| Ablonczy
Balázs
Tisztelt Szerkesztők!
Előrebocsátom, hogy az ankéton - tekintettel arra,
hogy kutatási területem a XX. század első fele - pusztán
outsiderként veszek részt, aki tájékozott és nyitott
munkahelyi közössége és folyóirat (Pro Minoritate) révén
rendelkezik bizonyos - vázlatos - információkkal a témában.
2. Határon túli magyar az, aki magyarnak vallja magát
és a Magyar Köztársaság jelenlegi államhatárain kívül
él. A kérdésben (melyek a kritériumok) - ez volna a
legjobb - az adott személy döntsön. Ha igényel magyarigazolványt
akkor úgy, ha (esetleg) magyar állampolgárságot, akkor
úgy. Esetleg totálisan idegennyelvű közegben a Füles
Magazin 1982 és 1986 közötti évfolyamait lapozgatja:
akkor úgy. Ez utóbbi könnyebbsége az, hogy nem igényel
jogszabályi kezelést. Szükségesnek tartom ugyanakkor
leszögezni, hogy a Füles lapozgatását sem tartom alacsonyabbrendű
tevékenységnek, pusztán az identitás egy másik megnyilvánulási
formájának. Ha az előbbi két lehetőségről beszélünk:
azt sajnos jogszabályban kell rendezni. Nem tudom erre
vonatkozik-e a kérdés, de a jelenlegi magyarországi
közigazgatást alkalmatlannak tartom arra, hogy nem jogszabályba
foglalt belső utasítások, irányelvek, sugalmazások révén
esetleg humánusabban/megengedőbben/toleránsabban kezelje
a határokon túli magyarokat, és ezzel meg lehessen spórolni
egy törvény meghozását és számtalan másik törvény módosítását.
És még akkor sem lesz egyszerű.
3. A státustörvény a sokszor elítélt szimbolikus politizálás
egyik megjelenési formája volt, a maga helyén és idejében
hasznos, fontos és mára teljesen jelentőségét vesztett
(mert kiürített) törvény. Egy kísérlet a budapesti kormányzó
elit részéről arra, hogy a határokon túli magyarokat
valamiféle szimbolikus kártérítésben részesítse azért,
mert a magyar állam elveszített két világháborút és
egykori állampolgárainak egy része ezért méltatlan és
előnytelen helyzetbe jutott. A revízió (sem az etnikai,
sem az integer) nem működött 1947 után, az internacionalizmus
sem oldott meg semmit, a kilencvenes években kiderült,
hogy nem lesz autonómia, (sem két-, sem háromszintű,
hiába a magyar kisebbségi törvény szándékolt példamutatása),
az alapszerződések nem sokat érnek, a magyar pártok
bevonása a környező országok kormányzásába is gyakorta
sziszifuszi és kilátástalan harc, valami posztmodernebbel
kellett kísérletezni. (Amit aztán meg lehet majd tölteni
mindenféle tartalmakkal: a 20 ezer forintos oktatási
támogatás ilyen lett volna. Ez sem sikerült. A kettős
állampolgárság maradt - egy radikális és önmagát túlélt
szervezet kezdeményezésére.
A kettős állampolgárság (most az egyszerűség miatt
hívjuk így, tudva, hogy tartalma részben nem ez, és
nem is így fogják hívni valószínűleg.) megoldást kínálhat
az utazás és a munkavállalás megkönnyítésére, és hangozzék
bármilyen rettentő patetikusan, öntudatformáló hatása
is lehet, nem is elsősorban Romániában, Ukrajnában vagy
Jugoszláviában, hanem itt, Magyarországon. Aki tudja,
milyen az, amikor lerománoznak, -cigányoznak valakit,
vagy egyszerűen csak közölte vele, a MÁV-kalauz, hogy
magyar beszédével megtévesztette a pénztárost, neki
ilyen jegy nem is jár, mert nem is magyar, nos az érti
mire gondolok. Szentimentális érv, de talán jobb, mint
a "ne az én pénzemből fizessék neki az orvost"
- típusú. És utolsó esélyként talán az sem elhanyagolható,
hogy ha ezen emberek élete lakóhelyükön ellehetetlenül,
tudják, hogy van hova menniük. Kormánypárti és ellenzéki
politikusokkal ellentétben nem hiszem, hogy különösebb
jogunk volna azt mondani, hogy valaki "tartson
ki" egy szutykos, ellenséges, leharcolt városban,
olyan absztrakt elvekért, mint "a szülőföldön való
boldogulás" meg a "magyar kultúra fenntartása",
amikor naponta két óráig van melegvíz és a havi fizetésért
egy pár vacak cipőt lehet venni. Ha tudja, hogy eljöhet,
számíthasson arra, hogy van egy állam (ha nem is az
amelynek éppen polgára), gondot visel a boldogulására,
és esetleg előnyben részesíti őt egy másajkú betelepedővel
szemben. És kevéssé érdekel, hogy ezt a megközelítést
ki tartja etnobolsevizmusnak. Szembe kell nézni azzal,
hogy a magyar nemzet (mert igenis van ilyen) történelmi
szerepe, küldetése satöbbije bizonyos területeken véget
ért. Lehet, hogy nincs keresnivalónk a Mezőségen, Rahón,
vagy Hertelendifalván - vagy akár másutt. Attól, hogy
Szepes vármegyében vagy Sárosban már nem (nagyon) élnek
magyarok, az nem jelenti azt, hogy az ott keletkezett/épült/megőrzött
kulturális értékek ne a magyar kulturális örökség részei
lennének. Úgyhogy Wass, Sütő, Makkai a magyar kulturális
örökség részei lesznek akkor is, ha már nem lesz magyar
a Mezőségen, efelől tehát nem éri meg aggódni. A magyar
államnak mindent biztosítania kell, hogy ott maradhassanak,
és meg kell adnia a lehetőséget arra, hogy eljöjjenek
onnan.
4. Amennyire tudom, ezek összeegyeztethető törekvések.
Az egyiket a magyar állam adja (kettős állampolgárság),
a másikat az adott szomszédos állam (autonómia). Ugyanakkor
feleslegesnek tartom az azon való aggódást, hogy ha
van kettős állampolgárság, nem lesz autonómia: autonómia
eddig se volt. Nem feltétlenül kell azon gondolkodni
állandóan, hogy a szomszédos országok politikai elitjeinek
mi tetszik, mit adnának, ha Budapest nem tenne semmit.
A lényeg úgyis a helyi magyar közösségek önszerveződése,
civil kezdeményezéseinek erőssége és nemzetépítési hajlandósága,
nem az, hogy Pozsony vagy Bukarest mit ad. Egyébként
keveset.
5. Ha annyit, mint az elmúlt fél évben a magyar-szlovákiai
magyar viszonyban, akkor nem sokat.
6. Az időzítés rossz, a megfogalmazás homályos. De
az AB és az OVB elfogadta, úgyhogy erről kell szavazni,
nincs más.
A kettős állampolgárság ügye már évek óta a levegőben
lóg, is 2004 tavasza óta a pártok látták is, hogy politikai
mozgalom indult az ügyben, mégis igyekeztek úgy tenni,
mintha semmi nem történt volna. Majd elmúlik. Pedig
ez klasszikusan az az ügy, amelyben terepe lehetett
volna egy kormányzati vagy egyéb megrendelésre készült,
alapos tudományos háttérmunkának. Semmi ilyen nem zajlott.
Ezért szomorú a "semmibe nem fog kerülni"
vs. "koldusbotra fogunk jutni"-vita, amelyben
a számokat 2-3 nap alatt összedobott selejtes minisztériumi
anyagok szolgáltatják. Alig tudunk valamit és ez a politikai
elit felelőssége.
7. A magyarság mindenütt fogy, a magyar állam nyilván
nem tudja befolyásolni a határokon túli magyarok gyerekvállalási
kedvét (vagy ha igen, az macerás), a magyarországi demográfiai
helyzet pedig nézetem szerint nem függ össze szorosan
a határon túliak áttelepedésével. (Nem fognak több gyereket
vállalni, ha áttelepülnek.)
10. Mérlegelni természetesen lehet, de erre építeni
a kampányt, ez enyhén szólva veszélyes és kontraproduktív.
A társadalmi szolidaritás alappilléreit bombázza szét
az, ha egyes ellátásokat számszerűsítve, egyénekre,
családokra lebontva azt közöljük, hogy ezt "idegeneknek"
kéne adni. Ez a diskurzus oda vezet, hogy pusztán rokonszenv,
hajlandóság vagy hangulat függvényévé tesszük egy sor
közfeladat finanszírozását (pl. árvízi újjáépítés, parlagfűírtás
vagy politikai pártok, nota bene: parlament).
11. Bárdi Nándor kollégám a magyar értelmiség által
teljességgel negligált könyvében (Tény és való. Pozsony,
2004, Kalligram) egy sor jó kezdeményezést felvetett,
annál jobb összefoglalást nem olvastam.
12. Szól róluk is (ezt jelzi a MÁÉRT zárónyilatkozata),
és egyúttal totálisan belpolitikai kérdéssé lett, ami
kár.
15. Még mindig jó okkal vélelmezhető - az elmúlt napok
pezsgése dacára -, hogy kevesebb mint kétmillió ember
szavaz igennel a feltett kérdésre. Ennek belpolitikai
következménye annyi lesz, hogy a kormányzati kommunikációnak
nehézségei lesznek saját "nemzeti" irányultságának
hangsúlyozásával, az ellenzéknek pedig könnyebb lesz
ugyanez. A csalódottság és a kiábrándultság határon
túl lesz óriási, a következményei beláthatatlanok. Sokszor
elhangzik határon túli tollforgatók tollából (ebben
elsősorban a marosvásárhelyi A Hét gárdája jeleskedik),
hogy a magyarországi közvélemény skanzenként tekint
például Erdélyre, az ottani magyarokra pedig mint kedves,
archaikus lényekre. Aminek kétségkívül van valóságmagva.
Arról már kevesebb szó esik, hogy él mitikus kép a határon
túl a magyarországi magyarról is. Erősen megkopott,
de még kivehető kép ez. Híveinek irtózatosan kemény
pofon lesz az érvénytelenség, úgy, hogy haszna (pedagógiai
jelleg) a pofonnak nem sok lesz. Pusztán cserbenhagyásnak
és otrombaságnak fogják fel, amiben, meglehet, igazuk
lesz. Félő, hogy az érvényesség és eredményesség sem
jelent majd sokat, ebben a kormányzati ciklusban nem
történik majd semmi, lehet Brüsszelre mutogatni, az
AB pedig néha megállapítja a mulasztásos törvénysértést.
18. A kérdésnek ebben a szakaszában, nem hiszem, hogy
ezzel foglalkozni kell. Ha és amennyiben érvényes és
eredményes lesz a népszavazás, és elindulnak a törvényelőkészítési
munkák, lehet egyeztetni a partnerekkel és Brüsszellel,
de nem minden áron és körülmények között. A reakciók
nyilván nem lesznek kedvezőek, de miért lennének?
19. A 3. pontban részben érintettem a kérdést: egy
folyamat végének látom a népszavazást. Egy elkeseredett
és elkapkodott lépésnek, olyan közegben, amikor minden
más eszköz (majdnem) csődöt mondott.
Budapest, 2004. november 22.
Ablonczy Balázs
történész
Teleki László Intézet, Közép-Európai Tanulmányok Központja
|
