|
Almássy Kornél
Kikért aggódik Bauer Tamás?
Szomorúan olvastam Bauer Tamásnak, a Szabad Demokraták
Országos Tanácsa tagjának az írását (Kettős
kapituláció, január 8.). Bauer ugyanis számos hamis
feltevésből kiindulva próbált levonni erőltetett és
nem is helytálló következtetéseket. Nem fogadható el,
ahogy Bauer a nemzetközi kapcsolatokat és a nemzeti
érdekeket szembeállítja. A Magyar Demokrata Fórum számára
is elsőrendű külpolitikai szempont a békés egymás mellett
élés a szomszédos államokkal - amint a világ más államaival
is -, de ezt a célt nem lehet szembeállítani nemzeti
megmaradásunk és kibontakozásunk elősegítésével.
Az MDF csakis kölcsönösségi alapon tudja elképzelni
a jószomszédi viszony fenntartását, melynek érthető
feltétele, hogy Szlovákia, Szerbia és Románia is biztosítsa
mindazon jogokat a területén élő magyar kisebbségeknek,
amelyeket a nyugat-európai kisebbségek élveznek kollektív,
nemzeti alapon. Éspedig: a teljes körű anyanyelvhasználatot
az oktatás minden szintjén, a különböző szintű autonómiák
rendszerét s egyéb önrendelkezési törekvéseik biztosítását.
Az MDF a határon túli politika fontos elemének tartja
a több mint kétharmados többséggel megalkotott státustörvényt,
annak szellemiségét, és megindult gyakorlati alkalmazását
- annál is inkább, mert hazánknak még a 2002-es választások
előtt sikerült megállapodnia a státustörvény gyakorlati
alkalmazásáról az összes szomszédos országgal (!), az
ellenállásban ekkor magára maradt Szlovákiát leszámítva!
Ezzel szemben éppen a szocialisták és a szabad demokraták
nagyhangú választási ígéretei a státustörvény várható
felülvizsgálatáról kormányváltás esetén keltették fel
a szomszédos népek elégedetlenségét, és vezettek a státustörvény
szétzilálásához, annak nemzetközi kivéreztetéséhez.
Bauer Tamás kínosan ügyel arra, hogy a határon túli
magyarság általa vélt véleményeivel igyekezzék alátámasztani
saját állásfoglalását, ami - el kell ismerni - előrelépés
az alapszerződések idején folytatott szocialista-szabad
demokrata politikához képest. A baj csak az, hogy ezt
tévesen teszi. Azt írja: "Ezért tartották távol
magukat a kettős állampolgárság gondolatától az RMDSZ
és a Magyar Koalíció Pártja vezetői, akik az integráció
és emancipáció, az együttműködés és a kompromisszumok
politikáját követik a konfrontáció helyett." Ezzel
szemben 2000-ben a Markó Béla vezette RMDSZ aláírásgyűjtésbe
kezdett az erdélyi magyarság körében az erdélyi magyarok
számára biztosítandó külhoni magyar állampolgárság intézményének
bevezetéséért. Éppen a Népszabadság számolt be 2003.
augusztus 14-én Kettős állampolgárságot kérnek az erdélyiek
is címmel arról, hogy "Markó Béla már tíz nappal
ezelőtt közölte: az RMDSZ kész tárgyalásokat folytatni
a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról, de
ebben az ügyben a magyar kormánynak kell döntenie. Az
RMDSZ elnöke emlékeztetett rá, hogy a szövetség 2000-ben
az ún. külhoni állampolgárság biztosításáért aláírásgyűjtést
is szervezett, de az akkori kormány vezetői egyértelműen
azt válaszolták, hogy a kettős állampolgárság felvetése
nem időszerű." Téved tehát Bauer, amikor az erdélyiek
"távolmaradásával" példálózik.
Elfogadhatatlan Bauer Tamás sajátos képzettársítása,
amellyel indirekt módon ugyan, de mégis egyenlőségjelet
tesz a magyar állampolgárság igénylése és az "elszigetelődés",
a kisebbségi magyar közösségeknek a többségi nemzetektől
való elkülönülése között. Egy-egy értékteremtő közösség
csakis akkor gazdagíthatja magát, ha a lét bizonyos
területein igenis megőrzi különbözőségét a többségi
társadalmaktól. Etnikai közösség esetén: őrzi anyanyelvét,
kultúráját, sajátos szokásait.
Ami a kettős állampolgárság nemzetközi vonatkozásait
illeti: nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság megadása
a Magyar Köztársaság szuverén joga, és az marad hazánk
európai uniós csatlakozása után is - noha tekintettel
kell lennünk majd bizonyos uniós elvárásokra is. Mégis:
Ukrajnát leszámítva a szomszédos országok jogrendje
nem tiltja kifejezetten a kettős állampolgárság intézményét,
és Európa nyugati felében is számos országban bevett
gyakorlatnak számít, hogy az állampolgárok többes vagy
kettős állampolgársággal rendelkezzenek. Az Európa Tanács
1997-ben megnyitott egyezménye, az állampolgárságról
szóló európai egyezmény kifejezetten bátorítja az államokat
a többes állampolgárság tolerálására, s előirányozza
a többes állampolgárokkal szembeni esetleg még meglévő
hátrányos eljárások felszámolását. Igaz, hogy a legtöbb
nyugat-európai országban a bevándorlás az állampolgárság
honosítással történő megszerzésének feltétele, de számos
ország (Németország, Spanyolország, Görögország) tesz
kivételt etnikai alapon, ad kedvezményeket földrajzi,
nyelvi vagy kulturális alapon (Franciaország, Belgium).
A kettős állampolgárságot a legtöbb nyugat-európai állam
(Finnország, Franciaország, Hollandia, Olaszország,
Portugália, Spanyolország, Svédország) elismeri. Kifejezetten
támogatja a kettős állampolgárságot és a kulturálisan
a nemzethez kötődő, de külföldön élő nemzettársak állampolgárságát
a román, a szerb és a horvát jog. Romániában a legújabb
állampolgársági törvény (43/2003) szerint azok a román
állampolgárok, akiknek román állampolgársága 1989. december
22-e előtt szűnt meg, kérésre visszakaphatják azt, s
megkaphatják azt leszármazottaik is egészen a második
generációig, emellett megtarthatják külföldi lakóhelyüket
és másik állampolgárságukat. Gyakorlatilag a külföldön
élő horvátok is megkaphatják a horvát állampolgárságot,
ha viselkedésük (!) és nyilatkozatuk alapján kötődnek
a horvát kultúrához. Tehát Bauer kijelentésével szemben
a kettős állampolgárságnak az MDF által javasolt módja
nem ellentétes a nemzetközi gyakorlattal és az uniós
előírásokkal, amit egyébként nemzetközi tárgyalásokon
uniós tisztségviselők is megerősítettek.
Meglepő, hogy az általában felkészült Bauer Tamás ennyi
mindenben téved. Az pedig végképp nem érthető, hogy
miért lenne elítélendő, ha a magyar állam erősíteni
kívánja a határon túli magyar közösségek kötődését az
anyaországhoz - legális, Európa-szerte elismert módszer
révén, a kettős állampolgárság intézménye által? Bauer
Tamás azt veti Csapody Miklós szemére, hogy egy nyilatkozatában
"nem tekinti a kisebbségi magyarok hazájának az
országot, melyben élnek, s szerinte nem is lehet elérni,
hogy azzá legyen". Anélkül, hogy vizsgálnánk Csapody
képviselő úr konkrét nyilatkozatát, nyugodtan kijelenthetjük,
hogy Szlovákia, Románia és Szerbia nem úgy viselkedett
a Trianon óta eltelt nyolcvannégy esztendőben, mint
aki hazát szeretne biztosítani a területükön rekedt
hárommillió magyar számára.
Azért apadhatott hatszázezerre az egykori egymillióról
a Felvidék, több mint kétmillióról közel másfél millióra
Erdély magyarsága, mert "hazát" biztosítottak
volna számukra az új államhatalmak? S az elmúlt tíz
esztendő román, szlovák, szerb politikája arra utal
vajon, hogy gyökeresen megváltozik (javul) a határon
túli magyarság helyzete a szomszédos államokban? Létesülnek
az ott élő magyarok adójából finanszírozott állami egyetemek?
Részt vehetnek az ottani magyar nemzetiségű polgárok
a privatizációban? Méltó helyet és rangot kapnak a közigazgatásban,
az államhatalom gépezetében, annak minden szintjén?
S mire mindez valóra válik Romániában, Szlovákiában,
Szerbiában addigra az ottani magyarság mekkora hányada
olvad be, vándorol ki a "hazájából"? Megmaradnak
ezek a magyarok magyarnak a szülőföldjükön, ha a magyar
állam nem gyakorol irányukban legalább jelképes védő
szerepet (mint Ausztria Dél-Tirol esetében)? Tegyük
fel a legalapvetőbb kérdést: mi a magyar nemzeti érdek?
A határon túli magyar közösségek "integrációja
és emancipációja" a többségi társadalmakba, avagy
e magyar közösségek megmaradása magyarként a határon
túl? Az MDF szerint pillanatnyilag ez a kettő együttesen
és teljeskörűen aligha valósulhat meg, de számunkra
egyértelmű a fontossági sorrend: első helyen áll a megmaradás,
a határon túli magyarság közösségként való fennmaradása,
lehetőleg a szülőföldön. Nyugaton, ahol komoly alkotmányos
garanciákat kaptak a kisebbségek (Dél-Tirol németjei,
a finnországi svédek stb.) különbözőségük megőrzésére,
ott érdemes és lehetséges beszélni a nemzeti közösségként,
a szülőföldön való fennmaradásról és az egyidejű integrációról
az adott társadalmakba. Mert ezekben a nyugati államokban
az elmúlt 50 évben az integráció nem jelentett beolvasztást
és erőszakos asszimilációt. Márpedig Szlovákiában, Romániában
és Szerbiában sajnos még mindig ez folyik, hol nyíltan,
hol burkoltan.
Bauer Tamás nem érti, "miféle biztonságérzetet"
nyújthat a magyar állampolgárság a szerbiai, romániai,
felvidéki magyaroknak, hiszen "a nemzetközi gyakorlat
szerint a második állampolgárságot nyújtó állam mindenütt
védelmet nyújthat polgárának, csak éppen annak az államnak
a hatóságaival szemben nem, amelynek szintén állampolgára".
Hogy milyen biztonságot? Lelki biztonságot. Merthogy
ilyen is létezik. Ugyanis a határon túli nemzettársaink
milliói már nem is egy alkalommal élték meg sajnos,
hogy tegnap még magyar állampolgárok voltak, másnapra
cseh, szlovák, román állampolgárok lettek, rosszabb
esetben hontalanok, jogfosztottak, kitelepítettek, Magyarországra
kergetettek a zajló Dunán át. Ezeknek a közösségeknek
a génjeibe ivódott a tragikus tapasztalatok sorozata
a huszadik század folyamán, így hát ők tudják, mekkora
jelentősége van a magyar államhoz (is) tartozást jelképező
magyar útlevélnek, melynek birtokában büszkén maradhatnak
meg magyaroknak a szülőföldjükön.
S most beszéljünk arról, milyen megfontolások alapján
kezdeményezett a kettős állampolgársággal kapcsolatban
törvénymódosítást az MDF a magyar Országgyűlésben. Felelőtlenül
jártunk volna el, ha nem vizsgáltuk volna mindennek
hazai következményeit. Alapvető tapasztalata az elmúlt
tizenhárom évnek, hogy a jelenlegi állampolgársági gyakorlat
igenis erősíti az értelmiségiek és képzett személyek
elszívását a határon túli területekről. A magyar állampolgárságot
kérelmező magyarnak először be kell vándorolnia Magyarországra,
letelepedési engedélyt kell szereznie, 1-3 évig életvitelszerű
itt tartózkodnia, s azután kérelmezheti a magyar állampolgárságot.
A letelepedés és bevándorlás engedélyezéséhez azonban
szükséges igazolnia a lakhatás, a tisztes jövedelem
feltételeit. Vagyis legalább két olyan típusú kötődést
gerjeszt a mai joggyakorlat, ami itt maradásra ösztönzi
a határon túli magyarokat. Aki sok utánajárással lakást
és munkát teremtett magának itt, aligha fog visszatérni
a többnyire sokkal rosszabb életkörülményeket biztosító
szülőföldre. Éppen ezeket a kötődéseket látja kiküszöbölhetőnek,
a tartós és végleges áttelepülések számát csökkenthetőnek
az MDF azzal, ha biztosítjuk a kinti magyarságnak a
jogot arra, hogy szükség esetén, vagy ha igényeik úgy
kívánják, szabadon és ne külföldiként jöhessenek át
Magyarországra, intézhessék hivatalos és magánügyeiket,
tanulmányaikat, ápolhassák családi kapcsolataikat. Külön
hangsúlyt fektettünk annak megvizsgálására, hogy a magyar
adófizető állampolgárokat érné-e bármiféle szociális-anyagi
hátrány, ha a határon túli magyarok közül sokan magyar
állampolgárrá is válnának. Egyértelműen leszögezhetjük,
hogy nem - hiszen nyugdíj, társadalombiztosítási ellátás
csak annak jár, aki itt vállal munkát, itt fizet adót
és szociális járulékokat. A határon túli magyarok tehát
magyar állampolgárságuk ellenére sem részesülnének alanyi
jogon egészségügyi ellátásban, nyugdíjban stb. Aki pedig
sikeres munkavállaló, tehát járulékfizető lesz Magyarországon,
miért ne élvezhetné ugyanazokat a jogokat és ellátási
formákat, mint a mai járulékfizetők.
A határon túli magyarok szülőföldön való megmaradására,
gyarapodására nem létezik egyetlen "tuti biztos"
eszköz. Nem állíthatjuk, hogy a kettős állampolgárság
megadása az egyetlen üdvözítő megoldás. Egy dolgot azonban
nem tehetünk, azt, hogy olyan céltalanul és főképpen
eredménytelenül politizáljunk a határon túli magyarok
érdekében, mint ahogy tette azt a Medgyessy-kormány
az eltelt másfél évben. A határon túli magyarok ügyét
pillanatnyi belpolitikai sikerekért feláldozni pedig
több mint felelőtlenség. Az európai uniós csatlakozásunk
küszöbén végre ki kellene hogy alakuljon egy olyan nemzeti
konszenzus, melyben nincsenek alapvető különbségek a
határon túli magyarokkal kapcsolatos politikában, és
amely lehetővé teszi nemzetközi viszonylatban is az
egységes érdekképviseletet a magyar kisebbségek ügyében.
Az MDF úgy látja, hogy sikeres és reális megoldást a
tényleges kedvezményeket nyújtó és működő kedvezménytörvény,
a magyarok számára biztosított területi és kulturális
autonómia és a kettős állampolgárság hármas egysége
jelenthet.
Almássy Kornél
az MDF elnökségi tagja
Népszabadság, 2004. január 29. |
