A Fekete-Kőrös-menti Gyantán a 3. román hegyivadász hadosztály csapatai nyomában érkező ún. „»Someşul« batalioane fix” (helyben mozgósított, önkéntesekből álló alakulat) parancsnoka, Teodor Brîndea őrnagy negyvenhét magyart kivégeztet.   ? 1947. május 17. // A magyar kommunisták Simó Gyula-vezette csoportja – látván azt, hogy a budapesti Békepárt nem törődik velük, a román kommunisták pedig Bukarest jelentkezését várják, kimondják a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártja megalakítását, amelyet egy négytagú (Veress Pál, Simó Gyula, Nemes József, Jakab Sándor) titkárság vezet. (Önállóságuknak az vet véget, hogy október 20. körül megérkezik Bukarestből az RKP két küldötte, ifj. Teofil Vescan és Nicolae Goldberger, aki átveszi az elsőtitkári posztot, és valamilyen nyomással, rábírják a kolozsváriakat, hogy vegyék föl a kapcsolatot a bukaresti pártközponttal.)

A Magyar Dolgozók Szövetsége dél-erdélyi csoportja az október 4–5-i bukaresti tárgyalásai alapján határozatot hoz, hogy elfogadja az Országos Demokrata Arcvonal programtervezetét. ? 1944. október 16. // A szovjet–román csapatok végleg elfoglalják Nagyszalontát. A bevonulás nagy félelmet kelt a lakosság körében, a szovjet katonák fosztogatnak, gyújtogatnak, ekkor gyújtják fel többek közt a főtér északi oldalán fekvő Rozvány-házat is.

Kolozsvárt elhagyják az utolsó csendőralakulatok, a katonaság maradék csapatai, valamint a közigazgatás egy része. A csendőrség (egyes vélemények szerint a Gestapo) elhurcolja Nagy József újságírót és a kommunista Kovács Katona Jenőt, akiket meggyilkolnak.

Szatmárnémetiből és környékéről több ezer német származású (sváb) polgári lakost szovjet kényszermunkára hurcolnak. (Az elhurcoltak egy része magyar nyelvű, identitású, csak a származása német. Egykorú beszámolók szerint azonban mellettük – a románok tevékeny közreműködésével – számos magyar származású lakost is elhurcolnak a szovjetek.) Bár papokat általában nem visznek el, több római katolikus plébános önként követi híveit a Szovjetunióba. Köztük van dr. Czumbel Lajos szatmári kanonok, dr. Mellau Ferenc római katolikus plébános, dr. Gruber Ernő nagybányai minorita házfőnök, Szeibel János és Láng Lajos gilvácsi római katolikus kispapokat, valamint Lengyel László nagyváradi egyházmegyés plébánossal együtt. ? 1945. január 22. // Ugyanebben az időben az Érmellékről – a környékbeli románok „asszisztálása” mellett – elhurcolják a római katolikus vallású – magyar civileket is. (Az az indok, hogy aki katolikus, az egyben biztos sváb is, csak a nevét megváltoztatta!) Szovjet katonák körül veszik Érmindszentet és minden dolgozni tudó római katolikus vallású magyar lakost elhurcolnak szovjet munkaszolgálatra. Ugyanez történik Érszentkirály, Tasnád és más környékbeli falvak római katolikus vallású magyar lakosságának nagy részével. A római katolikus plébánosok egy része követi híveit a fogságba is, például dr. Semptey Gellért szalvatoriánus és Simon Károly ferences szerzetesek.

Marosvásárhelyen ülésezik az MNSZ „százas” intézőbizottsága, melyet eredetileg október 27-re hívtak össze. A tanácskozáson részletesen megvitatják a még mindig orvosolatlan kisebbségi sérelmeket. 17-én, az intézőbizottsági ülés utolsó napján – napirendi ponton kívül – Bányai László előterjeszt egy kiáltvány-tervezetet, amely szerint az intézőbizottság egyértelműen kiáll a trianoni magyar–román határ visszaállítása mellett. Mivel ez a szövegváltozat túl nagy ellenkezést vált ki, Jancsó Elemér és dr. Csőgör Lajos javaslatára átfogalmazzák a kiáltvány szövegét. Ezt végül hosszas vita után (amelyen nem-IB-tagok is részt vehettek) a száz fős intézőbizottságnak – a fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint – csupán mintegy kétharmada szavazza meg, az IB-tagok hozzávetőlegesen harmada vagy jelen sincs, vagy kivonul a folyosóra, és csak egy ellenszavazat születik. A pár nappal később közzétett kiáltványban az MNSZ vezetősége az erdélyi magyarság nevében kijelenti, hogy: „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés. [...] Nem helyeselhetünk semmiféle »áttelepítést« amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...] amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.” A kiáltvány szövegének közzététele (november 21.) után a Magyar Népi Szövetség vezetőségét többek közt „Erdély és a magyarság elárulásával” vádolják. 1945 végén, 1946 elején számos helyen megpróbálják leváltani a kiáltvánnyal egyetértő helyi vezetőséget. (Az ilyen törekvéseket az országos központnak sikerül megakadályoznia.) Korabeli források szerint a tagság sok helyen hátat fordít a szervezetnek.   ? 1946. január 28.

Bukarestbe érkezik Andrej J. Visinszkij, Kenneth W. Clark-Kerr, és W. Averell Harriman, a Szövetségközi Bizottság tagjai, hogy segítsék megoldani a román belpolitikai válságot. A minisztertanács ülésén (a nagyhatalmak kezdeményezésére) a „történelmi pártok” két képviselője: Emil Haţieganu (Nemzeti Parasztpárt), Mihail Romnâceanu (Nemzeti Liberális Párt) tárcanélküli miniszterek lesznek. (Az NLP és NPP által kijelölt Ion Mihalache-t és Constantin „Bebe” Brătianut a „Szövetségközi Bizottság” nem volt hajlandó elfogadni.) A király abbahagyja „sztrájkját”.   ? 1946. február 5.

A Magyar Népi Szövetség Központi Végrehajtó Bizottsága közleményt bocsájt ki annak kapcsán, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány óta az erdélyi magyar közvélemény jó része a vezetőséget Erdély elárulásával vádolja. A közleményben többek közt kijelentik: a békekötés és a fegyverszüneti szerződések a szövetséges nagyhatalmak és a két illetékes kormány hatáskörébe tartozik, abban az MNSz nem foglalhat állást, az erdélyi nemzetiségi kérdés „a demokrácia megerősödésének, a nemzetiségi jogegyenlőség tényleges megvalósításának és a határok feloldásának kérdése”, ezért károsnak tartanak minden határkérdéssel kapcsolatos „agitációt”.   ? 1944. december 29.

Megjelenik a bukaresti Romániai Magyar Szó első száma, mint „országos demokratikus napilap”. Felelős szerkesztő: Robotos Imre.

A Román Munkáspárt, a Magyar Népi Szövetség, az Ekésfront, és a Nemzeti Néppárt megalakítják a Népi Demokrácia Frontját (Frontul Democraţiei Populare). Az országos tanácsban az MNSz-t Kacsó Sándor, Czikó Lőrinc, és Takács Lajos képviseli.

visszatér Magyarországra a Bolyai Tudományegyetemről László Gyula, Módi Mihály, Tettamanti Béla, Incze Miklós, Vargha László, Borbély Sámuel, Láng István, Krompecher István, és Mosonyi István, mivel a román hatóságok nem hosszabbítják meg az évente lejáró szerződését. Az utolsó kolozsvári magyar állampolgárságú professzor, Entz Géza egy év múlva, 1950 nyarán megy vissza Magyarországra. Ezután már csak Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnél marad négy magyar állampolgárságú egyetemi tanár.)

Az Elnöki Tanács határozatot hoz arról, hogy szobrot állítanak Sztálinnak. Többek között: Bukarestben és Brassóban (1950. augusztus 22-től Sztálinváros) áll majd szobra.

kiadják a – nyilvánosságra nem hozott – 86.311/49. sz. igazságügyi miniszteri rendeletet. Ebben minden társadalmi szervezetet feloszlatnak. Ekkor szűnik meg az erdélyi magyar egyesületek közül az Erdélyi Múzeum-Egyesület, Petőfi Közművelődési Egyesület (volt EMKE), az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület.

A bukaresti magyar nagykövetség hivatalosan kéri, hogy – tekintettel az 1848-49-es szabadságharc leverésének 125. évfordulójára – az aradi, Zala György-féle szabadságszobrot a román illetékesek állítsák ismét fel. A megfelelő román hatóságok azonban arra az álláspontra helyezkednek, hogy „az idő rövidsége miatt nem látnak lehetőséget” az emlékmű október 6-ig történő helyreállítására.   ? 1975. április 23.

Házkutatást tartanak Kolozsvárott Szőcs Géza költőnél (az Ellenpontok egyik szerkesztőjénél) és Cs. Gyimesi Éva egyetemi tanár lakásán (innen elviszik a Gyöngy és homok című kéziratát).