Eric Beckett Weaver
(Bereznay András részvételével):

Érdekes kívülállóként azt látni, hogy mennyire indulatos a kárpát-medencei magyarok állampolgársága körüli vita. Még érdekesebb megfigyelni, hogy - mint indulatos viták esetében általában - mennyire átgondolatlan sok álláspont. Az alábbiakban néhány, a "nem" szavazatot támogató, nekem logikátlannak tűnő, érvelés hibásságára szeretnék rámutatni.

Különösen furcsán cseng az érvelés, mely szerint az állampolgárság megkapása esetén az erdélyi, ukrajnai, illetve szerbiai magyarság tönkre fogja tenni Magyarország szociális rendszerét, vagy attól kell tartani, hogy "elviszik" a szabad munkahelyeket. Ismerőseim mind úgy tudják, hogy állami segélyből élni szinte lehetetlen. Még a romániai nehéz gazdasági helyzet ismeretében is hihetetlennek tűnik, hogy bárki ilyen meggondolásból költözne át Magyarországra. De ha ilyen mégis akadna, fölfoghatatlan, mit "venne el" akárkitől.

Úgy tetszik, hogy ideillő Albert O. Hirschmann, a híres amerikai közgazdász leírása arról, amit ő "a korlátozott jó hiedelmének" hívott. Ez az elméleti hozzáállás egyes paraszt társadalmakat jellemzett és az egykori szocialista táborban volt fölismerhető. Hirschmann magyarázata szerint az, aki "a korlátozott jóban" hisz, azt gondolja, hogy csak egy meghatározott mennyiség áll rendelkezésre a különböző társadalmi vagy gazdasági javakból, és így ha másnak több jut valamiből, neki törvényszerűen kevesebb kell jusson. Vagyis, ha más háza nagyobb lesz, akkor az enyém emiatt nem lehet nagyobb (mivel ő már fölhasználta az építőanyagot). Ha másnak jó kocsija van, akkor ennyivel kevesebb jó kocsi maradt megvételre, és nekem ezáltal nehezebb lesz a megmaradt jó kocsik egyikéhez hozzájutnom.

Amikor valaki arrol beszél, hogy "Magyarországra jönnek, hogy kihasználják a szociális segélyt", vagy "Magyarországra jönnek tanulni", kihagyja az érvelésnek azt a fontos és lényeges elemét, hogy aki Magyarországon él, az ott fizet adót is, és aki Magyarországon tanul, valószínűleg Magyarországon is fog maradni, ott fogja hasznosítani megszerzett tudását. Az országnak kell a munkás is, és az egyetemet végzett tudós is. Az effajta bevándorlás a magyar gazdaságra csak jól tud hatni - hosszú távon nagyon jól.

Az igaz ugyan, hogy több száj többet eszik, de az is igaz, hogy több kéz sokkal többet termel.

Magyarország most olyan helyzetben van, amilyenben csak nagyhatalmaknak szokott részük lenni: olyan munkaerőtartalékhoz tud jutni, mely bírja az ország nyelvét, ismeri kulturáját, így viszonylag zökkenőmentesen tud beilleszkedni a magyar társadalomba. Mindez éppen olyankor van, amikor a szakértői elemzések szerint a népesség csökkenése miatt az országnak rövidesen komoly gazdasági bajokkal kell szembenéznie. Tudjuk, hogy hacsak valami hamar meg nem változik, egyre kevesebb lesz a munkaképes fiatal. (Ez, az iskolabezárásokhoz vezető egyre kisebb számú osztályok révén, máris országszerte érezhető.)

Ugyanakkor az állampolgárság megadása csapást mérne a feketegazdaságra is, vagyis több bevétel jutna az államkasszába. Tudjuk, hogy Budapesten már amúgyis sok az erdélyi munkás. Ha ők állampolgárok lesznek, nemcsak a különféle inzultusoktól mentesülnek majd, melyekkel most szembe kell nézniük, de a hatóságok előli bujkálásuk is megszünik és adófizetőkké válnak.

Egy másik érv az állampolgárság megadása ellen, hogy birtokában sokan költöznek majd hirtelen Magyarországra. Tekintsünk el attól, hogy ezt a magyar-igazolvánnyal kapcsolatosan már hallottuk, mégsem történt semmiféle ilyen jellegű katasztrófa! Tételezzük fel, amit még nem lehet tudni, hogy igen sokan fognak áttelepülni!

Hogy ettől mi várható, nemzetközi tapasztalatokkal egybevetve érdemes megvizsgálni. Közismert, hogy amikor az emberek elhagyják a szülőföldjüket (hacsak ez nem valami nagy tragédia folytán történik), világszerte leginkább a fiatal, munkaképes emberek költöznek el, olyanok, akikben van vállalkozó szellem. Minél idősebb valaki, annál kevésbe hajlandó elhagyni a megszokott életet, a házát, a munkahelyét.

Tehát éppen az a réteg jönne át Magyarországra, amely legkevésbé szorul szociális segélyekre, es melynek tagjaitól leginkább várható, hogy rendes adófizetővé válik.

De tételezzük (mintegy nagy rosszindulattal) föl, hogy az érintettek családostul jönnek majd át Magyarországra! Annyi akkor is világos, hogy nem semmivel jönnének át. Nyilván eladják meglévő ingatlanukat, mindenüket amijük van, és mivel valahol élniük kell, megtakarított pénzükkel jönnek majd, hogy Magyarországon lakást vehessenek. Esetenként nem is fognak föltétlenül csak rossz minőségűt venni. Szerbiában például még mindig drágább az ingatlan, mint Magyarországon. Ha az ember ott adja el a házát, árából hasonló jellegű magyarországi településen még jobbat is tud venni. Az emberek tehát pénzt hoznak. Nem földönfutó menekültként érkeznek, nem szorulnak a gyakorlatilag alig létező állami segítségre.

Ha a magyar gazdaságban semmi más nem is változik meg, pusztán a munkaerő- bevándorlás nagyon jól hathatna rá, miközben Románia gazdasága ezt bizonyára megsínylené. Attól, hogy elmennek az emberek nem lesz Romániában "több kenyér", vagy "jobb orvosi ellátás", netán "több hely az egyetemeken". A piacgazdasag, amiben élünk, irányítás nélkül tölti be a hiányt. Ha kevés az ember, összeszorul, ha több, kitágul.

Kis János írta nemrég: ... beláthatatlan zűrzavar keletkezik a magyar-magyar viszonyban, a határok körül élő magyarok és a többségi nemzetek viszonyában, a magyar állam és a szomszéd államok viszonyában, továbbá Magyarország és az Európai Unió viszonyában. (Népszabadság, 2004. november 20.)

Kis Jánossal nem tudok ezúttal egyetérteni. Szerintem a vitában keletkezett beláthatatlan zűrzavar és egyes emberek fejében. Amennyiben a magyar állam lehetővé teszi a környező államokban élő magyaroknak, hogy meglévő állampolgárságuk mellé fölvegyék a magyart is, ez ellen az Európai Unió nem fog, es nem is képes szólni, hiszen számos unióbeli ország máris hasonló gyakorlattal rendelkezik, azaz lehetővé teszi az állampolgárságot más államok polgárainak (van, amelyik etnikai alapon is). A nemzetközi jogi gyakorlat szerint, tömören: az állampolgár az, akit az állam elismer polgárának. Az Európai Unió egyébként, amint ez Pietro Petrucci szóvivő nemrégen kiadott nyilatkozatából kiderül, eleve kinyilvánította teljes érdektelenségét, vagyis azt, hogy a maga részéről semmiféle kifogása sincs az ellen ha Magyarország etnikai alapon állampolgárságot ad a környező országokban élő magyaroknak. Őket éppen úgy el fogja ismerni az EU polgárainak is, mint a Dél-Amerikában élő olasz állampolgársággal rendelkező argentínok vagy brazilok millióit elismeri.

Ami meg a magyar-magyar viszonyban keletkező zűrzavart illeti, azt józan ésszel csak éppen attól lehetne várni aminek érdekében Kis érvel, vagyishogy ha a más államokban élő magyarok, magától értetődő érdekeik ellenére, Magyarország polgárainak döntése nyomán nem kapnák meg a magyar állampolgárságot. Ellenkező esetben nehéz bármiféle zavart a különböző országokban élő magyarok között föltételezni.

Egyáltalán nem értem azt sem, milyen zavart okozhatna a kettős állampolgárság Magyarország és más országok között, hacsak attól nem tart Kis János, hogy esetleg demagóg nacionalisták a határ mindkét oldalán megpróbálnák az ehhez az önmagában normális gyakorlathoz kapcsolható érzelmeket valahogyan kihasználni. De tőle mégsem várnám, hogy lehetséges zavarkeltésüknek így mintegy elébe menve, ilyen emberek szempontjaival eleve azonosulna. Talán arra gondol, hogy jogi nehézség vetődne fel a például Romániában élő kettős állampolgárokkal kapcsolatosan?

Ha erre gondolt Kis János, akkor nyugodt lehet. Minthogy kettős állampolgárság már régóta létezik, a megoldást is már nagyon régen kitalálták. Világszerte, függetlenül attól, hogy ki melyik államnak a polgára, annak az adott államnak a törvényei érvényesek reá nézve, melynek a területén éppen tartózkodik. Ha az ember külföldön van, az ottani törvények rá is vonatkoznak. A magyar törvények sem most nem érvényesek a határ másik oldalán, sem nem lesznek a későbbiekben, ugyanúgy ahogy a román törvények sem érvényesek Magyarországon. Ugyanakkor a kettős állampolgár nem válik (például) "nem román állampolgárrá" attól, hogy magyar állampolgárrá is lett. Ha egy fiatal kettős állampolgárságú férfi Romániában tartózkodik, kötelező lesz, például, a román hadseregben szolgálnia, ugyanúgy ahogyan az eddig is volt. Ha magyar, vagy netán angol állampolgár bűntényt követ el Romániában, akkor Romániában, a román törvényeknek megfelelően fogja letölteni a börtönbüntetését.

Ahogyan már említettem, a kettős állampolgárság nem ritka dolog. Számos ország teszi nagyon régóta lehetővé. Közöttük Magyarország is. Ami most újdonság, az csak annyi, hogy érte etnikai alapon a környező országokban élő magyarok is folyamodhatnának. Ez sem különleges gyakorlat. Csak a mostani kérdésben érintett államok között is több van, amelyik lehetővé teszi a kettős állampolgárságot - etnikai alapon is. Románia, a vele szomszédos, a Szovjetunióból kivált, független, nagyrészt román ajkú Moldva sok állampolgárának adta meg saját állampolgárságát is. Jól emlékszem, amikor a Magyarországra látogató horvát elnök, Tudjman közölte, hogy Horvátország kész megadni a Magyarországon élő horvát kisebbségnek a horvát állampolgárságot, ahogyan a boszniai horvátoknak is megadta. (Ez meg is történt, anélkül, hogy miatta a horvát-magyar kapcsolatok minőségén bámilyen csorba esett volna.)

Ha az Európai Unióban nézünk körül, szintén az derül ki, hogy számos további országban sem ismeretlen gyakorlat az etnikai alapú kettős állampolgárság. Németország is, Írország is a magyar tervezethez hasonlítható alapokon teszi lehetővé más államok polgárainak állampolgárságuk megszerzését. Németország a volt német állampolgárok bárhol (például Izraelben) élő leszármazottainak és olyan (németül akár nem is tudó) német nemzetiségűeknek adja meg nehézség nélkül az állampolgárságot, akiknek ősei nem is voltak soha német állampolgárok.

Ahhoz, hogy ír állampolgársághoz jusson, az embernek még Írországba sem kell mennie. Egy történetesen éppen Budapesten dolgozó amerikai barátom nemrég azon az alapon kapott ír állampolgárságot, hogy apai nagyszülei valamikor ír állampolgárok voltak. Az ír állam annak ellenére adott neki állampolgárságot, hogy életében egyszer járt csak Írországban, és esze ágában sincs odaköltözni.

Ha Magyarország követi e - illetve számos egyéb - nemzetközi példákat és közben a szomszédos államok szuverenitását saját területeiken tiszteletben tartja, akkor sem tőlük nem fog komoly panaszt hallani, sem az Európai Uniótól.

Az etnikai alapú kettős állampolgárság két - nemcsak onnan hallható - kritikája érdekes módon a szélsőjobboldal köréből származik. Az egyik az, hogy "sok román", vagy "sok ukrán" tetteti majd magát magyarnak, hogy ezáltal atjöhessen Magyarországra (a "Kánaánba"!). Ez már akkor is elhangzott, amikor a vita a magyar igazolványról folyt. Tamás Gáspár Miklós akkor jól leírta, hogy ez a megközelítés mennyire rasszista. Ahogyan azóta már pontosan tudjuk, nagyon kevés román nemzetiségű tökélte el magát magyar igazolvány szerzésére, vagyis arra, hogy ha külföldre költözne inkább választaná Magyarországot mint az attól nyugatabbra fekvő országok valamelyikét.

A másik kritika azt tartja, hogy kiürülnének a határontúli magyar közösségek, az etnikai mérleg elbillenne, és nem maradnának meg az ősi otthonaikban élő magyarok. Számomra úgy tűnik, hogy aki így érvel annak célja a kisebbségi probléma, illetve Trianon fájdalmának (hogy a jobboldal szókincsét használjam), életben tartása. Mintha nem is emberekről volna szó, hanem a magyar kisebbség valamilyen eszköz, hídfő lenne. Eközben az igazság az, hogy az ú.n. etnikai egyensúly már rég elbillent.

Érdemes szemügyre venni, hogy milyen a jelenlegi gyakorlat, a status quo, és, hogy mit eredményez. A számok magukért beszélnek. A Kárpát-medencében mindenhol fogy a magyar, nemcsak Magyarországon. A legdrámaibban Romániában, ahol számuk másfél millióra csökkent. A rendszerváltozás óta nagy tömegben vándorolnak ki a magyarok Romániábol, miközben Magyarország lakossága továbbra is csökken. Hogy lehet ez?

A mostani magyar gyakorlat igencsak megnehezíti a határontúli magyarok bevándorlását. Magyarországon élő amerikai állampolgárként személyesen is részesülhettem a magyar bevándorlási hivatalnokok minden külföldivel szembeni, talán nem mindig, de többnyire megalázó magatartásából. A probléma csak bizonyos szerveknél áll fönn. Washingtoni illetve londoni tapasztalataim szerint a magyar külképviseletek nagyon kedvesen bánnak az emberrel. A felörlő kínzás akkor kezdődik, amikor az akár magyar, akár más nemzetiségű külföldi a tartós Magyarországon éléshez nélkülözhetetlen tartózkodási és letelepedési engedélyekért folyamodik.

Bepillantást nyújthat a módszerekbe egy személyes tapasztalatom, amikor egy hivatalnok élettársammal azt közölte, hogy számomra letelepédesi engedély kiállítását a tény, hogy közös magyar állampolgárságú gyermekünk van, nem befolyásolja. Amikor felhívtuk figyelmét arra, hogy hatályos magyar törvény egyúttal a gyermek eltartására is kötelez, aminek letelepedési engedély híján aligha leszek képes eleget tenni, a magyar államot képviselő hivatalnok válasza annyi volt: "Vigye a gyereket Amerikába!"

Ugyanakkor az is föltűnt, hogy a Magyarországon letelepedni kívánó erdélyi magyarokkal ennél sokkal durvábban bántak. Csak találgatni tudom, milyen meggondolásból. Amiről viszont konkrétan tudok, az az, hogy erdélyi és más külföldi barátaim a legnagyobb természetességgel adják egymásnak arról az információkat, hogy melyik ügyvédnél lehet dolgokat "elintézni" illetve közbenjárásával az üggyel foglalkozó hivatalnokoknak mennyit kell "feladni". Tetemes összegekről van szó. Az APEH föltehetően igencsak érdekes dolgokra bukkanhatna, ha egy pár hivatalnok vagyonát fizetésével összehasonlítaná. (Sajnálatosnak tartom, hogy akárhányszor hívtam föl a kérdésre magyar ujságíró ismerőseim figyelmét, csak legyintettek, mondván, hogy nem érdemes ezzel foglakozni, mert nem érdekes téma. Vajon mi az?)

De térjünk vissza egy jelképes erdélyire, aki Magyarországra akar áttelepedni! Nem meglepő, ha miután azt tapasztalja, hogy Magyarországon nemcsak úgy bánnak vele, mint egy nagyon nemkívánatos idegennel, de akár úgy is, mint egy eleve hazug csalóval, e külhoni magyar, aki az első nagy lépést otthona elhagyásával már megtette, ha teheti, továbbáll. Nyugatabbra megy. Ha már ő itt is, ott is, csak külföldi, olyan országba megy, ahol nemcsak jobbak az anyagi lehetőségek, mint Magyarországon, de még a hivatalokban is inkább veszik emberszámba. Jobban biztosan nem alázzák meg, mint Magyarországon. Nem tudom nem hangsúlyozni: többször voltam személyes fültanúja, amikor magyar hivatalnokok nem egyszerűen kiabáltak erdélyiekkel, hanem szinte ugattak rájuk.

Így aztán kis magyarunk nemcsak erdélyi otthonát hagyja el, de hátat fordít az egész Kárpát-medencének is. A magyar gyakorlat nem tartja, nem is tarthatja vissza a külhoni magyarokat ha hazájukból ki akarnak vándorolni, de visszatartja őket attól, hogy Magyarországon telepedjenek le. Ha az a ki nem mondott szándék, hogy így próbálják meg "otthon tartani" az embereket, az eredmény az ellenkezője. Éppen ettől is van, hogy egyre jobban "fogy a magyar".

Bármi is legyen a népszavazás eredménye, igazán ideje átgondolni a bevándorlási törvényt, illetve gyakorlatot, mert azok most mindenkiben csak idegességet, frusztrációt keltenek és azzal jarnak, hogy elzavarják a tisztességes embereket. Papíron, a vonatkozó törvény szép, logikusnak tűnő olvasmány. A gyakorlatban minden egészen más, nem kis részben amiatt a paragrafus miatt, mely - függetlenül attól, hogy a folyamodó megfelelt-e az előírásoknak - a hivatalnok számára lehetővé teszi, hogy az engedély kiadását saját belátása szerint - azaz önkényesen - megtagadja.

A messzibe szaladt magyarok azután szorgalmukkal tehetségükkel azokat az országokat gyarapítják, gazdagítják, melyekben letelepednek. A Kárpát-medencét elhagyva olyan helyekre kerülnek, ahol nemigen van lehetőség a magyar beszédre, identitásuk megőrzésére. Miközben Magyarország a népessége csökkenéséből származó problémákkal küzd, a magyar állam magatartása miatt egy jelentős, az ország nyelvét beszélő, tökéletesen és gyorsan beilleszkedni tudó néptömeg, elvándorol, elvész. A helyzet abszurditásán még derülni is lehetne, ha nem egy ország sorsáról és közben emberekről – kitaszított emberekről - volna szó.

Nem siratom a magyarok eltűnését – ne értsenek félre! Nem is hiszem, hogy végleg "elfogy" ez a nemzet. Felelőtlennek tartom azt, aki ilyen rémképpel él vissza. Így, vagy úgy, megoldják majd a problémát. De nem mindegy milyen föltételek között. Most még fönnáll egy nagy lehetőseg, ami majd el fog veszni. Leginkább azt hangsúlyozom, hogy emberekről van szó, nem nemzeti jelképekről. Emberek akik, ha nem nehezítenék ezt meg nekik, magyarok között maradnának, és akik segíteni tudnának ennek a kis országnak a helyrehozásában. Ha a magyarországiak rájönénnek, hogy nincs mitől félniük, hogy nincs okuk a külhoni magyaroktol idegenkedni, talán kicsit nyitottabb is, kicsit jobb is lenne az ország.

Igazán ráférne.

Eric Beckett Weaver