Budapesten Vladimír Clementis külügyi államtitkár és Gyöngyösi János külügyminiszter aláírják a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, amelynek V. cikke felhatalmazza a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi magyar nemzetiségű személyt telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény VI. cikke biztosítja az áttelepülőket, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik, VII. cikke értelmében viszont ingatlan vagyonuk kártérítés ellenében átszáll arra az államra, amelyet elhagynak, VIII. cikkében pedig a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy paritáson felül átveszi a szlovák népbíróságok által az SZNT 33/1945 sz. rendelete alapján háborús bűnösnek minősített magyarokat is. A X. cikk az egyezmény végrehajtásának megkönnyítése céljából 2 csehszlovák és 2 magyar tagból álló vegyesbizottság létrehozását írja elő. Az egyezményhez csatolt függelék úgy intézkedik, hogy az áttelepülők számába be kell tudni a már korábban áttelepülteket is. Az egyezményhez mellékelt jegyzőkönyven a csehszlovák kormány ígéretet tesz arra, hogy a magyar kisebbség kérdésének végleges rendezéséig felfüggeszti a vagyonelkobzásokat, az elbocsátott magyar közalkalmazottak számára szociális segélyt folyósít, s kötelezettséget vállal az 1945. október 25-i kormányhatározat „pontos betartására”. Mindkét fél rögzíti, hogy a csehszlovákiai magyarság kérdése az egyezmény aláírása ellenére megoldásra vár, s amennyiben a két kormány ezt nem tudná rendezni, jogukban áll a békekonferenciához fordulni.

A Csehszlovák—Magyar Kulturális és Oktatási Munkabizottság budapesti ülésén Dušan Špácil csehszlovák külügyminiszter-helyettes szóvá teszi a csehszlovák-magyar lakosságcserét, az 1946. évi párizsi békekonferenciát és a magyar kisebbség 1945 utáni jogfosztását egyre gyakrabban felidéző magyar sajtócikkeket, veszélyesnek nevezve a II. világháború befejezéséhez kapcsolódó események „megkérdőjelezését”.