A halál témáját érintõ kulturális és szociálantropológiai irodalomban gyakori téma a modern nyugati ember és a más kultúrákban élõk halálképének, halálhoz való viszonyának különbsége. E különbségek azonban az úgynevezett nyugati társadalmakon belül is érzékelhetõk. Nem egy antropológus számolt be arról, hogy az általa megismert európai falusi közösségekben az emberek mennyire másként, mennyivel „természetesebben” viszonyultak a halál kérdéséhez és a halottakhoz, mint ami számára saját társadalmi közegében megszokott volt. Ezekben a közösségekben a halál nem tabutéma, nem a haldokló és családjának magánügye, a haldoklás s a halál körüli gyakorlati teendõk ellátása pedig nem vagy nem teljesen került át abba a professzionális szolgáltatói szektorba, amely ma már a legtöbb helyen körülveszi.
Ugyanez érvényes a kötetben vizsgált faluközösségre is, ahol a halottak a közöttük és az élõk között létrejövõ kommunikáció, a róluk való beszéd és a feléjük irányuló rituális cselekedetek révén részei a falu mindennapi életének. A könyv éppen ezért elsõsorban az élõk és holtak viszonyára koncentrál, azt kívánja bemutatni, hogy a halottaknak milyen szerepe van az élõk társadalmában. Az élõk és holtak közötti összetett és ellentmondásos viszony leírása mellett a szerzõ bemutatja azokat a képzeteket és társadalmi tényezõket, amelyek e viszonyt alapvetõen meghatározzák, rámutatva azokra az összefüggésekre, amelyek az élõk egymáshoz, illetve a halottakhoz fûzõdõ kapcsolata között fennállnak. Egyrészt azt vizsgálja, hogy melyek azok a morális értékek, együttmûködésre vonatkozó elvárások, amelyek mindkét viszonyt meghatározzák. Másrészt részletesen foglalkozik azzal, hogy az élõk és holtak között különbözõ formában (halotti rítusok, álom, látomás) végbemenõ kommunikációnak milyen szerepe van a társadalmi kapcsolatok alakításában, azaz, hogyan válik az élõ közösségen belül zajló kommunikációvá: az élõk hogyan és mit közölnek egymásnak a halottakon keresztül.
