Bukarestben a katonai törvényszék Petrescu-tanácsa előtt folyik a „nagy vatikáni-kémper”-nek elkeresztelt koncepciós per. A vádlottak között található az 1950. július 19-én letartóztatott Pacha Ágoston (Bukarest által el nem ismert) temesvári megyéspüspök és Boros Béla ordinarius substitus, dr. Héber János temesvári püspöki titkár, valamint Schubert József bukaresti ordinarius substitus és mások. A nagy nyilvánosságot kapott perrel a világi hatalom a római katolikus egyház Rómához hű részének ellenállását szeretné megtörni. 17-én Pacha Ágoston tizennyolc évet, Boros Béla életfogytiglani kényszermunkát, Schubert püspök pedig életfogytiglani fegyházat kapnak. Utóbbi kettő 1964-ben amnesztiával szabadul.   ? 1954. november 4. 

és május 29. között a kolozsvári katonai törvényszék Macskási Pál-vezette, Temesvárra kihelyezett tanácsa a nagyszínházban folytatja le Szoboszlai Aladár és ötvenhat társa elleni monstre-pert. 30-án első fokon tíz vádlottra mondják ki a halálos ítéletet, melyet másodfokon július 24-én helyben hagynak. Kivégzik Szoboszlai Aladár óbébai és Ábrahám Árpád feltorjai plébánosokat, br. Huszár Józsefet, Orbán Károlyt, Orbán Istvánt, dr. Kónya István-Bélát, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Lukács Istvánt és dr. Alexandru Fîntînarut. Az aradi ügyvéd Fîntînaru kivételével a többi román nemzetiségű vádlott (mint pl. Constantin Drăgăniţa ezredes) általában enyhébb ítélettel úszta meg a pert. Az elítéltek között Huszár bárón kívül több magyar arisztokratát is súlyos börtönbüntetésre ítélnek. Rajtuk kívül számos lelkészek vagy szerzetes is található az elítéltek között. Közülük életfogytiglani kényszermunkára vagy fegyházbüntetésre ítélik P. Ferencz Béla Ervin ferences szerzetest, Ráduly Géza gyergyószentmiklósi plébánost, P. Karácsony István minorita szerzetest és Ráduly István gelencei plébánost huszonkét évre, Dénes Dávid hátszegi plébánost és P. Mezei Mózes Levente ferences szerzetest húsz-húsz évre, Müller Jenő érszegi plébánost tizenöt évre, Kosza József ozsdolai plébánost tíz évre, Kovács Béla Lajos kovásznai plébánost nyolc évre, Pál Gyula futásfalvi lelkészt hat évre ítélik. A legidősebb elítélt az 1958. január 15-én letartóztatott Kovács Balázs, akkor hetvenhárom éves szentkatolnai plébános, akit „feljelentés elmulasztása” vádjával – magas korára való tekintettel – „csak” négy év kényszermunkára ítélnek, melyet le is tölt.

Temesváron a magyar líceum kilenc tanulóját, tizenkét-tizenhárom éves kisdiákokat (akik „Bíbor Banda” néven röpcédulákat terjesztettek) két évi, kiskorúak fegyházában letöltendő börtönbüntetésre ítélnek.

Bukarestben összehívják a magyar és a német „nemzetiségi dolgozói tanácsok” országos plénumait (országos gyűléseit). Az első nap külön-külön tanácskoznak, majd a második nap közös plenáris ülést tartanak, melyen Nicolae Ceauşescu is felszólal. Az első nap a kétszáz küldött újraválasztja a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa elnökét (Péterfi Istvánt) és függetlenített titkárát (Koppándi Sándort), de nem választanak újjá két alelnököt: Király Károlyt és Antalfi Andrást, aki korábban „disszidált”. A most megválasztott új alelnökök: Fazekas Lajos Hargita megyei első titkár, Lőrincz László oktatási minisztériumi államtitkár, Péter Ilona kolozsvári cipőgyári munkás és Szabó Albert nagyváradi esztergályos, az alapítás óta pedig Méliusz József és Takács Lajos. Az előterjesztésben az országos pártkonferencia határozatából adódó feladatok című beszámolót ismertetik, emellett még két referátum hangzik el. Egyik a magyar nemzetiségi oktatás helyzetéről, melyet Lőrincz László oktatási minisztériumi államtitkár tart, a másik a kulturális ellátottság helyzetével foglalkozott, melyet Hegedűs László, az SZMNT nemzetiségi bizottságának államtitkár vezetője terjeszt elő. Takács Lajos alelnök a tanács munkatervét ismerteti. Mivel több felszólaló is felhánytorgatja a a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlatát, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák és ne küldjék őket az ország, vagy a megye egyik végéből a másikba.” (Ennek ellenére a korábbi gyakorlat folytatódik, sőt, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő.)