Bereznay András:

Most vagy soha

A népszavazás állampolgárságra vonatkozó részéhez kapcsolódó írásom pártszempontok fölött áll, annak ellenére, hogy mint oly gyakran, ezúttal is pártszempontból torzító hamis érvek sorozata került be a köztudatba. Mindez átlépendő. Nemcsak kívülről nézve, esetemben Londonból, ismerhető könnyen föl, hogy a kisszerű napi érdekeken messze túlemelkedő ritka történelmi alkalommal - egyben kihívással - állunk szemben.

Az eredménytől nemcsak a szomszédos államokban élő magyarok egyes ügyeinek alakulása függhet, nem is csak a jelenlegi magyar állam polgárainak anyagi helyzetére nézve lehetnek talán korlátozott kihatásai, hanem ami a legfontosabb, az egész magyar nép együttes további sorsára nézve is meghatározó lesz.

Az első világháború végét követő néhány év a magyarság szempontjából tragikus volt. A tragédia lényegét azonban nem Magyarország területi állománya és vele erőforrásai nagy részének elvesztése jelentette, hanem az országban hagyományosan fönnálló magyar közösség szétesése. Ez történelmünk továbbra is ható alaptraumája. Könnyű kitapintani a törésvonalakat melyek a különböző államokba rendelt magyarok között alakultak ki. De az egység megbomlásának része az a félreértések és félremagyarázások halmazából keletkezett, majd külső hatásra elmélyült meghasonlás is, mely a közösségen belül vallás és eredet vonatkozásban szükségtelenül és mindenki számára károsan jött létre.

Önmagától adódik, hogy minden érintett számára kívánatos a szétszakított közösség egységének helyreállítása. Történtek is rá kísérletek. Külső okok miatt bizonyult hiú álmodozásnak a revízióba fektetett remény. Föloldhatatlan ellentmodástól volt terhes a magyar állam kísérlete az egység külső segítséggel történő részleges helyreállítására, amennyiben a széttagoltság területi síkú viszonylagos megszüntetésének árai közé a belső szakadásnak egy másik törésvonal menti abszolút elmélyítése tartozott. Más külső ok miatt bizonyult még az így elért eredmény is csak átmenetinek. Külső okok miatt hiúsultak meg azok a rövidéletű remények is melyek konföderációk keretében remélték helyreállítani a magyarság egységét és ugyancsak külső ok tette eleve lehetetlenné egyesek különben is naív elképzeléseinek a megvalósulását: azokét akik elhitték hogy az ú.n. szocializmuson belül a magyarság megosztottsága valahogyan megszünhet. Külső ok hiúsította meg a magyarság spontán népi úton megnyilatkozó egységdemonstrációjának esetleges továbbfejlődését is, azt, amely az 1956-os budapesti forradalmat követte Kárpátmedence-szerte. E próbálkozások kudarca is tanusítja, hogy a közösség egységének helyreállítása külső erőtől nem remélhető. Ez többek jelenlegi reményével szemben ugyanúgy áll az Európai Únióra, függetlenül attól, hogy az ebben a sok vonatkozásban túlértékelt, nálunk még nem eléggé kiismert képződményben elfoglalt tagság, legalábbis átmenetileg, még tárgyam vonatkozásában is kézzelfogható előnyökkel járhat. Ugyanakkor, a magyar közösség egységének semmiféle fajta helyreállítása nem várható tőle, legföljebb annyi, hogy a szétszakítottság egyes, bár valóban lényeges elemei meggyöngülnek. A fő kérdés, hogy akár nem elképzelhetetlen összeomlása után, akár fönnmaradása esetén, milyen kilátásai lesznek bármilyen magyar egységnek? A kérdés fontos, mert a probléma megmaradását elhallgatni kívánókkal szemben, akik egy nemzeti feszültségektől mentes harmónikus európai világ hamis ábrándját vetítik elénk, a részletek ismertetése nélkül is világos, hogy az ilyen jellegű problémák sehol pusztán az EU tagság eredményeképpen maguktól el nem tűntek.

A válasz: bárhogyan is történjék, már most nekünk magunknak kell megfogalmazni és képviselni céljainkat. Senki sehol semmilyen vonatkozásban nem fog egyetlen nép elébe menni amelyik saját érdekeit nem képviseli, ha igényeit világosan ki nem fejezi. Ez sem garanciája a sikernek, de előföltétele. Az összmagyarság lelkileg sérült közösségének máig alapprobémája maradt a szétszakítottság, bármikor is jött az létre. Az ilyesmi nem évül el. Ennek megfelelően e közösség egészének alapvető érdeke ennek megszüntetése.

Erre kínál alkalmat a népszavazás. Csak üdvözölni lehet. Angliában élő kettős (brit-magyar) állampolgárként magam nem szavazhatok és nem vehetem igénybe, ha otthon járok, a magyar társadalombiztosítás támogatását sem. Rosszhiszeműek tehát az ilyen irányú félelemkeltések. Emellett hitványak. Hitvány ember aki másokat hitványságra buzdít, arra, hogy legkisszerűbb személyes érdekét helyezze minden más szempont elé. Hogy mint egy hajótörés után a tutajon helyt kapott, lökje le a tutajba kapaszkodó fuldokló kezét, csak, hogy önmaga kényelmesebben nyúlhasson el. Valójában az igen szavazat, még ilyen áldozattal sem jár: közérdek, mindenkié. A következőek miatt:

1. A Magyarország területén kívül élőknek a magyar állampolgárság egyrészt lelkileg fontos, amennyiben mutatná hogy az az állam amelyre fölnéznek és amelyet általában anyaországnak tekintenek megadja számukra létezésüknek, mint a közösség részeinek felelősségvállalással egybekötött elismerését. Gyakorlatban ez több erőt adhat a megmaradásért folytatott mindennapos küzdelmükben, mint ki tudja mennyi anyagi támogatás. Egyidejűleg a magyar útlevélre való jogosultság által ez megadná számukra azt a mozgásszabadságot is, melyet a magyar állam polgárai ma világszerte élveznek. Ha a magyar állampolgárság megszerzésével kettős állampolgárrá válnak, meglévő állampolgárságukat, lakóhelyükön fönnálló kötelezettségeiket ez nem befolyásolja. A közülük Magyarországon dogozók visszás helyzete is egy csapásra rendeződne. Nem lehetne őket munkájuk gyakran illegális volta által kizsákmányolni, rendes adófizetőkké válnának és megszűnne a hatóságok részéről történő szégyenteljes zaklatásuk, napirenden lévő megalázásuk. A mozgásszabadságukat magyar útlevél garantálta biztonságban, valószínű az is, hogy kevesebben választanák az állandó magyarországi megtelepedést, mint eddig.

2. A mai Magyarországon élők számára, ha megszavazzák az állampolgárság minden magyarra kiterjesztésének lehetővé tételét, az egyszerű jó tett azt a lelki katarzist, a saját erő megtapasztalását fogja meghozni, ha kevesek vannak is még tudatában, melyet az ország népessége már több mint háromnegyed évszázada hiába keresett. 1956 átmenetileg fölcsillantotta a Trianon kiváltotta görcs kioldódásának lehetőségét, de csak amíg az újabb vereség nyomán a régi trauma hatványozott erővel hamarosan vissza nem tért. A lehetőség mely a szovjet uralom összeomlásakor újból megjelent, elsikkadt, mert az ország népe végül nem saját erejét tapasztalta meg: az ú.n. rendszerváltás a feje fölött, elrendezetten történt. Ehhez kapcsolódik az igen szavazatot kétségbeesetten ellenzők különben megmagyarázhatatlanul görcsös igyekezete, hogy a nép pozitív döntésének elejét vegyék. Félnek, hogy a nép az igen szavazat nyomán fölismeri összetartozását, egyben erejét, alapvetően közös érdekeit, jelenlegi atomizáltsága megszűnik, és az így a határon belül is újjászületett közösség kétségbe vonja majd annak a mesterséges elrendezésnek az érvényességét, melyet akkor is hamis jelszavakra és félelemkeltésre támaszkodva az elrendezők saját érdekükben vittek keresztül. Az igennel szavazásnak emellett nem várt gazdasági előnyei lehetnek. A gazdaságnak van egy gyakran elfelejtett de fontos pszichológiai oldala. A lakosság rossz közérzete a gazdaság fejlődésének mindenhol kerékkötője. A mai Magyarországon az általános közérzet nem utolsósorban az érintett tényezők folytán nem jó. Az önmagát megtalált, egészséges önbecsülésre ébredt nép jó közérzete önmagában is a gazdaság föllendülését segítheti csak.

Ha most, rendkívüli történelmi helyzetben, amikor cselekvőképességünket korlátozó külső elnyomás már nem nehezedik ránk, de még mielőtt a kárpátmedencei magyarlakta területek uniós tagsága ködbe burkolhatná problémáink rendezetlenségének tényét, amikor minden módunk megvan, hogy egy sok más állam által is természetesen gyakorolt gesztus révén, melyet senki nem kifogásolhat, mindenféle területi kérdés, változás, viszály, nehézség nélkül, egy mesterhúzással helyreállíthassuk szétszakított közösségünk egységét, ezt fantomoktól reszketve önkezünkkel elutasítjuk, önmagunkat ítéljük mint népet lassú pusztulásra. A meghasonlott lelkű közösségek nem életképesek. Ez lehet az utolsó - nagyszerű - alkalom rendbehozni közös dolgainkat. Éljünk vele!

Bereznay András