Vezető kutató: Tamás Máté

Időtartam: 2015-2020

Támogatási forrás: ELTE BTK TDI (2015-2018)

A kutatás célja

A projekt abból a hipotézisből indult ki, hogy a 18–19. századi Magyar Királyság nyugati területén lévő városokban és falvakban letelepedett zsidó népesség nem különült el az adott település eltérő szociokulturális háttérrel rendelkező lakosságától. A 18. században megindult migráció és az azt követő népesedési folyamatok következtében a Magyar Királyság nyugati területén lévő, főként nagybirtokok településein jelentős számú zsidó népesség települt le. A 18. század végén és a 19. század elején egyre több és nagyobb népességgel rendelkező zsidó közösség (kehila) jött létre, mindazonáltal ezen a területen nem alakultak ki a kelet-európai térségre jellemző, sajátos településformák, a stetlek. Ez a típusú társadalmi együttélés – a különböző kapcsolatokon keresztül – sajátos cselekvési módokat eredményezett. A hatalom szempontjából megalkotott levéltári iratok és a jogszemléletű történetírói szövegek narratívái eredményeképpen azonban kialakult a zsidó népességre vonatkozóan a ’társadalomkívüliség’ attribútumának konstrukciója. Ezekben a textusokban a zsidó egyént és közösséget korlátozott jogokkal rendelkező, pária entitásként, a ’rendi társadalmon’ kívül értelmezték, vagy éppen ’gettólétben’ ábrázolták, amelyből a zsidók az emancipáció által szabadultak ki (vagy lettek kiszabadítva). Ezek a szövegek tehát általában az inklúzió vs. exklúzió mentén épülnek fel, ebből kifolyólag pedig az általuk leírt és számos alkalommal térmetaforához kapcsolódó társadalomábrázolás is hasonlóan dichotóm.

Az elemzés során a mikrotörténet-írás módszereit alkalmazom, amelynek fókuszában egy askenázi zsidó család és rokonság áll. Az aktorcentrikus szemlélet révén lehetővé válik a cselekvők és azok kapcsolatainak megjelenítése, illetve a cselekvők különböző szociális konfigurációkban történő ábrázolása szemben a ’társadalomkívüliség’ konstrukciójával. Ezzel összefüggésben a különböző kapcsolatokat és cselekvési módokat, illetve a mobilitás és az akkulturáció jelenségét kutatom a 18–19. században. Az elemzés középpontjában álló Lackenbacherek nem csupán a lokális (Nagykanizsa) zsidó közösségben töltöttek be meghatározó szerepet a 19. században, hanem egy transzregionális kapcsolatokkal rendelkező hálózat részei is voltak. A Moses Lackenbacher & Compagnie nevű cég fő profilja a hadseregellátás volt: az Alsó-Ausztriában, Stájerországban, Horvátországban és Nyugat-Magyarországon állomásozó császári-királyi hadsereg alakulatainak szállított gabonát és vágómarhát a különböző településeken lévő lerakataiból. A cég hatékony vezetéséhez szükséges volt a személyes jelenlét, így a rokonság egyes tagjai Bécsbe és Pestre költöztek, míg mások Nagykanizsán maradtak. A különböző terek eltérő szociokulturális hatása és a transzkulturális kapcsolatok következtében a rokonságban elindult egy akkulturációs folyamat. A Bécsbe és Pestre költözött rokonok – különböző időpontokban – vallást váltottak, míg mások a zsidó valláson maradtak. A keresztény és zsidó rokonok kapcsolatai azonban nem szakadtak meg.