Fedinec Csilla – Szakál Imre – Csernicskó István: A magyarországi ruszinok és ukránok. Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, 2020, 274 oldal (Magyarországi kisebbségek: nemzeti, nemzetiségi és vallási közösségek. Sorozatszerkesztők: L. Balogh Béni, Majtényi György, Mikó Zsuzsanna, Szabó Csaba.)
ISBN 978-963-631-295-4, ISSN 2732-1525
Ukrán vagy ruszin? Ukrán és ruszin? Mi múlik egy kötőszón? A magyar leíró nyelvtani hagyomány szerint a kötőszó olyan viszonyszó, amely szavakat, halmozott mondatrészeket, tagmondatokat, szövegmondatokat kapcsol össze, az összekötött elemek közötti nyelvtani, illetve logikai viszonyt jelöli. Hogy jön ez ide? A könyv végére – reményeink szerint – kiderül. Az adminisztratív határokkal ellentétben a tényleges nyelvi határok nem élesek, a változatok közötti átmenetek fokozatosak és finomak. Közép-Európában különösen jellemző, hogy a nyelv a nemzetek és nemzetállamaik létrehozásának, legitimálásának és fenntartásának meghatározó alapja.
A keleti szlávok mai államai Oroszország, Belarusz és Ukrajna, államalkotó népességük az oroszok, a belaruszok és az ukránok. A tudomány képviselői sem egységesek abban, hogy az önálló államisággal nem rendelkező ruszinok (más néven: kárpáti ruszinok) önálló, negyedik etnikumot alkotnak, vagy az ukrán nép részét képezik. Azért is nehéz a megkülönböztetés, mert a 19. századig, a nemzeti ébredés koráig a népnév – ruszinok vagy ruthének – nem különböztette meg őket. Magyarországon évszázadokon keresztül élt ruszin népesség, elsősorban a történeti ország északkeleti csücskében. Törés a 20. században következett be a terület elcsatolásával. A második világháború után meg sem jelentek a statisztikákban, a szlovákokkal együtt tartották őket nyilván. A rendszerváltás bölcsessége és szabadsága kellett ahhoz, hogy minden etnikumnak joga van identitása szabad kinyilvánításához, beleértve a keleti szláv ruszinokat és ukránokat egyaránt.