Kutatás leírása

  Az 1918–1919 fordulóján, két és fél hónap leforgása alatt három néptörvény foglalkozott a magyarországi kisebbségek autonómiájával. Ez volt az 1918. évi X. néptörvény „A Magyarországon élõ ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról, az 1919. évi VI. néptörvény „A magyarországi német nép önrendelkezési jogának gyakorlásáról”, valamint az 1919. évi XXX. néptörvény „Tótország – Slovenská Krajna – önkormányzatáról”. A dokumentumok kidolgozására a Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztériumban került sor, bár az elsõ kivételével, az elfogadásukra Jászi lemondása után történt meg. A folyamatos katonai intervenciók azonban, ugyancsak az elsõként említett néptörvény részbeni kivételével, lehetetlenné tették a gyakorlati lépéseket, s ez már az elfogadás pillanatában nyilvánvaló volt. Hiszen a szlovákok ekkor az 1918 októberében kikiáltott csehszlovák államba tartoztak, illetve napokkal a ruszin autonómiatörvény elfogadása után T. G. Masaryk csehszlovák köztársasági elnök újévi elnöki szózatában már bejelentette, hogy a kárpátaljai ruszinok Csehszlovákiához csatlakoznak, s röviddel ezután az ungi részek a csehszlovák katonaság fennhatósága alá kerültek és megkezdõdött a csehszlovák közigazgatás berendezkedése. Visszatekintve, Jászi a ruszka krajnai autonómiáról úgy vélte, „inkább morális, semmint gyakorlati jelentõsége volt”. Ez a morális megközelítés a revíziós idõszakban Teleki Pál politikai szótárában is nagy hangsúllyal szerepelt, erre hivatkozva akarta keresztülvinni a kárpátaljai vajdaságról szóló törvénytervezetet, amely azonban politikai környezete erõs ellenállásába ütközött.

 

 

A szóban forgó három néptörvényben az autonóm jogokkal felruházott etnikumok „nemzet”-ként vannak emlegetve, aminek hátterét Jászi maga adja meg. „Nemzet annyit jelent, mint a kultúrában, gazdaságban, tradíciókban egybeforrottak politikai megszervezése: a nép önrendelkezési joga, hogy az együvé tartozóságukat érzõk szabadon szervezkedhessenek mindazokra a célokra, amelyeket szellemi, erkölcsi és gazdasági boldogulásuk szempontjából fontosaknak tartanak.” Hûen ehhez a megfogalmazáshoz hivatala ugyan „nemzetiségi minisztérium” volt, a hatáskörébe tartozó nemzetiségeket azonban Jászi a néptörvények által nemzetté emelt közösségeknek tekintette, s ez következetesen végigvonul a néptörvények szövegében. Az is alátámasztja ezt az érvelést, hogy a késõbbiekben megtörténik a szembefordulás a Jászi-féle nemzetfelfogásával. Miután Magyarországon megtörtént a kommunista hatalomátvétel, az 1919. április 2-i XXVI. sz. rendelet – az ún. ideiglenes alkotmány – már foglalkozott a nemzetiségekkel. A tanácsköztársaság által június 23-án elfogadott és június 28-án kihirdetett alkotmány az országban élõ „minden nemzet”-rõl beszél, különjogokat a németek és a ruszinok tekintetében állapított meg. Az újabb fordulat utáni idõszak kormányaiban Bleyer Jakab volt a nemzeti kisebbségek minisztere, egész a kisebbségi minisztérium felszámolásáig. Bleyer koncepciójában már nemzetiségek szerepelnek, „nem akceptálja”, hogy „a Jászi-féle törvény „nemzeteknek” nevezte a kisebbségeket”.

 

Trianon után a kisebbségi minisztérium megszûnik, a magyar kisebbség ügye is külpolitikai kérdéssé vált a kormányzati struktúrában is, egész 1922-ig, amikor feláll a Miniszterelnök II. osztálya, azaz az intézmény, amely a kisebbségpolitika központi irányító intézménye lesz egész a második világháború végéig a trianoni Magyarországon.

 

Különösen a két világháború idõszakában a határon túli magyarság, s ezen belül Kárpátalja kérdése sajátos fejezete a magyar történelemnek. Nem ez volt a legnagyobb lélekszámú etnikum, mégis a ruszin kérdés rendezésére tett kísérlet volt az elsõ lépés a Jászi-féle rendezési tervben. Az elcsatolás utáni idõszakban a magyar kormányok megkülönböztetett figyelmet fordítottak a határon túli magyar ügyekre, de Kárpátalján ugyanilyen kiemelt ügy volt – a nem magyar – autonomista pártok támogatása is. A revízió idõszakában pedig Magyarország az etnikai területek visszaszerzésére törekedett, megintcsak Kárpátalja kivételével, s ennek megindokolására új érvrendszerre is szükség volt. Különössége a kérdésnek az is, hogy a trianoni Magyarországon m. kir. Miniszterelnökség II. Osztálya volt a központi intézménye az országban élõ nemzetiségek és a határon túl élõ magyarok kérdése kormányzati kezelésének, s az osztályt a kezdetektõl, 1922-tõl kezdve 1944-ig, a nyilas hatalomátvételig a kárpátaljai származású Pataky Tibor vezette, a magyar történelem „ismeretlen” eminenciása, akirõl ma alig tudunk „egy oldalnyi” életrajzi adatot leírni.

 

Ebben a keretben különösen izgalmas a két világháború közötti idõszak magyar kisebbségpolitikáját „kívülrõl” és „belülrõl” is megvizsgálni: a kárpátaljai politikusok, mint például R. Vozáry Aladár és Hokky Károly, valamint a magyarországi kisebbségpolitika fõ intézményének, a Miniszterelnökség II. Osztályát irányító kárpátaljai származású Pataky Tibor személyén keresztül.