ANKÉT

VÁLASZOK

1. A "kettős állampolgárság" kérdése egyrészt a nemzetpolitika eszközeiről folytatott vitaként, másrészt komoly belpolitikai vitaként fogható fel. Ez teljesen érthető egy ilyen horderejű ügy esetében. Fel kell viszont hívni a figyelmet egy harmadik vitakeretre is, amellyel főleg az "igen"-tábor győzelmének esetén kell majd foglalkozni. Ebben az esetben ugyanis komolyan el kell gondolkodni a modern magyar és magyarországi politikai közösség fogalmáról, annak határairól, az abba való beletartozás kritériumairól. Egyébként lehet, hogy ezt a vitát a "nemek" győzelme esetén is le kell folytatni, hiszen az egyfajta magyar nemzeti alapú politikai intézményesülés már most is zajlik - elég a MÁÉRT-re és más hasonló kezdeményezésekre gondolni.

Bár szemérmesen viszonylag kevés szó esik róla, a MVSZ kezdeményezésének egyik legproblematikusabb pontja éppen az állampolgárság kiterjesztésének a magyarországi és magyar politikai közösség arculatára való potenciális kihatása. Bármit mondanak most erről a szereplők, előbb vagy utóbb fel fog merülni a választójog újrafogalmazásának a kérdése. Annál is inkább, mert több nyugat-európai és kelet-közép-európai országban (Horvátország, Szlovákia) az országos parlamentbe szóló választójog (eltérően például a kommunális vagy regionális választásoktól) egyáltalán nincs kötve az állandó vagy akár ideiglenes lakhelyhez. Léteznek olyan országok is, ahol a parlament az összes állampolgár képviseleti szerveként funkcionál és nemcsak az országban élő állampolgárok képviselőinek testületeként. Valamikor tehát tisztázni kell azt a kérdést, hogy a választójog gyakorlása kit illeti meg, illetve mihez köthető - a lakóhelyhez, csupán az állampolgári kötelékhez, a közterhek viselésében való közvetlen vagy közvetett részvételhez stb.

2. A "ki a magyar?" kérdés a magyar nemzetpolitikai diskurzusban egyre gyakrabban hangzik el. Általában nem célszerű ilyen kérdést törvényben szabályozni, sőt néha veszélyes is lehet. Csak nagyon súlyok érvek indokolhatják ezt.

A jog szintjén ezt a kérdést átfogóan először a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001-ben elfogadott, majd 2003-ban jelentősen módosított törvény szabályozta. Igaz, ahogy a névből kiderül, ez a jogszabály csak a szomszédos országok magyarjaira vonatkozik (kivéve Ausztriát), tehát nem mondható teljesnek, de ennek ellenére mégis jellemző és markáns megoldást kínál.

Az ún. státustörvény a szomszédos országok hasonló jogszabályitól eltérően először "decentralizáltan" próbálta (helyesen) kezelni a kérdést, azaz döntően az érintett közösségekre akarta bízni annak eldöntését, hogy a "ki a (helyi) magyar?". Azért jöttek létre a helyszíni sajátosságokat jól ismerő ajánló szervezetek és azok irodái. Ezzel az ún. "decentralizált önkörmányzati" modellel szemben áll az ún. "központi bürokratikus" modell, amely egyértelműen az anyaország közigazgatási (rendszerint külügyi vagy belügyi) szervekre bízta a nemzeti hovatartozás kérdésének az eldöntését. Ez a modell egyébként gyakoribb. Természetesen a magyar megoldásnak is lehetnek hátrányai (bizonyos voluntarizmus, visszaélések vagy a helyi klikkek kiszorítósdi játékaival szembeni tehetetlenség), ennek ellenére érdekes és inkább pozitívan értékelendő kísérletnek fogható fel ez a próbálkozás, amelynek végül a nemzetközi szervezetek közvetett nyomása vetett végett, amikor a "hagyományos" anyaországi államigazgatási keretbe terelte a kísérletező magyar "decentralistákat".

Ezt a modellt Magyarország azért is preferálta, mert láthatóan félt az ún. "objektív kritériumok" egyértelmű bevezetésétől. Ez nem jelenti, hogy az objektivitásra való törekvés már az elejétől kezdve nem kísérte volna el a jogalkotót, hiszen a végrehajtó rendeletek szintjén már 2001-ben megjelent egy "objektívebb" körülírási kísérlet, amelyet aztán 2003. évi törvénymódosítás során beemelték a státustörvénybe. Jelenleg tehát létezik egy többé-kevésbé pontos definíció, hogy kit lehet magyarnak tekinteni.

A magyar törvény a fent említett "decentralizáltságtól" függetlenül a többi térségbeli jogszabályhoz hasonlóan alapvetően az etnokulturális alapokon áll, hiszen a lehetséges kritériumok között főleg a nyelvet preferálja. A státustörvény úgy van megfogalmazva, hogy gyakorlatilag a magyarul beszélő és (esetleg az egyéb mellett) a magyar önazonosságú személyek is kérhetik (a kérelemmel járó nyilatkozat segítségével) a magyar státusigazolványt. Bár ez a probléma nincs igazán tisztázva, ebben a formában a jogszabály a többes identitású emberekre is vonatkozhat, hiszen senkitől nem lehet megtagadni a többes identitás megvallását, főleg ha ismeri a magyar nyelvet, kultúrát, valamint a magyar szervezetekben aktívan tevékenykedik.

A magyar státustörvény szerinti nemzetmeghatározás egyik sarkalatos pontja tehát a nyilatkozat, amely tulajdonképpen a szabad identitásválasztás megvalósításának egyik legfontosabb eszköze. Így a jogszabályban két megközelítés, illetve kritérium keveredik: a törvény szerinti magyar igazolványra az jogosult, aki amellett, hogy kinyilvánította a magyar nemzeti közösséghez való tartozását (szubjektív kritérium), tud magyarul (objektív kritérium). Az utóbbi feltétel ugyan vagylagos, mert ki lehet "váltani" a magyar egyesületi közéletben való részvétellel vagy az állami, illetve közelebbről meg nem nevezett (egyébként nagyon helyesen) egyházi nyilvántartásban magyarként való szerepeltetésével, de mégis ez a meghatározó szempont. Ez valószínűleg összefügg a XIX. századi magyar nemzeti modernizációs folyamattal, amely során a vezető elit a magyar nyelv és kultúra nemzetiségek által (sajnos néha nagyon erőltetett) elfogadtatásával próbálta megteremteni nagyobb lélekszámú és a saját államában nemcsak politikailag, hanem számszerűleg is domináns magyar nemzetet.

Az utóbbi az államnemzet és a kultúrnemzet sajátos keveréke kellett volna hogy legyen. Egyébként a mai napig ez a kettős szempontú nemzet-meghatározás jellemzi a magyar közbeszéd és közgondolkodás meghatározó áramlatait. E kettőség problémája a hatályos magyar alkotmányban is jelen van. Ez azzal az alapvető kérdéssel függ össze, hogy tulajdonképpen mi is indokolja a 6. cikk 3. bekezdésébe (azaz az ún. felelősségi klauzulába) foglalt Magyar Köztársaság külön törődését a határon kívül élő személyek egy viszonylag tágan (magyarok) meghatározott csoportjával? Egyáltalán miért csupán a magyarok sorsával kíván foglalkozni az alkotmány, amikor Magyarországnak más nyelvű és kultúrájú állampolgárai is vannak, akiket az alkotmányozó hatalom szintén államalkotó tényezőként ismert el? A magyar alkotmány 68. § (1) bekezdése értelmében ugyanis a "Magyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők." Sőt, jegyezzük meg, az alkotmányban ez az egyetlen utalás az "államalkotó tényezőkre" - sehol másutt hasonló megjelölést nem találunk. Így az alkotmányozók expressis verbis elmulasztották deklarálni, hogy Magyarországon a magyarok is államalkotó tényezők. A 2. § (2) bekezdése is csupán a jelző nélküli népet említi a hatalom forrásaként. A többségi népesség így közvetlenül nincs néven nevezve az alaptörvényben, hacsak nem az ország nevének említéséből indulunk ki. Az alkotmány két formában is említi az ország elnevezését: az 1. §-ban Magyarországról beszél, másutt pedig a Magyar Köztársaságról. Miután a magyarok névadó, azaz "tituláris" nemzetnek számítanak az országban, emiatt logikailag feltételezhető, hogy mivel ők alkotják az államalkotó nép többségét, így az államalkotóként elismert nemzeti és etnikai kisebbségek mellett "hallgatólagosan" (de vitathatatlanul) a magyar nemzeti többség is államalkotó tényező. Az pedig, hogy a Magyar Köztársaság a határain kívül élő magyarokkal kíván foglalkozni, és nem másokkal (azaz például nem a "magyarországiaknak" a külföldre elszármazott, etnikailag semleges "honfitársaival"), tulajdonképpen nem alapulhat máson, mint ezen a többségi és névadó jellegen. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük, hogy a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezők, akkor dogmatikailag védhetőbb lenne egy olyan klauzula, mely minden magyarországi honfitársai iránti felelősséget is kinyilvánítaná.

Végül néhány szót az egész "magyar meghatározás" legitimitásáról. Általában az etnikai, nemzeti, vallási vagy más származás nyilvántartása nem szerencsés dolog a modern demokratikus államban. Ha viszont már valaki hozzálátott, két szempontot kell figyelembe venni: a nyilvántartás az önbevallás alapján történjen, az érintett kifejezett beleegyezésével, valamint valamilyen pozitív és az érintett részéről értékelendő célja legyen. A státustörvény egyik legfontosabb célja az esélykiegyenlítődés volt a határon túl élő szomszédos országokbeli magyarok számára. Ez egy méltányolandó cél, ugyan úgy mint esetleg méltányolandó cél lehetne a magyarországi kisebbségvédelmi berendezkedésben a hazai kisebbségi választók önkéntes névjegyzékének létrehozása. Miután azonban nagyon érzékeny kérdésről van szó, óvatosan kell eljárni és célszerűbb inkább csak a keretjelleggel szabályozni az adott kérdést, meghagyva a rendszerben létező "jogszerű" kiskapukat. Ugyanakkor érdemes kiküszöbölni olyan bizarr fogalmak meghonosítását, mint a "nemzetpolgárság", a "magyar nemzeti polgárság" vagy a "Kárpát-medence magyar polgársága", hiszen ezekkel egyrészt nem tud majd mit tenni a nemzetközi jog, illetve esetleg később a természetes fejlődés révén "átterjeszkedhetnek" a Magyar Köztársaság területére is. Sőt, bizonyos erők szorgalmazhatnak azok "belföldi" alkalmazását is. Például a nemzetpolgárság bevezetése esetén milyen alapon lehetne később kiküszöbölni azt, hogy az csak a határon túl élőkre vonatkozzon? Ennél már sokkal jobb a rendes állampolgárság platformján maradni.

3. Tisztázni kell néhány dolgot: sem az ún. "kettős állampolgárság", sem a státustörvény nem a kisebbségi jogvédelmi intézmény. A mindenkori kisebbségek védelme alapvetően annak az államnak a feladata, ahol élnek, hiszen ez az állam joghatóságot gyakorol felettük. Igazából ezen az államon múlik, hogy milyen jogokat biztosít lakosságának azon részének, amely valamely kritérium szerint különbözik a többiektől. A többiek és mindenekelőtt az anyaország ugyan közvetlenül vagy közvetve (a nemzetközi szervezetek által) nyomást gyakorolhat a lakóhely szerinti államra, felszólalhat a kisebbségei érdekében, sőt különböző kedvezményekben részesítheti a vele azonos nemzetiségű határon túli nemzettársait, de ennél többet a nemzetközi jog alapelveinek súlyos megsértése nélkül nem tud tenni, hiszen - globalizáció ide, integráció oda, - még mindig erősen tartja magát a nemzeti szuverenitás eszménye.

Abban az országban, ahol a kisebbségek élnek, a kettős állampolgárság nem nyújt újabb többletjogokat, azon a potenciális mozgásszabadságon kívül, amely abból áll, hogy az érintett kettős állampolgár könnyebben cserélhet lakhelyet. A tömeges lakhelyváltozással viszont váratlanul radikálisan meg is oldódhat a kisebbségi kérdés - egyszerűen megszűnik. Ennek azonban csak egyvalaki örülhet - a többségi nemzetek nemzetállami homogenizációban érdekelt nacionalistái. Természetesen az anyaország törekedhet arra, hogy a nemzetközi szerződésekkel kieszközölje a nemzettársai számára nagyobb jogokat, de egyrészt ezt most is megteheti, másrészt a szülőföld-állam nem köteles erre reagálni.

De miért nem nyújtja a kettős állampolgárság a jogok magasabb szintjét a szülőföld államban? Hiszen közismert, hogy mindegyik valamire való állam védi a külföldön lakó állampolgárait. A magyar alkotmány is tesz ilyen "védelmi ígéretet" az állampolgárainak. Azért nem, mert amennyiben az adott kettős állampolgár megőrzi szülőföldjének az állampolgárságát, az ott impériumot gyakorló ország elvileg teljesen figyelmen kívül hagyhatja azt, hogy a valamelyik állampolgárának esetleg más ország állampolgársága is van. Ez teljesen bevett gyakorlat a kettős állampolgárság területén. Azaz a Romániában élő magyar-román kettős állampolgár esetében a román állam joggal figyelmén kívül hagyhatja valamelyik állampolgárának esetleges külföldi állampolgárságát. Ez nem jelenti az, hogy a másik állam nem emelhet szót az érintett érdekében, de ennél sokkal tovább nem mehet, legalább addig, amíg az érintett rendelkezik a "szülőföldi" állampolgársággal is.

Sőt, ezen a helyen le kell szögezni, hogy a kisebbségvédelmi szempontból veszélyes talajra téved az, aki azt hiszi, hogy ha a határon túliak százezrei magyar állampolgárok lesznek, akkor Magyarország sokkal többet tehet az érdekükben. Államok ugyanis a bilaterális kapcsolatokban az egymás területén élő állampolgáraik viszonylatában rendszerint a reciprocitás jegyében biztosítanak jogokat az érintett személyeknek. Azaz az egyik ország állampolgára körülbelül annyi jogot élvez a másik ország területén, mint az utóbbi állam állampolgára nála. Ez különösen a munkavállalásra, vállalkozásokra és az ingatlanszerzésekre vonatkozik, de vonatkozhat más életviszonyokra is. A nemzetközi kapcsolatokban a reciprocitás teljesen elfogadott gyakorlat. Más a helyzet az emberi és ezen belül a kisebbségi jogok területén. Ezek a jogok nem (csak) azért járnak, mert az érintett országok így egyeztek meg, vagy azért, mert esetleg az anyaországnak tekinthető állam nagyvonalúan így cselekszik és ezt várja el a partnereitől is, hanem azért, mert ezek a jogok az érintett személyeket és közösségeket az emberi és kisebbségi mivoltuk miatt illetik meg. A közép-európai népek történetében egyszer már sor került a reciprocitás érvényesítésére, mégpedig a második világháború alatt. Az 1939 és 1945 közötti Szlovák Köztársaság az alkotmányának értelmében ugyanis annyi jogot biztosított a helyi magyar kisebbségnek, amennyi jogot adtak az akkori Magyarországon a szlovákoknak. Igaz, ez a megoldás gyakorlatban némileg enyhített a két nacionalista és nem demokratikus rezsim alatt élő kisebbségek helyzetén, de egyben a zsarolás tárgyává és a helyezet túszává is tette azokat. Magyarország azért az 1990-es években folytatott kisebbségvédelmi politikájában mindig (helyesen) elzárkózott ettől a gyakorlattól, annál is inkább, mert rendszerint nem azonos nagyságú és típusú nemzeti kisebbségi közösségek élnek a Kárpát-medencében.

Egy tekintetben a magyar állampolgárság kiterjesztése a határon túl élő magyar nemzetiségű személyekre mégis többletjogokat nyújtana az eddigi állapotokhoz képest, mégpedig az anyaországban. Itt ugyanis a magyar állampolgárság megadása valóban növelhetné a határon túli magyarok komfortérzését és kiküszöbölhetné azt a szomorú helyzetet, hogy az érintettek egyszerre két országban érezzék magukat időnként másodrendűnek - a szülőföldjükön, mint kisebbségi magyarok egy nacionalista kurzus idején, valamint Magyarországon, mint beutazó vagy bevándorló külföldiek. Kérdés, hogy itt lehet e egyáltalán a többletjogokról beszélni, hiszen formálisan az "újak" nem kapnának több jogot, mint a "régi" állampolgárok. Az ún. "többletjogokról" csak a közösbe történő hozzájárulásuk mértékének és az élvezett jogok kölcsönviszonyának tekintetében lehetne esetleg beszélni, de azt sem feltétlenül.

A kisebbségi jogvédelem leghatékonyabb jogi eszközének tehát továbbra is a következetes antidiszkriminációs szabályozás mellett az autonómia intézménye marad. A nagyobb tömegekben és az összefüggő területeken élők esetében annak területi formája, a szétszórt kisebbségek esetében pedig esetleg a személyi elvű önkormányzatiság.

Az egyik fontos szempont a kettős állampolgárság bevezetésének "legitimizálásában" az esélykiegyenlítődés és a kisebbségi helyzetből eredő hátrányok kiküszöbölésének a politikája lehetne. A magyar nemzetpolitikában ezt a célt leginkább a 2001-ben elfogadott és 2003-ban jelentősen módosított úgynevezett státustörvény biztosítja. A státustörvény lényege szintén nem a kisebbségvédelemben rejlik, hiszen a jogszabály egyszer sem említi azt az igényt, hogy a magyar állam védelemben kívánja részesíteni a határon túl élő nemzettársi közösségeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy a magyar jogrendben nem létezik a "védelmi politikát" megalapozó jogalap, elég csak az alkotmány 6. cikkének 3. bekezdésére gondolni. Az ún. nemzeti felelősségi klauzula ugyanis azt mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határon túl élő magyarokért. Ebbe a "felelősségi érzésbe" teljesen belefér a határon túliak iránti aggodalom és az érdekükben történő aktív fellépés a nemzetközi és belső hazai porondon is. Egyébként meg kell említeni, hogy léteznek a világon olyan státus- és kedvezménytörvény jellegű jogszabályok, amelyek tartalmaznak a védelemre vonatkozó utalásokat. Ilyen például a 2001. évi bolgár törvény, az 1996-os szlovén parlamenti határozat és mindenekelőtt az 1999-ben elfogadott orosz honfitársi törvény. Az utóbbi például nem kevesebbet állít mint azt, hogy az Oroszországi Föderáció átértékeli kapcsolatait azokkal az államokkal, amelyek súlyosan megsértik az ott élő oroszországi honfitársak jogait. Természetesen ebben a fenyegető rendelkezésekben van valami a hajdani orosz birodalmi gőgből és a nagyhatalmi pozícióból, de mégis sokat elárul az adott ország hozzáállásáról a kérdéshez, illetve a honfitársi törvény jellegéről.

A státustörvény lényege három pontban foglalható össze - a szomszédos országokban élő magyarok önkéntes nyilvántartásának (az ún. nemzeti kataszternek) a létrehozásában, az esélyek kiegyenlítődését szolgáló oktatási és egyéb kulturális támogatásokban, valamint az újszerű kapcsolattartási formák bevezetésében. A státustörvény nagy előnye, hogy rendelkezéseivel elősegítheti a Kárpát-medencei magyar nyelvű kulturális és kommunikációs tér fenntartását, esetleg további kiépítését. Ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, hiszen az integrált Európában és a globalizálódó világban egyre erősebb lesz a nagy nyelvek nyomása. Várható az is, hogy megváltozik az egyes kisebb és közepes nyelvek szociális státusa, mégpedig nem éppen a kedvező irányban. Az angol nyelv "divatossága", növekvő társadalmi presztízse, a sikeres rétegek státusszimbólumává válása egyre nagyobb nyomás alatt fogja tartani a kis nyelvek pozícióit. Ebben a "küzdelemben" fontos szerepet játszik majd az egyes nyelveket beszélők létszáma, hiszen részben ettől függ az adott nyelv iránti tanulási hajlam, vagy a nyelvfenntartási készség.

Mi újat nyújthat ezen a területen a kettős állampolgárság a státustörvényhez képest? Azt állítani, hogy semmit, valószínűleg túl nagy leegyszerűsítés lenne, hiszen a magyar állampolgárságban az érintettek számára mégis fontos komparatív előnyök és potenciális lehetőségek rejlenek - a könnyebb utazás, a nagyobb kereseti lehetőségek és mozgástér az anyaországban, esetleg bizonyos szociális juttatásokhoz való hozzáférés. A kérdés csak az, hogy ezek közül a megfelelő jóakarat és szándék fennállása esetén mi nem lenne megvalósítható az ilyen irányban tovább módosított státustörvény keretein belül?

Egyébként a kettős állampolgárság tömeges bevezetése esetén komolyan el kellene gondolkodni a státustörvény további hivatásán és funkcióin. A népszavazás sikere ugyanis paradigmaváltást fog jelenteni az eddigi kedvezménypolitikában. Hiszen eddig a külföldön élő magyar állampolgár nem szerezhetett magyar igazolványt, sőt már a magyarországi letelepedés is az igazolvány elvesztésével járt együtt. A sikeres népszavazás után azonban az igazolvány birtoklása majd előnyt fog jelenteni az állampolgársági eljárás során. Így van ez Szlovákiában is, ahol a külhoni szlovák igazolvány birtokosa előnyt élvez a honosítási eljárás során. Mi lesz viszont azokkal a státusmagyarokkal, akik egyben állampolgárok is lesznek? Ez a kérdés egyébként többé-kevésbé kezelhető, mert a 2003. évi kedvezménytörvény módosítás után az oktatási segélyezés már nem kötött olyan szigorúan az igazolványhoz.

Mi indokolhatja mégis a kettős állampolgárság bevezetését? Döntően a nemzeti és szociális szolidaritás, főleg azokkal a nemzettársakkal szemben, akik területi elhelyezkedésük és a kisebbségi sorsuk miatt többféle hátrányban szenvednek. Senki sem tagadhatja, hogy az 1990-es években Ukrajnában bekövetkezett általános gazdasági és szociális összeomlás által sújtott kárpátaljai magyarok, akiknek belátható időn belül esélyük sincs az európai integrációra, vagy a délszláv háborúk által megviselt, meghurcolt és atrocitásoknak kitett vajdasági magyarok rászorulnak az anyaországiak segítségére. Hasonlóan segítette a második világháború után megalakult Izrael Állam a világ zsidóságát, egyebek mellett például az etiópiai falasa zsidókat vagy a rendszerváltás idején Szovjetunióból emigráló zsidó tömegeket. Németországi Szövetségi Köztársaság szintén segítette a keleten rekedt vagy éppen onnan száműzött németeket. Ezeknek az akcióknak alapvetően "humanitárius" jellege volt, bár emellett egy kis nemzetépítés és egyesítés is folyt.

Ez a segítő és humánus szándék sokkal elfogadhatóbb hivatkozási alap, mint a nemzeti reintegrációs rétorika, amely főleg a Közép-Európában a szomszédok között, valamint a nemzetközi szervezetek előtt sok problémát okozhat. Ezen kívül erkölcsileg is sokkal tisztább és talán szimpatikusabb, bár ez már az ízlés és a politikai meggyőződés dolga, illetve függvénye.

Végül a "kettős állampolgárság" bevezetését úgy is fel lehet fogni, mint a magyar nemzetpolitikai palettát bővítő, tovább színesítő intézményt. Ebben a "többpólusú" vagy "alternatív" nemzetpolitikában az, aki "szülőföldön akar boldogulni" támaszkodhat a státustörvényben biztosított kedvezményekre és támogatásokra, aki pedig ki akar vándorolni a szülőföldjéről, az megteheti azt a magyar állampolgárság segítségével.

4. Önmagában a magyar állampolgárság tömeges kiterjesztése a határon túl élő magyarokra nem keresztezi a különböző magyar regionális közösségépítő törekvéseket, feltéve ha nem jár tömeges jellegű kivándorlással bizonyos területekről. Ezzel számolni kell, de nem kell azt tragédiaként felfogni, hiszen aki bevándorol Magyarországra, az nem vész el sem a világ, sem a nemzete számára.

5. Az európai integráció természetesen új lehetőségekkel is jár, főleg a gazdasági, kulturális és oktatási területen. A népszavazási kampányban itt-ott emlegetett közös gazdasági teret is főleg az európai integráció teremti meg, igaz, nem a magyart, hanem az európait.

6. A kérdés talán nem a legjobb, illetve a legpontosabb (ami talán előny is lehet a későbbi értelmezés szempontjából), de az időzítése viszonylag érthető. Az európai uniós csatlakozás és az európai vízumpolitika ugyanis a későbbiekben (főleg 2007 után) a mainál komolyabb akadályokat gördíthet a magyar-magyar mindennapi kapcsolatokba.

8. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem teljesen tisztázottak a céljai és eszközei, valamint sok ellentmondás rejlik benne. Előbb-vagy utóbb ezekre a problémákra világosabb válaszokat kell adni.

9. Ez két különböző dolog, amelyet nem kell feltétlenül összekapcsolni. Kisebbségvédelmi politika alapvetően a kisebbségi sorsot "választókat" érinti, aki viszont meg akar "szabadulni" ettől a helyzettől és a saját nemzetiségével azonos többségű országot választja lakóhelyéül, azt már nem kell kisebbségi védelemben részesíteni. Érdekes kérdés viszont az, mi lesz azokkal, akik például a romániai "kisebbségi sors" helyet nem a magyarországi "nemzeti többségi sorsot", hanem a nyugati "diaszpóra-sorsot" választják majd.

10. A felelős politika mindig mérlegel, tehát ebben a kérdésben is természetesen lehet mérlegelni, csak éppenséggel nem a demagóg formában. Ilyenkor azonban a költségek mérlegelése mellett azt is mérlegelni lehet, illetve kell, hogy az új bevándorlók milyen hasznot és új impulzusokat fognak majd hozni.

11. Nehéz kérdés. Figyelembe kellene azonban venni a következőket is: 1989 óta 15 év telt el. Ezek az évek nem voltak könnyűek és problémamentesek, de mégis komoly változásokra is sor került. Nem mindegyik határon túli magyar közösség annyira "gyámolatlan" már, mint amilyen korábban volt. A helyzet egyáltalán nem problémamentes, de mégis léteznek már bíztató jelek is, mint például a magyar többségű önkormányzatok (vannak országok, ahol a közigazgatási reformok során a források egyre nagyobb részéről a helyi önkormányzatok szintjén döntenek már), nehézkesen és nem teljesen, de több helyen sikerült visszaszerezni az egyházi és más közösségi épületeket, létrejöttek a magyar egyetemek, továbbá léteznek magyar miniszterek, milliárdosok, vállalkozók, több országban megjelent magyarországi székhelyű tőke stb. Jó lenne tehát az, ha az anyaországi-határontúli viszonyt nemcsak a "patrónus-kliens" koordinátarendszerben szemlélnénk. Bár valószínűleg mindkét részről lesznek ezzel szemben ellenvetések, célszerű lenne a lehetőségekhez képest inkább az önállóbb és öntudatosabb magyar közösségek létrehozásán fáradozni, amelyek nemcsak Budapestről várnának pénzt a különböző projektekhez, de például az uniós pályázatokon is részt vennének, alaposabban kihasználnának a szülőföldi kapcsolataikat és lehetőségeiket stb. Természetesen ez csak differenciáltan lehetséges, mert nagyon eltérő erejűek és helyzetűek az egyes magyar közösségek (magyarországiak és határontúliak egyaránt).

12. Mindkettőról szól a vita. Részletesebben lásd a választ az 1. kérdésre. Kiegészítésül csak annyi, hogy ennek a vitának is van pozitív hozadéka. Magyarországon már régen nem került sor olyan népszavazásra, amely ennyire megmozgatta volna az emberek fantáziáját, érdeklődését és felelősségérzését. (Csak az a kár, hogy a "kettős állampolgárság" kérdése teljesen elhomályosítja a kórházprivatizációról szóló vitát.) Az egész kérdésfeltevés és alkalmazott vitamódszerek problematikusságától eltekintve, az ilyen helyzetekben lehet tulajdonképpen átérezni a "demokrácia esszenciáját". Szintén előny, hogy sok felelős állampolgár (attól függetlenül, hogy hogyan szavaz majd a szavazófülke magányában) komolyan elgondolkodik olyan fogalmakon, mint a szolidaritás, nemzet, migráció stb. Ezek nagyon fontos kérdések.

14. Nem számolni a nemzetközi visszhanggal naivitás. A kettős állampolgárság intézménye ugyanakkor egyáltalán nem ismeretlen jelenség a jogban. A nemzetközi gyakorlat szerint az egyes államokra van bízva, hogy lehetővé teszik ennek az intézménynek az "igénybevételét" az állampolgáraik számára vagy nem. Korábban az államok és a nemzetközi jog inkább akadályokat gördített az útjába, de az utóbbi egy-két évtizedben (főleg az európai integrációval és globalizációval kapcsolatosan) megváltozott a trend - egyre engedékenyebé lett a gyakorlat. Az Európai Unió teljesen a tagállamokra bízza ezt a kérdést. A kettős állampolgárság létezésére számos példa létezik Európa- és világszerte, de tisztában kell lenni azzal is, hogy az egyes nemzeti példák létezése nem ró semmilyen kötelezettségeket vagy nem keletkeztet semmilyen jogosultságokat másokra nézve. Önmagában az, hogy a más államok hasonló állampolgársági politikája nem váltott ki komolyabb vitákat, nem jelenti azt, hogy most sem lesz erről komolyabb vita.

16. Alternatív megoldásként talán még szóba jöhet a státustörvény újragondolása és kibővítése, a vízumpolitika rugalmasabbá tétele stb. A jelenlegi állampolgársági törvény módosítása révén is orvosolhatók a problémák és megvalósíthatók a kitűzött célok.

17. Lehetséges, hiszen Magyarországon eleve a legtöbb politikai részvételi jog (szavazás) a bejelentett lakcímhez kötött. Más kérdés az, hogy ez kijátszható-e vagy nem. Miután a népszavazás a magyar állampolgárságról szól, nem szerencsés olyan sajátos, néha egészen furcsa megoldásokon gondolkodni, mint például a nemzetpolgárság. Ilyen kategóriák nehezen értelmezhetők, nagyon képlékenyek és külföldön is nehezen kommunikálhatók. Az sem lenne célszerű, ha a különböző státusok nehezen áttekinthető kavalkádja keletkezne - teljes állampolgárság, korlátozott állampolgárság, nemzetpolgárság, a magyar igazolvány stb. (A nemzetpolgársággal még az a gond, hogy mi lesz akkor, amikor valamelyik politikai erő elkezdi szorgalmazni a "belföldi" kiterjesztését, hiszen miért lehetnének a "magyar nemzet polgárai" csak a határontúliak? Az ilyen kezdeményezés elég rossz tendenciákat jelezne és nem kívánatos trendeket indíthatna el.)

18. A nemzetközi visszhanggal és a szomszédos országok bizonyos (valószínűleg eltérő intenzitású) reakcióival célszerű számolni. Sok függ a mostani kampányban résztvevő politikai erők rétorikájától, bölcsességétől, valamint a sikeres népszavazás esetén előkészített törvénytervezet konkrét tartalmától. A külföld valószínűleg kíváncsi lesz a népszavazás belpolitikai következményeire is.

Halász Iván