbségi közösségek keretei közt csak korlátozottan képes.) Amíg a magyar politika nem rendelkezik adekvát jövőképpel az Európai Unióra vonatkozóan, addig a „nemzetpolitikai” problémák megoldására is csak korlátozottan, így végső soron eredménytelenül, lehet képes.

II. Demográfia és migráció

6. Miként ítéli meg a népszavazási kezdeményezés időzítését és a népszavazásra föltett kérdés megfogalmazását?

A kérdés időzítése szerintem nem jelent problémát. Véleményem szerint tévedés azt gondolni, hogy a különböző, egymással élesen szemben álló álláspontok más körülmények között nem fogalmazódtak volna meg. Az igen és a nem alapját nem politikai állásfoglalások, hanem a kisebbségi magyarsággal kapcsolatos, meglehetősen szilárd attitűdök, viszonyulások képezik. A heves vita és a kampányban felmerülő kérdések, problémák, értékelések stb. jellegét, tárgyát a kezdeményezők is előre láthatták, ennek tudatában cselekedhettek.

Bár a kérdés megfogalmazása meglehetősen körülményes, önmagában valóban nehezen érthető és értelmezhető, az Alkotmánybíróság határozata végül is elméletileg biztosítja mind az egyértelműséget, mind a jogalkotó autonómiáját a konkrét törvénybe foglalt megoldások tekintetében. Ugyanakkor éppen ez utóbbi miatt a jelenlegi kampányban éppen olyan értelemezésekre alapulnak jelszavak, amelyek kifejezetten szemben állnak a kérdés egyértelműségével. Bár nem vagyok alkotmányjogász, de határozott kételyeim vannak atekintetben, hogy az Országgyűlés komoly alkotmányossági aggályok felmerülése nélkül, utólag, a szavazást követően, módosíthatná az állampolgárság tartalmát.

7. A demográfiai adatok tanúsága szerint Magyarország és a magyar kisebbségi közösségek népessége folyamatosan csökken. Erre a kérdésre a magyar államnak és a magyar kisebbségek politikai reprezentációjának valamilyen megoldást kell találnia. Lehet-e a határon túli magyarok Magyarországra telepedésével ezt a kérdést úgy kezelni, hogy a Kárpát-medencei magyar anyanyelvű népesség csökkenése megálljon vagy legalábbis lassuljon?

Nem tartom valószínűnek, hogy a kisebbségi magyarság Magyarországra telepedése képes a teljes Kárpát-medencei magyar népesség demográfiai tendenciáit megfordítani. Egyfelől a különböző csoportokon belüli népmozgalmi trendek nagyon hasonlóak, így még az első generációs áttelepülők esetén is valószínűtlen, hogy népesedési többletet eredményezzenek születéseik. Ráadásul a jelenlegi magyarországi gyermekszülési támogatások relatív mértéke alatta marad a Romániában járóaknak (melyek összege jelentősen meghaladja az ottani átlagkereset összegét), kicsi tehát az esélye, hogy önmagában ezek képesek lennének arra, hogy a kisebbségi közösségben élők gyermekvállaláshoz való viszonyát megváltoztassák.

Az egyetlen pozitív hatás esetleg a kisebbségi közösségekből máshova irányuló migráció csökkentése lehet. A csökkenés mértéke azonban várhatóan nem lennne akkora, hogy ez jelentős mértékben javítsa a Kárpát-medencei magyarság lélekszámának változását. A kisebbségiek magyarországi bevándoroltatása legfeljebb elodázni képes a szembenézést a demográfiai trendek következményeivel, miközben az áttelepülés esetleges korlátozása (gyermekvállalás előtt álló, megfelelő képzettségű, fiatalabb korosztályokra) az alapvető szolidaritás felrúgását is jelentené.

8. Hogyan ítéli meg Magyarország jelenlegi migrációs politikáját? Milyen alapelveket kell figyelembe venni a magyar kormánynak az aktív migrációs politika kialakításakor?

A migrációs politikát láthatóan nem a demográfiai folyamatok és azok gazdasági következményei befolyásolják, hanem a magyarországi társadalom idegenellenessége. A kisebbségi magyarság vonatkozásában pedig a "szállásterülethez" vagy a "kultúrtájhoz" való, sok esetben érthető ragaszkodás.

Ha komolyan vesszük a "szülőföldön való megmaradás" elvét (amelyet személy szerint tiszteletre méltónak és érthetőnek tartok, különösen azért, mert úgy gondolom, hogy a hagyományok és a kultúra csak az azokat éltetőkkel együtt maradhat fenn, és ezeknek a közösségeknek a hagyományai a mi hagyományaink is), akkor egy nehezen összeegyeztethető feltételrendszernek kell megfelelnie a migrációs politikának. Egyfelől biztosítania kell minden magyar számára, hogy a választása szerint élje le az életét, beleértve ebbe a Magyarországra település lehetőségét is. Ezzel együtt úgy vélem, a jelenlegi vonatkozó szabályok jelentős megváltoztatására nincs szükség, mindenek előtt a bürokráciát kellene rászorítani azok betartására illetve a humánus eljárásra.

A második szempont a szükséges bevándorlási többletnek vagy egy részének olyan forrásokból történő biztosítása, amelyek viszonylag könnyen integrálható, megfelelően képzett személyeket bocsáthatnak ki. Tekintettel a magyarországi társadalom nehezen megváltoztathatónak tűnő idegenellenességére, vagy legalábbis a bevéndorlókkal szembeni erős fenntartásaira, a társadalmi nyugalom érdekében minden bizonnyal megfelelő kvótás bevándorlási rendszerre lenne szükség, amelynek a segítségével gazdaságilag nehéz helyzetben lévő, politikailag elmaradott európai országokból érkezhetnének bevándorlók, akikről feltételezhető az integrálódás igénye.

Mindeközben fenn kell tartania a kisebbségi magyarok felé a befogadó állam képét, de nem szabad ösztönöznie az áttelepülésre. Viszont nem elképzelhetetlen az sem, hogy a másik irányú migrációt is ösztönözze egy bizonyos mértékig. (Pl. nyugdíjasok esetében.)

9. A magyar kormány hogyan egyeztetheti össze a klasszikus kisebbségvédelmi politikát az egyéni életpályák mobilitási-migrációs igényeivel?

Nem érzem úgy, hogy jelentős ellentmondás állna fenn a két megközelítés között. Sőt. A klasszikus kisebbségvédelmi politika az egyén szempontjából éppenséggel a valódi döntés lehetőségét kívánja megteremteni migráció és maradás dilemmájában. Az egyéni életlehetőségek kiteljesítését szolgálja a nemzeti hovatartozás, a nemzeti kultúra szülőföldön való meg- és átélhetőségének lehetősége. A kisebbségi jogok birtokában kerülhet a kisebbségi egyén valódi döntési helyzetbe, ez teheti lehetővé számára, hogy ne a vélt vagy valós hiány helyzete és a vélt vagy valós teljesség helyzete között válasszon, hanem két, az önkiteljesítésre egyaránt lehetőséget adó lehetőség közül.

10. Lehet-e, kell-e mérlegelni, "mennyibe kerülnek" Magyarországnak a határon túli magyarok? Milyen gazdasági következményei lehetnek az etnikai jellegű migrációnak?

A migráció gazdasági hatásai, pénzbeli és társadalmi költségei egyetlen értelmezési keretben sem megkerülhetőek. Ha természetesnek vesszük is a kisebbségi magyarok magyar állampolgárságát, akkor is az egész közösség számára létkérdés, hogy ennek ismeretében dönthessen. Ekkor is kezdeni kell valamit a költségekkel, pénzügyi vonatkozásokkal, az esetleges konfliktusokkal stb.

Amennyiben a magyarországi közösség autonómiájából indulunk ki, akkor szintén legitim a költségek mérlegelése. Ebben az esetben ennek a közésségnek diszkrecionális joga, hogy minden számításba jöhető tényező ismeretében alakítsa ki álláspontját illetve a követendő politikát.

A migráció következményei nagymértékben függnek az elvándorlók társadalmi összetételétől illetve földrajzi megoszlásától. A képzett, rugalmas, fiatalabb csoportok megjelenése minden bizonnyal kisebb feszültésgeket okozna. Az alacsony iskolázottságú, vagy eltartott népesség nagyobb arányú megjelenése a társadalombiztosítás terheit növelheti meg, illetve vagy munkaerőpiaci feszültségeket okozhat vagy az "underclass" kibővüléséhez vezethet. Talán az sem kizárható, hogy az eddigi szegregációs folyamatok újabb dimenziót kapjanak, esetleg otthon is leszakadó csoportok próbáljanak meg Magyarországon új életet kezdeni, hogy végül a társadalom peremére sodródva ugyanoda kerüljenek, ahonnan elindultak. Az ilyen személyek valószínűleg csak a falvakban illetve az elmaradott, leszakadó régiókban találnak megfizethető ingatlant, és így megintcsak az otthonihoz hasonló helyzetbe kerülnének, esetleg még státuszcsökkenést is elszenvedve. (Városiból falusi stb.)

Végül érdemes számot vetni az otthon maradókra vonatkozó gazdasági-társadalmi következményekkel. Valószínűleg jelentősen megnőne az agrárnépesség aránya, az idősebb korosztály súlya a népességen belül. Ez egyúttal azoknak a szolidaritási közösségeknek illetve mechanizmusoknak a súlyos károsodását is okoznák, amelyek az ottani szociális rendszer nagymértékű hiányosságainak pótlásában segítenek. Emellett hátrányosan érintené a közösség versenyképességét is, a további "skanzenizálódást" erősítené.

11. Az eddigi támogatáspolitika és a kedvezmények nyújtása mellett milyen új eszközökre lenne még szükség?

Mindenek előtt a jelenlegi támogatáspolitika újragondolására és átstrukturálására lenne szükség. Az egyes közösségek keretei között végre el kellene mozdulni azon kezdeményezések támogatása felé, amelyek képesek az intézményrendszer finanszírozásában is szerepet vállalni. Továbbá meg kell teremteni a lehetőségét, hogy ne csupán magyarországi forrásokhoz férjenek hozzá. Viszont ennek feltétele kell legyen a valódi versenyképesség, az, hogy az intézmények, szervezetek teljesítsék azokat a követelményeket, amelyeket például az EU támaszt a források megszerzéséhez. Nincs értelme "paralimpiára" benevezni a magyar kisebbségi közösségek intézményeit, mivel ez úgyis megmutatkozik hatékonyságukban.

Másfelől minél inkább ki kellene használni a szomszédos államok támogatási rendszereit, forrásait és a számukra megszabott uniós kereteket. A jelenlegi politikai törekvések között sajnos már felmerült, hogy a kisebbségi közösségek tagjainak az unió felé is Magyarországon keresztül kellene megjelenniük. Óriási hiba lenne egy 10 milliós államra szabott támogatási keret 12,5 millió közti felosztása, úgy, hogy közben a számukra járó támogatásokat egyszerűen veszni hagyjuk. Éppen ezért ezeknek a forrásoknak a megszerzését is segíteni kell, akár politikai eszközökkel is, amennyiben azok elosztásában a másik állam egyértelműen diszkriminációt érvényesít.

III. Politikai stratégiák és jogi megoldások

12. A "kettős állampolgárság" körülötti vita mennyiben szól a határokon kívül élő magyarokról, és mennyiben vált belpolitikai kérdéssé?

A jelenlegi politikai diskurzus, egyes részelemeitől eltekintve nehezen értelmezhető a magyar kisebbségekről szólóként. A tipikus megközelítések közül az érzelmi alapú igenlés ugyan a kisebbségiek körében megfogalmazódó igenekhez igazodik, de nem látható, hogy politikai cselekvésként mit eredményezne, nem illeszthető be egy startégiába. Az olykor ezt kiegészítő bevándorláspolitikai megközelítés (eszerint a kettős állampolgárság biztosítása az anyaország évtizedes távlatban előrelátható demográfiai problémáinak orvoslására szolgál, legutóbb éppen Kövér László fejtette ezt ki az Országgyűlés vitanapján), szintén nem a kisebbségi közösségekről, mint kisebbségi közösségekről beszél. Az elutasítást alátámasztó érvek többnyire szintén a magyarországi viszonyokban gyökereznek, és nehezen megkerülhető elemük az esetleges új szavazók vélt politikai irányultsága is. Úgy tűnik, hogy minden szereplő a magyarországi viszonyok felől szemléli a kérdést, azokhoz igazodik saját viszonyulásának kialakításakor.

Ez azonban egy bizonyos fokig érthető. A kampány rendszerint nem a korábban szándékosan, hanyagságból, vagy tudatlanságból mellőzött teoretikus megalapozású viták időszaka.

13. A "magyar kérdés" nincs végiggondolva - állítja Kis János a Túl a nemzetállamon című tanulmányában. Milyen jövőképekben lehet gondolkodni?

Véleményem szerint a "magyar kérdés" kulcselemei közül a legfontosabb, és legkevésbé végiggondolt, sokszor tabuként kezelt az "egységes nemzet" problémája. Egyfajta axiómaként kezelik a nemzet egységét, meg sem próbálva meghatározni annak lehetőségeit és tartalmát. A probléma könnyen belátható módon szorosan kapcsolódik a jelenlegi vitához is.

A legszélsőségesebb álláspont szerint ez az egység politikai, gazdasági, kulturális értelmeben is fennáll és intézményesítendő. (Lásd pl. Borbély Imre elképzeléseit a gazdasági szervesülésről stb.) Tulajdonképpen ez az az elgondolás, amelybe a kettős állampolgárság doktrinája a leginkább beilleszthető. A leggyakoribb vélemény egyszerűen nem vesz tudmást a problémáról és az egység hangoztatása mellett kitér annak tartalmi definiálása elől. Ez történt például a státusztörvény módosításáról folytatott vitában, amikor az "egységes nemzethez tartozásának biztosítása érdekében" fordulat helyett beiktatott, "a magyar kulturális örökséghez való kötődés, mint a magyar nemzethez való tartozás kifejezésre juttatása érdekében" kitételt támadta annak megfogalmazása nélkül, hogy miért nem megfelelő megragadása a nemzethez való tartozásnak ez a világosan megfogalmazott kulturális közösség. Úgy tűnik, mintha ennek a felfogásnak a képviselői nem elégednének meg a kulturális jellemzőkkel definiált és azok alapján definíció szerint egységes nemzettel, hanem annál többet, tulajdonképpen homogén nemzetet akarnának konstruálni.

Ugyanakkor ez a felfogás nem vet számot olyan tényekkel, amelyek meglehetősen nehézzé teszik ezt a vállakozást. Az egységes nemzeti történelem Trianon óta legfeljebb szenvedéstörténetként írható meg, vagy egy tágabb földrajzi régió egységes történelmeként, amely a nemzeti narratíva kizárólagosságának biztosítására alkalmatlan. Az utódállamok hatása az ottani magyar közösségekre szintén nem lebecsülendő, ráadásul a kisebbségi lét mindennapos tapasztalatai, a kisebbségi identitás amúgy is elkülönítik őket a magyarországi nemzetrésztől. Lehet persze mindezt káros szétfejlődésnek érterlmezni és harcolni ellene, de ez a harc nem pusztán reménytelen, hanem csupán a homogén nemzet nézőpontjából igazolható.

Mindezeket (valamint az intézményes intergációs és állami kereteket is) figyelembe véve megkérdőjelezhető, hogy egy a fentiek értelmében elképzelt egységes nemzet felépíthető-e ma? Ebből következően olyan alternatív nemzetmodell, és annak megteremtését célzó nemzetpolitika (nemzetépítés) elgondolása látszik szükségesnek, amely számot vet ezekkel a feltételekkel. A kisebbségi magyarság közösségeit ebben a modellben saját nemzetépítő programjaikat véghezvinni képes, egymástól adottságaikban, lehetőségeikben különböző nemzetrészeknek kellene tételezni, amelyeket közösségként fűz egybe a nemzeti összetartozás, miközben tagjaikat természetesen egyénenkét is a nemzeti szolidaitás jellemez. Ugyanakkor az egyes közösségeknek nem pusztán a többség uralta állammal szemben van szükségük autonómiára, hanem Magyarországgal szemben is.

Ehhez járul még a nemzetállam problematikája is. Véleményem szerint a nemzetállam, mint állam- és nemzetszervezési modell nem rendelkezik olyan potenciállal, amely képes lehet a tituláris nemzet és a kisebbségek érdekei közt feszülő ellentmondások feloldására. Így a "magyar kérdés" megoldásának sem lehet útja egy "posztmodernnek" elképzelt, valójában azonban nagyon is a modernitásban gyökerező nemzetállami modell megvalósítása. A nemzetállam, mint a nemzeti lét egyedüli autentikus lehetősége szükségszerűvé teszi a kisebbségi közösségek önfelszámolását, tekintettel arra, hogy az autenticitás eléréséhez vagy kivándorlásra vagy asszimilációra van szükségük.

Ráadásul a nemzetállami model primátusa konzerválja az identitásproblémákat is. Nem kényszeríti a magyarországi nemzetrész tagjait, hogy a kisebbségi közösségek életformáiban a nemzeti lét lehetséges, a sajátjukkal egyenértékű modelljét lássák és így nyitottan, a megismerés és befogadás szándékával forduljanak feléjük. Továbbra is fenntartja a kisebbségi lét szenvedéstörténeti értlemezésének lehtőségét, és ezzel az üdvtörténet, a megváltásigény fennmaradását segíti. Ez a tudati beállítódás viszont nehezen egyeztethető össze a kisebbségi közösségek saját nemzetépítő programjaival, saját közösségépítésével, ami jó eséllyel vezet el a közösség lassabb vagy gyorsabb lemorzsolódásához.

14. Milyen nemzetközi visszhanggal, dokumentumokkal (pl. az 1997-es ET állampolgársági egyezmény) kell számolni a magyar állampolgárság kiterjesztésekor? Mennyire relevánsak ezek a jelenlegi "kettős állampolgárságról" szóló vitában?

Nem lévén nemzetközi jogász, viszonylag keveset tudok a kérdés nemzetközi jogi vonatkozásairól. Az Alkotmánybíróság a kérdést nem ítélte az ET állampolgársági egyezményébe ütközőnek, sem diszkriminatívnak, sem pedig a békeszerződéseket megsértőnek. Ennek ellenére persze elképzelhető, hogy a majdan megalkotandó törvény mégis alkotmányellens lesz, vagy nemzetközi szerződésbe ütközik, azonban ezt csak a normaszöveg ismeretében lehet megítélni. Mindensetre úgy vélem, hogy az állampolgárság etnicizálása valóban felvethet alkotmányossági aggályokat is.

A nemzetközi visszhang kérdéses. Az EU tagállamai közt van olyan, amely ehhez hasonló gyakorlatot folytat, tehát önmagában a jogszabály megalkotását nehezen kifogásolhatja az unió. (Bár az sem elképzelhetetlen, hogy a magyar eljárásra tekintettel megpróbálják a kérdést szabályozni, és mivel a jelenlegi tagállamok közül azok, akik ezt lényegesnek tartották már túl vannak ezen a lépésen, így esetleg ők is felsorakoznának egy korlátozó szabályozás mellett.) Ugyannakkor az állampolgárság kiterjesztésének mértéke már felkelthet bizonyos aggodalmakat, amelyeknek mind a bizottság mind az egyes tagállamok hangot adhatnak. Nem elképzelhetetlen a munkerőpiaci korlátozások kitolása a maximális 7 évre, de úgy vélem, hogy ez automatikusan nem következik be.

Kérdéses a szomszédos államok, mindenek előtt Szlovákia reakciója. Mivel a kettős állampolgárság megakadályozásáról szóló egyezmény még hatályban van, ezért Szlovákiával mindenképpen tárgyalásokba kellene bocsátkozni a szabályozásról. Az sem elképzelhetetlen, hogy ez a kedvezménytörvény körüli konfrontációhoz hasonló helyzetet okoz a két állam között. Mindezzel együtt úgy vélem, hogy ezekre a lehetőségekre ugyan tekintettel kell lenni, de nem állítanak áthághatatlan akadályt egyik lehetséges megoldás elé sem.

15. Kérjük fejtse ki véleményét a népszavazás várható eredményéről. Elemezze az alternatívák következményeit.

A négy lehetséges végkifejlet valószínűsége sorrendben szerintem a következő: legvalószínűbb az érvénytelen népszavazás (az igenek többségével), ezt követi az érvényes népszavazás az igen sikerével, majd az érvénytelen népszavazás a nem többségével és végül az érvényes népszavazás a nem sikerével. Az utóbbi kettő esélye szerintem minimális.

Az érvénytelen népszavazás, az igenek többségével talán a legjobb eredmény, ha a lehetséges következmények felől szemléljük a problémát. A politikai pártok megkönnyebbülhetnek, ugyanakkor egy újabb népszavazás lehetősége mindenképpen valamiféle megoldás keresésére ösztökélheti őket. Mivel nem lenne egyértelmű győztes, talán a kompomisszumkészségük is nagyobb lenne, nem beszélve arról, hogy jogilag semmi sem kötné a kezüket, így akár radikálisabb megoldásokat is választhatnának az állam és a nemzet szétválasztása tekintetében.

Ugyanakkor ez az eredmény járna a legkisebb társadalmi kárral. Bár a kisebbségek körében nyilván sokaknak okozna csalódást, inkább érdektelenséget sugallna, mint egyértelmű elutasítást. Azt sem ártana figyelembe venni, hogy a felmérések szerint az ügy mindenek előtt a véleményformáló középosztály ügye, elsősorban számukra jelent élet-halál kérdést.

Magyarországon egy ilyen eredményt követően az ellenzők nyugodhatnának meg, bár ez még korántsem lenne elegendő a társadalmi konszenzus megteremtéséhez. A szolidaritás érzésének újramegteremtése csak hosszas folyamat eredménye lehetne, mind a határokon belül, mind kívül.

Az igen győzelme némileg bonyolultabb helyzetet eredményezne. A törvény meghozatala vélhetően sokáig késlekedne, az ezzel járó viták hamar elmérgesedhetnének. Amennyiben az eredmény egy speciális állampolgári státusz megteremtése lenne, akkor az nagyon hamar csalódottságot okozna az egy ideig mindenképpen euforikus hangulatba kerülő kisebbségiek között. A probléma újra eszkalálódna, immár a teljes jogú állampolgárság iránti igénnyel. Viszont hosszabb távon még a teljes jogú állampolgárság is hatástalannak bizonyulna a valódi problémák megoldására, a kisebbségiek és a többségben élő magyarok élete közti különbség nem szűnne meg. Hogy milyen társadalomlélektani folyamatok indulhatnak el ezt a felismerést követően, az ma még megjósolhatatlan.

Magyarországon valószínűleg állandósulna az öntudatosan nemmel szavazó jelentős létszámú csoportok és a kisebbségi magyarok közti ellenséges viszony. Az előbbiek nehezen fogadnák el a verséget, jogaik semmibe vételét, az utóbbiak pedig a kampányban szerzett sebeiket illetve az utána mindenképpen folytatódó megkülönböztetést. Egyidő után újra tere nyílna a szociális demagógiánnak (a felmérések szerint a magyarországi közösség legfeljebb egy útlevelet adna a kisebbségi magyroknak). Eközben a kisebbségből érkezőkkel szemben tovább folytatódna a megkülönböztetés, származási országuk szerinti osztályozás, mivel ezek a jelenségek eddig sem kötődtek kizárólagosan az állampolgársághoz. Politikai hatásait tekintve az sem elképzelhetetlen, hoyg a siker után Patrubány Miklósnak és az MVSZ-nek sikerülhet újjászervezni a MIÉP bomlásával szétesett radikális és szélsőjobboldali csoportokat és egy a parlamenti küszöb átlépésére nem teljesen esélytelen politikai alakulatot létrehozni.

Rövid távú hatásait tekintve mindenképpen a nem győzelme lenne a legapokaliptikusabb, különösen a kisebbségi közösségekben. Mivel azonban azoknak az aránya, akik ennek valóban nagy jelentőséget tulajdonítanak, a Vajdaságot kivéve, viszonylag alacsony, egy idő után ez a hangulat csillapodna. Ugyanakkor Magyarországon ez hosszú időre elmélyítené az érzelmi alapú szembenállást a politikai erők között. Nem pusztán a szavazótáborukban, hanem a politikusok körében is. (Már az előző ciklusban is azt mutatták a felmérések, hogy a mérsékelt jobboldlai pártok politikusai közelebb érzik magukhoz a MIÉP-et, mint a baloldali vagy liberális pártokat.)

16. Milyen jogi megoldás volna az állampolgárság kérdésében a leghatékonyabb és a külhoni igényeket leginkább kielégítő? Elégségesnek tartja-e a jelenlegi állampolgársági törvény módosítását vagy más jogi megoldások is felmerülhetnek?

Elég komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy létezik-e a külhoni igényeket kielégítő megoldás. Amennyiben a probléma gyökere valóban a kisebbségi identitásban, annak megélésében, a többségtől és a magyarországi közösségtől való, mindannyiszor megtapasztalt különbözőségben fedezhető fel, akkor leginkább a probléma további eszkalálódása valószínűsíthető. A kettős állampolgárság megszerzése éppen úgy csalódások forrása lesz, mint az elutasító döntés lenne.

Ha azonban feltételezzük, hogy a magyar állampolgárság megszerzése egyben megoldást is jelent, akkor azt feltételezem, hogy a kisebbségi közösségek tagjainak igényeit a differenciálatlan magyar állampolgárság megadása elégítené ki leginkább. Ugyanakkor az első kérdéssel kapcsolatban kifejtettek alapján az a véleményem, hogy ez a jogi megoldás nem megengedhető, az állampolgárság etnicizálása beláthatatlan kövekezményekkel járna. Erre kínálkozna megoldásként az, hogy minden, egykori magyar állampolgárságú felmenőkkel rednelkező személy megszerezhesse a magyar állampolgárságot, és azok akik egy Magyarországon elimert nemzetiséghez vagy etnikumhoz tartozónak vallják magukat anyanyelvükön is tehessenek állampolgárásági vizsgát. Ebben az esetben azt is szükségesnek tartanám, hogy valamilyen korlátozást vezessünk be a figyelembe vehető felmenőkre vonatkozóan, mondjuk három generációra visszamenően.

Éppen ezért szerintem két, kizárólag alkotmánymódosítással megteremthető lehetőség nyílik, amelyek egyike sem találkozna a kisebbségiek minden igényével, de a legfontosabbnak, a közösség kinyilvánításának mindkettő megfelelne. Az első egy speciális státuszú állampolgárság megteremtése, amely valóban csak az útlevelet biztosítja, még a letelepedés automatikus lehetőségét is korlátozza. (Pl. a letelepedéshez ugyanazt az eljárást kell lefolytatni, mint jelenleg a bevándorláshoz, stb.) Ezen belül is az én ízlésemnek jobban megfelelne, ha az állampolgársági törvényben jelenleg belefoglalt jogalappal, az egykori magyar államolgárságú felmenők igazolásával tennénk lehetővé a kedvezményes honosítást.

A másik lehetőség, amely egyúttal átvezet a következő kérdésre adott válaszhoz is, egy speciális jogállás megteremtése, amely egyúttal azt a célt is szolgálná, hogy a nemzetet végre effektív módon különítse el az államtól.

17. Ön szerint lehetséges-e a magyar állampolgárságnak a lakóhely szerinti korlátozott megadása például politikai jogok nélkül? Lehetséges-e illetve milyen módon lehet a kettős állampolgárok jogait korlátozni? Egy speciális külhoni jogállás létrehozása elképzelhető-e a státustörvény módosításával a "kettős állampolgárság" megadása nélkül?

Úgy vélem, hogy elvileg az alkotmány módosításával lehetséges a különböző státuszú állampolgárságok létrehozása, bár, mint azt korábban jeleztem úgy vélem, hogy az esetleges alkotmányossági aggályok miatt erre csak sikertelen népszavazás esetén kerülhet sor. Ezen a módon természetesen a kettős vagy inkább külhoni állampolgárok jogai is korlátozhatóak. Ugyanakkor nem ismerem eléggé a kérdés nemzetközi jogi vaonatkozásait és elképzelhetőnek tartom, hogy a nemzetközi jog valamelyik dokumentuma ezt mégsem teszi lehetővé.

Amint az az előző kérdésre adott válaszomból is kiderül leginkább egy speciális jogállás létrehozását tartanám célrevezetőnek és egyúttal a jogilag talán a legkevésbé aggályosnak. Ennek az alapja is egy alkotmánymódosítás lenne, amely valamilyen formában konstituálja a magyar nemzeti közösséget, amelynek minden magyar tagja lehet. (Természetesen ez lehetővé tenné, hogy a magyarországi nem magyar nemzetiségek is létrehozzák saját ilyen jellegű közösségeiket, amelyek tagsága szintén speciális jogosultságokat teremthetne) A nemzeti közösség tagsága (nevezhetjük ezt nemzetpolgárságnak is vagy bármi másnak) speciális jogállást teremtene, amit jól indokolhatóvá tenne az egy közösséghez tartozók közti kapcsolattartás, a közös kultúrjavakhoz való hozzáférés joga. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a jelenleg állami kézben lévő, a kulturális autonómiához tartozó hatásköröket ezek a nemzeti közösségek megkapják, és gyakorolják.

18. Véleménye szerint milyen reakciókat vált ki a környező országok politikai elitjében a magyar állampolgárság kedvezményes kitejesztése?

Meg lennék lepve, ha az első reakciók nem a szokásosak lennének. Azok a félelmek, amelyek még ma is jól opreacionalizálható részét képezik a környező államok társadalmi tudatának szinte kondicionálják a felháborodott, a lépésben veszélyt látó reakciókat. Elképzelhető persze, hogy ezúttal az uniós csatlakozás előtt álló Románia visszafogottabb lesz, míg a már uniós tag Szlovákia keményebb, de a lényegen ez nem változtat. Mivel azonban kevés megalapozott ellenvetést tehetnek az ügy mindenképpen vagy kétoldalú kompromisszummal végződhet vagy ismét valamely nemzetközi fórum értékelné a vonatkozó rendelkezéseket. (Igaz, az nem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy ilyen fórum a magyar alkotmánybírósággal ellentétes módon ítélné meg a vonatkozó nemzetközi jogi dokumentumok és a magyar jogalakotás viszonyát és a nemzetközi joggal ellentétesnek deklarálná azokat.)

19. Mennyiben jelent szakítást a magyar állampolgárság kiterjesztése az eddigi magyar kisebbség-, illetve nemzetpolitika eddigi gyakorlatával, alapelveivel kapcsolatosan, s mennyiben tekinthető az 1989 óta kialakult gyakorlat betetőzésének?

A magyar állampolgárság kiterjesztésének és az eddigi magyar kisebbség- és nemzetpolitikának a viszonya sokféleképpen értékelhető. Találhatunk érveket arra is, hogy ez tulajdonképpen a nemzeti integráció megvalósítására irányuló folyamat logikus betetőzése és az ellenkezőjére is. (Magam úgy vélem, hogy Magyarország etnicizálása, nemzetállammá alakítása nagy hiba, távlatilag akár a kisebbségi magyar közösségek önfelszámolásához is elvezethet, de számos jel - például a magyar nyelvtörvény, amely az állítólag államalkotó nemzetiségekhez tartozó személyek anyanyelvének védelmére nem tartalmaz a magyar nyelv védelmére foganatosítottakkal összevethető rednelkezésket - mutat arra, hogy a politikai elit nagy többsége ezzel a problémával egyszerűen nem néz szembe, fel sem merül benne.) Sokkal tanulságosabbnak érzem ezzel kapcsolatban azt, hogy ennek a két lehetséges értelmezésnek a tükrében egyértelműen elkülöníthető egymástól két olyan álláspont, amely egyúttal nem kis részben magyarázhatja a nemeztpolitikában megfigyelhető korábbi konfliktusokat is.

A porbléma kulcsa egy egyszerű megállapításhoz való kimondott vagy ki nem mondott viszony: a kisebbségpolitika és a nemzetpolitika (mint egy nemzet kisebbségben élő csoportjaira irányuló politka) alapelvei, filozófiai és morális alapjai ugyanazok, azok egy érme két oldalát jelentik.

Azok, akik a kettős állampolgárságot a korábbi politika logikus betetőzésének tartják negligálják mindazt, ami ebből a megállapításból következik. Számukra a magyarországi kisebbségek jogainak biztosítása mindenek előtt hivatkozási alapot kínál a magyar kisebbségek helyzetének biztosítására, nem pedig egy olyan morális kötelességnek való megfelelés, amely a nemzetállam és a nacionalizmus természetéből következik. Az ő számukra a nemzetpolitika alapja nem elsősorban a kisebbségben élők létteljességének biztosítása, hanem a nemzeti önzés kiteljesítésének eszköze. Csak ebben a gondolkodási keretben lehet értelmezhető az a paradoxon, hogy ugyan a román, szerb, horvát, görög stb. nemzetpolitikát (amelynek szerves része az adott állam kisebbségeivel szembeni politika éppúgy, mint az állampolgársági politika) jogfosztónak, a magyarság (illetve más kisebbségek) asszimilációjára törekvőnek tartják, most ezt az erkölcsileg megkérdőjelezhető politikát mégis példaként állítják a magyarországi társadalom elé. Pedig azok, akik a moldáviaiaknak adott román állampolgárságot példaként emelegetik, ugyanakkor fel vannak háborodva, hogy ha román állampolgárságuk logikus következményeként moldáviai orvosok telepednek Nagykárolyba, vagy moldáviai informatikusok Szatmárra, esetleg moldáviaiak költöznek Csíkszeredába. És mem várható tőlük, hogy a jövőben ne ítéljék ezt el, holott szerves része annak az állampolgársági politikának, amit teljes mértékben elfogadnak, ha példát keresnek.

Ők azok, akik példaként emlegetik, hogy bezzeg a románoknál a nemzeti kérdésekben egységbe tömörülnek a politikai erők. És ezt szintén példaként állítják a magyarországi pártok elé. Összességében ez a felfogás nem veti el a nemzetállamot, sőt azt a nemzeti lét egyedül lehetséges kiteljesítőjének tartja. Az egyetlen problémát a másik nemzetállamban látja illetve abbban, hogy a magyarok nem kötődnek egyetlen nemeztállamhoz.

A másik felfogás a kisebbségpolitika és a nemzetpolitika egységéből indul ki. A kisebbségeknek nem azért járnak jogok, hogy utána hivatkozzunk rájuk, hanem azért, mert emberi méltóságuk, emberi teljességük megéléséhez ez elengedhetetlen. Ugyanez igaz a magyar kisebbségekre is. Jogaik nem a történelmi múltból és az elszenvedett veszteségekből eredeztethetőek. Nem ezért jár nekik a nemzeti önmegvalósítás lehetősége, mert valamikor elődeik ezt megtehették, hanem mert ez alapvető joguk.

Ebben a megközelítésmódban a nemzetállam nem csak a nemzeti lét kiteljesítője, hanem egyúttal korlátozója is. Az a modell, amely szükségszerűen vezet el a kisebbségek felszámolásához. Mint ilyen morálisan is megkérdőjelezhető és ezért nem is szolgálhat példaként semmilyen megoldáshoz. A kisebbségi jogok közül csak azokat követelhetjük, amelyeket magunk is érvényesítünk a hatalmunk alatt álló kisebbségekkel szemben.

A magyar állampolgárság kiterjesztése jelenlegi fromájában csak az első felfogással egyeztethető össze, így csak az arra épített nemzet- és kisebbségpolitika szemszögéből logikus követelmény és következmény. Ugyanakkor a speciális jogállás megteremtése a második felfogással is kompatibilis és így annak logikus következményét, a nemzetállam reformját is jelentheti.

Szentendre, 2004. november 21.

Egry Gábor